Az igazi, máig létező senki földje

Mikor megpróbáljuk felidézni magunkban Franciaországot mindig egy szép tavakkal, erdőkkel, kastélyokkal tarkított mesebeli táj jut az eszünkbe. De van az országnak egy sarka ahová senki nem léphet be közel egy évszázada, ez az úgynevezett „Zone Rouge” – Vörös Zóna.

A fenti kép egy festőművész benyomása a Forsaken területről, mely eredetileg 1200 négyzetkilométeres volt a Nagy Háborút követő években. Ma már csak mintegy 100 négyzetkilométer, nagyjából akkora, mint Párizs. A törvény azonban továbbra is szigorúan tiltja a belépést a területre. Továbbá tiltott a mezőgazdasági művelés a rengeteg emberi maradvány, fel nem robbant lőszer és vegyi fegyver miatt.

Lépjünk be az igazi Tiltott Zónába….

Fotó: Oliviere Saint Hilaire

Az első világháború után a francia állam képtelen volt semlegesíteni a volt csatatereket. A rengetek fel nem robbant lőszer, fegyver és emberi maradványok összegyűjtése és semlegesítése óriási feladat elé állította a francia kormányzatot. Hogy elkerüljék a további áldozatokat létre hozták a vörös zónát ahonnan kitelepítették a lakosságot. Egész falvak tűntek el a térképről és lettek áldozatai a múlt háborújának.

Douaumont, az elpusztult falu

Miután az emberi jelenlét megszűnt az egykor virágzó mezőgazdasági területet újra az erdő vette birtokba.

 

Itt valaha egy templom állt...

 

Évtizedekig a helyi farmerek még használták a területet legeltetésre az erdőket vadászatra, míg 2004-ben német kutatók megállapították, hogy rendkívül veszélyes akár 17%-os is lehet a talaj arzén szennyezése. Ez rendkívül veszélyes és több ezerszer magasabb az átlagosnál.

A helyi folyóvizek vizsgálatakor kiderült, hogy az arzén szintje akár háromszázszorosa is lehet a normálisnak. Továbbá abnormális ólom szintet mértek a helyi vadásztársaságok által kilőtt vaddisznók májában is.

A helyi lakosok, helyi állattartók és a terület vadászai (kik a fenti elhagyott kunyhót is építették) éveken át vadászták és fogyasztották a helyi állatállományt anélkül, hogy a hús bármiféle állatorvosi vizsgálaton átesett volna. A hatóságok végül 2012-ben tiltották meg a területre való belépést és az itt élő állatok húsának fogyasztását.

A francia kormány felállított egy külön részleget (Department du Deminage), amely a még veszélyes területek mentesítését végzi. Ez idő alatt jelentősen sikerült csökkenteni a piros (különösen veszélyes) zóna méretét, mely így visszatérhetett a polgári és mezőgazdasági felhasználásba. Sajnos több esetben ez túl korán történt…

Az alábbi térképén a veszélyes zónák láthatóak. A piros a különösen veszélyes, majd sárga, zöld és kék mutatja a terület fertőzöttségét.

Az 1970-es évek közepéig egyes területek megtisztítása csak felületesen történt. A vegyi fegyvereket egyszerűen más robbanó testekhez hasonlóan csak felrobbantották. Igaz így a bennük lévő robbanó anyag megsemmisült azonban a még veszélyesebb vegyi anyagok egyszerűen a talajba kerültek.

A háború négy évében végrehajtott tüzérségi támadások során milliónyi fém repesz szóródott szét a területen szennyezve a talajt a biológiailag nem lebomló ólommal. Továbbá a higany és a cink még további 10 ezer évig kimutatható lesz a területen.

Fotó: Oliviere Saint Hilaire

Az I. világháború után rohamosan próbálták a volt csatateret visszailleszteni a mezőgazdasági termelésbe. A területen 1929-ben jött létre az első ipari méretű sertéstelep 25 hektáron. Bombatölcsérek közt legeltek a disznók, egy olyan helyen ahol a 300 napig tartó csata során közel 300.000 francia és német katona vesztette életét

A francia "Verdunisation"szó az ivó víz klórozását jelenti, mely a Vedun-i csata után került a köznyelvbe.

A mezőgazdasági termelők újra művelés alá vonták a mentesített „sárga” és „kék” zónákat. Azonban minden évben hallhatunk a hírekben felrobbant traktorokról és megsérült farmerekről. A száz éve történt háború még mindig szedi áldozatait.

A helyi gazdálkodókat táblák segítik, hogy hol tudják bejelenteni a talált robbanó anyagot és kötelesek a szántóföldeken talált vashulladékot begyűjteni és leadni. Ezt úgy hívják, hogy „vas betakarítás”, mely során minden évben 900 tonna vas hulladékot és fenem robbant lőszert gyűjtenek be a hatóságok.

A francia és az európai hatóságok folyamatosan figyelemmel kísérik az itt élő növények növekedését. Kérdés, hogy ez egyáltalán elég e.

 

Egy francia csatamező

Egy évszázaddal később a „vörös zóna” területén a növény és állatvilág 99%-a képtelen megtelepedni.

A „vörös zóna” megtisztítás különösen veszélyes feladat. Nem csak a sok robbanó anyag hanem a rengetek vegyi fegyver is miatt is.

A hatóságok becslése szerint, ha továbbra is a jelenlegi ütemben dolgoznak a terület mentesítésén, úgy hozzávetőlegesen további 500 évre lesz szükség a terület teljes megtisztítására.

Más szakértők szerint a „Zone Rouge- piros zóna” soha nem lesz teljesen megtisztítva  a fel nem robbant lőszerektől.

 

 

Közben az élet megy tovább. A helyiek a területet művelni ugyan nem tudják de egyesek megpróbálják kihasználni a csatatér történelmi és turisztikai jelentőségét.

Pozières, az egyik falu, amely teljesen megsemmisült az I. világháborúban, majd újjáépítették. Van egy kávézó és étterem is a faluban a „Le Tommy”. A tulajdonos elkötelezett a történelem megismertetésében és a turisták részére fel is újította a lövészárkok egy részét a hátsó kertjében (fent).

Az észak-Verdun-i szellem falvakban, kik „meghaltak Franciaországért” és soha nem építették újjá, a lövészárkok nyomvonalát emlékhelyé nyilvánították és megnyitották a nyilvánosság számára.

 

Rengetek privát múzeum található a környéken, melyben a helyiek által összegyűjtött tárgyakat tekinthetik meg a turisták.

 

A 20 hektáros szennyezett terület tisztításával felhagyott a francia állam miután az ezzel megbízott mentesítő cég 2006-ban csődbe ment. A folytatásról pedig azóta sincs döntés.

A fertőzött terület továbbra is nagy veszélyt jelent a helyi lakosság számára. 2012-ben 544 önkormányzatnál tiltották be az ivóvíz fogyasztását miután perklorátot (rakéta üzemanyagként használatos jelenleg) találtak a vízben.

 

Ahol megállt az idő....

Forrás:

messynessychic.com

Fotó: Oliviere Saint Hilaire