Bruno Rzonca, a Bismarck túlélője

Az interjút  Carl Wesolowski és Donald Spisak készítette 2003 és 2004 között, mely valójában egy interú sorozatból állt össze. Bruno az Indiana állambeli Shererville-ben telepedett le. Nagyon jól beszélt angolul, egy kis német akcentussal. Bruno Rzonca 2004. július 23-án halt meg.

"A nevem Bruno Rzonca, és én vagyok az egyetlen túlélője a Bismarck legénységének, aki az Egyesült Államokban telepedett le. 1918. május 19-én születtem Marienwerder-ben, Kelet-Poroszországban, a mostani Lengyelország területén. 1938-ban, a Berlin közelében lévő Potsdam városában csatlakoztam a Arbeitsdienst-hez ( munkaszolgálat ). Talán érdekesség lehet, hogy lányok is szolgáltak az Arbeitsdienst-ben. Fél évig voltam ott és ez idő alatt 25 pfennig volt a zsoldom egy napra. Miután letelt a kötelező fél éves szolgálatom az Arbeitsdienst kötelékében, én közvetlenül ezt követően azonnal beálltam a Kriegsmarine kötelékébe és megkezdtem az alapképzést a haditengerészetnél, amit úgy hívnak bootcamp. A helység neve Eckernförde volt, egy kicsit északra található Kiel kikötőjétől. A kiképzés 1939. április 1-én kezdődött és 1939. október 1-én ért véget. Ez alatt a fél év alatt mindent megtudtunk, hogy kell csomót kötni és hogyan kell bánni a vitorlával. Minden hétvégén volt egy vitorlás verseny, aminek az volt a lényege, hogy össze kellett állítani a vitorlát, meg kellett emelni, szél irányba fordítani és sok más egyéb dolog. Szinte minden alkalommal mi nyertünk. Néha nagyon szórakoztató volt, de aztán persze nem volt mindig könnyű. Nagyon sokat kellett gyakorolni. Néha, akár 10 km-t is kellett futni. Én elég jó lövő is voltam, mert a gyerek koromban sokat lövöldöztem légpuskával. Amikor befejeztem az alapképzést, utána egyből a Karlsruhe cirkálóra helyeztek. Ez volt az első cirkáló. Három cirkáló volt összesen, a Königsberg, a Köln, és a Karlsruhe. Karlsruhe-t Wilhelmshaven-ben építették újjá. Ezért meg kellett tanulni mindent, ami egy cirkálóval kapcsolatos. Az állomás helyem a 4-es számú kazánház lett. Hát igen, a kazánház. Gépész lettem a kazánházban. Szerettem a kazánházakat, mert amikor fiatalabb voltam, akkor is a gőzgépek és kazánok között futkároztam az apám tejüzemében. Szóval engem érdekeltek a kazánházak. A Balti-tengeren gyakorlatoztunk. Négy darab torpedó volt mindkét oldalon. Fegyvereink fő ereje a 6 hüvelykes lövegtoronyban rejlett. Volt egy repülőgépünk, neve Arado 196, ami katapulttal tudott felszállni. A Bismack-al összehasonlítva csak egy kis cirkáló volt. Amíg a Karlsruhe 7,000 tonnás, addig a Bismarck 52,000 tonnás cirkáló volt. A Karlsruhe besorolása szerint valójában egy könnyű cirkáló volt. Az összes vizsgálat befejeztével 1940. április 8-án parancsot kaptunk, hogy támadjuk meg a Kristiansand-i kikötőt. Április 8-án este kifutottunk Wilhelmshaven-ből, a norvégiai Kristiansand felé , és menet közben felszedtünk 200 kommandós rohamosztagos katonát.

Az Északi-tengeren, a brit ködben nagyon óvatosan haladtunk, mert ha túl sok füstöt eregetünk, akkor észrevesznek minket. A kazánházban teljesített szolgálatom alatt sok bajom volt az egyik felettesemmel. A kazánt mindig be kellett állítani, hogy füstmentes égjen, de ez a fickó minden alkalommal megváltoztatta a paramétereket, így sok felesleges füstöt állítva elő. A pontos beállítás lényege a megfelelő mennyiségű levegő, olaj, és a víz volt. Egy idő után egy tiszt lejött a vezérlő állomásról, hogy megnézze mi történik lent, és azt mondta: Rzonca, mostantól Ön a parancsot a kazánházban! Másnap reggel, április 9-én megérkeztünk Kristiansand-ba. A kikötőt egy órán át lőttük, majd a rohamosztag támadást indított a szárazföldön, és megszállta a várost. Ezzel a csata véget is ért. Aztán, ahogy elhagytuk Kristiansand-ot, a Karlsruhe-t megtorpedózta a brit Truant tengeralattjáró. Egy torpedó behatolt a gépházba, és azonnal leállt minden. Nem tudtuk vezetni többé, és a legénység 11 tagja meghalt. Én a szomszédos szobában voltam, amikor a torpedó becsapódott. Három torpedónaszád volt velünk, ők mentettek ki minket. Az egyik torpedónaszád három torpedót lőtt ki a Karlsruhe-ra, mire az elkezdett süllyedni. Másnap megérkezetünk Kiel-be, majd a következő napon az egész legénység felsorakozott. nem sokkal később megérkezett az admirális, és Vaskereszteket kezdett el adományozni. Meglepett, hogy meghallottam a nevemet. Kaptam egy Vaskereszt 2. osztály. Az a tiszt terjesztett fel, aki megkért hogy a kazánház füstmentesen üzemeljen. Egy hónappal később, 1940 májusában kerültem a Bismarck-ra. A Bismarck legénysége is elvesztett már egy hajót , így ez már egy tapasztalt csapatnak számított. A Bismarck-ot a Hamburg-i Blohm & Voss cég építette. Amikor megérkeztünk, akkor még a fegyverek nem voltak rászerelve, így egy egyszerű kereskedelmi hajóra hasonlított.

Az építés még körülbelül egy hónapig tartott. Szellős, tágas helyek voltak a Bismarck-on, és egy nagyon szép hajó volt. Az esti órákban mehettünk kimaradásra. Elmentünk Hamburg-ba, a Reeperbahn-ra. Ott találkoztam egy szép lánnyal az esőben. Az egyik hamburgi fatelep titkárnője volt. Szóval, sokat beszélgettem vele, és sokszor mentünk táncolni, szórakozni. A Reeperbahn persze abban az időben teljesen más volt, mint most. Minden alkalommal találkoztunk, amikor a szárazföldön voltam. 1940 karácsonyán el is jegyeztem őt. Szerelem volt ez első látásra.

A Bismarck első útja a Kaiser Wilhelm-csatorna felé vezetett, itt egy rövid ünnepséget tartottak a hajón. A csatornának volt egy pontja, ami nagyon szűk volt, és ahol a Bismarck és a két part között csak centiméternyi távolság volt mindkét oldalon. A kormányos úgy irányította a hajót, hogy meg sem érintettük a partfal oldalait. Kiel-ben meg kellett állnunk lőszert-, olajat-, és minden mást felszedni, amire szükségünk lehetett. Aztán kifutottunk a Balti-tengerre, Danzig melletti Gotenhafen kikötőből. Rengeteget teszteltük a hajót. Egy nap, a gyakorlatok során a Balti-tengeren a tisztek úgy döntöttek, hogy egyszerre elsütik az összes ágyút. Nagyon hangos volt, a robbanások ereje kicsapott néhány izzót a folyosókon. Azt a feladatot kaptam, hogy a 4-es torpedó zsilip légkompresszorait kezeljem Rudi Römer bajtársammal együtt. Oldalankét 2-2 kompresszor volt, ami összeköttetésben állt a lövegtornyokkal is, hogy a légvédelmi feladatokat ellátására is képesek legyenek. A gyakorlatok során az egyik hidroplán, egy Luftwaffe pilótával a fedélzetén az indulást követően csak pár percig repült, majd leszállt a vízre.

A hajón elég sok munkánk volt, így sprotolásra vagy játékra nem igen volt időnk. Zsoldot pedig minden 10-dik napon osztottak.

Érdekesség lehet, hogy Lindemann kapitányt, csak néhányszor láttam. Sosem találkoztam Burkard von Müllenheim-Rechberg-el, mivel ő "kékvérű" volt, és kerülte a tengerészek társaságát. Raeder admirálisra sem emlékszem, hogy láttam volna bármikor a fedélzeten. Viszont, a Bismarck Gotenhafen volt, amikor Hitler egy meglepetésszerű látogatást tett. Az ügyeletes tiszt felsorakoztatott minket, Mivel korábban megkaptam a Vaskereszt 2. osztályt, ezért az első sorban helyeztek el, hogy Hitler lássa a kitüntetett tengerészeket. Hitler körülbelül hat méterre ment el előttem. Néhány centiméterrel lehetett magasabb nálam."

Bruno ekkor lehajolt és az asztal mellől felvett egy kis dobozt. Kinyitotta és a két újságírónak elkerekedett a szeme. Bár a szalag fakó és kopott volt, de azt a Vaskeresztet tartották a kezükben, amely fent volt a Bismarck fedélzetén és hat méterre volt magától Hitlertől.

"1941. május 19-én, a 23-dik születésnapomat nem tudtuk megünnepelni a menyasszonyommal, mert hajnal 2 órakkor riasztást kaptunk, hogy a Skagerrak-ban megbújt egy svéd hajó, ami jelzéseket ad le egy brit hajónak. A Bismarck kifutott a Prinz Eugen-nal együtt, majd a Bismarck felszólította a svéd hajót, hogy fejezze be a jelzések küldését, különben elsüllyesztik. Innen tovább mentünk üzemanyagért Bergen-be, de a tartálykocsik későn érkeztek, így üzemanyag vételezés nélkül futottunk ki ismét. Közben egy kis brit gép repült át a fjordokon és felvételeket készített rólunk. Megpróbáltunk rálőni, de néhány másodperc alatt tova tűnt.

21-én este ismét kifutottunk. Sötét volt és biztonságban éreztük magunkat. A levegőből egy ideig Messerschmitt-ek őriztek minket. A Prinz Eugen ment elől és mi követtük. Jéghegyeket láttam, majd egy idő múlva megláttam a dániai-szorost. Néhány cirkálót észleltünk, de nagyon gyorsan eltűntek. Majd körülbelül 15 mérföldre tőlünk megláttuk a Hood és a Prince of Wales csatahajókat. Ránk lőttek és a lövedékek egyre közelebb csapódtak be körülöttünk. Nem értettem, hogy miért nem tüzelünk vissza. Mondtam is magamban: lővess már vissza te őrült Lütjens admirális!!! Ekkor három lövedék csapódott belénk. Lindemann kapitány dühös lett és ezt kiáltotta: "Nyertem! Nem tudták kilőni alólam a hajót! Tűűűz!!!" Nem telt bele öt percbe és a Hood elsüllyedt. Az első lövés túlment a Hood-on, a második elé csapódott be, de a harmadik telitalálat volt. A Hood egyszerűen felrobbant és kettétört. Senkit sem tudtunk kimenteni a süllyedő hajóról. Ne felejtsük el, hogy a távolság 15 mérföld volt, és a Bismarck ágyúi 20 másodperc alatt újra voltak töltve. Csatába keveredtünk a Prince of Wales-el is, és majdnem kiütöttük őt is.

24-én este légi torpedóvető támadást kaptunk. 19 torpedót lőttek ki ránk, melyek közül 18-at cikk-cakk mozgással sikeresen kikerültünk. Egy szerszámos ládán ültem, amikor a ládával együtt megemelkedtem. A kazánházból riasztás érkezett, hogy találaltot kaptunk. 10 perccel később mindenki megnyugodott, hogy csak légnyomás volt. Az egyik őrmesterünk éppen a korlátnál állt, amikor a légnyomás átvetette az ellenkező oldali korláthoz. Azonnal kitörte a nyakát. Ő volt az első halottunk.

Május 26-án este a Swordfish torpedóvető repülőgép támadást indított ellenünk, aminek következtében elakadt a kormánylapát. Helmuth Behnke és én kint álltunk a fedélzeten, amikor megláttuk a Swordfish-t. Először azt hittük, hogy egy sirály, mert olyan lassan szállt felünk. Majd egy nagy robbanás, talán inkább puffanás, és minden felé törmelékek szálltak fel. Az ég azonnal tele lett a Bismarck légvédelmi lövedékeivel. Az Arado-t fel akartuk küldeni, de a katapult nem működött. Megnéztem a katapult nyomásmérőjét, és értékhatár alatt volt. A nyomóvezetékeken azután kisebb-nagyobb sérüléséset találtam. A hullámok 30 méteresek voltak. Telefonon parancsot kaptunk a hajó elhagyására. Az összes ajtót kinyitották, és felrobbantották a kazánházat. A víz azonnal betört. A műszakomat elcseréltem Rudi-val, és azt hittem, hogy meghalt.

Lindemann kapitány kiadta a parancsot a hajó elhagyására. Körbenézett a hajón, majd megakadt a szeme néhány tengerészen és megkérdezte: "Miért nem menekültök?" Ők azt válaszolták: "Uram, a víz túl hideg, a hullámok túl magasak, és úgysem jön senki sem a segítségünkre.  Kisé távolabb feküdt a fedélzeten egy fiú, akinek leszakadt a bokája. Mondtam Neki: "Gyere fiú, segítek." Erre azt hittem rosszul hallok, mert azt válaszolta: "Hagyj, nem tudok lábra állni. Inkább elemerülök a hajóval." A britek tüzeltek ránk. Az egész fedélzet tele volt vérrel és testrészekkel. A hajó elkezdett a bal oldalára dőlni. Levettem a nehéz bőr kabátot és beugrottam a vízbe. Nagyon magasról kellett ugrani és a víz 15 fokos volt. Száz méterre elúsztam a hajótól, amikor elkezdett süllyedni. A hullámok kb. 30 méteresek voltak. Arra gondoltam: "Jézusom, még csak 3 éves vagyok! Mennyit kellene úsznom, hogy túlélem ezt?" Úgy láttam, mintha  a 71 torpedóból 12 el is találta volna a Bismarck-ot. Körülbelül 1000 tengerész lehetett ez idő alatt a vízben.

Egy bajtársam mellém úszott és azt mondta, hogy segítsünk egymásnak. Olyan törmelékeket kerestünk, amibe bele tudtunk kapaszkodni. Majd egy idő múlva mintha brit zászlót láttunk volna lobogni a vízfelszín felett. A hajó mellénk ért és köteleket dobott ki az oldalára. Elkezdtem felfelé mászni, de nem volt már erőm. Erős kezek kinyúltak értem és berántottak a fedélzetre. Levettük a ruháinkat és pokrócokat kaptunk, mellé erős whisky-vel. Az ezt követő első fél évet Angliában, majd a következő 4 évet kanadában töltöttem hadifogságban. A feleségem összesen 6 évet várt rám, de telefonon és levelezéssel tarthattuk a kapcsolatot. 1946-ban hoztak vissza minket Angliába, majd 5 évet Németországban éltünk. 1947-ben megszületett a fiam, majd 1952-ben egy csapatszállító hajóval megérkeztünk az USA-ba. 2-3 hétig St. Louis-ban voltunk, ahol gépészként dolgoztam egy vállalatnál, ahol német volt a tulajdonos, de sajnos a cég tönkre ment. Viszont a német tulajdonos rendes volt hozzám, mert írt egy ajánló levelet. Ezt követően vonattal New Orleans felé vettük az irányt. 1953-ban megszületett a lányom. Az Indiana állambeli Gary-ben, a Blaw Knox Co. vállalatnál helyezkedtem el. Blaw úrnál 27 évet dolgoztam. 1972-ben a fiam megnősült és a lányom is férjhez ment. A feleségem sajnos 1995 októberében elhunyt, azóta egyedül élek. A gyerekeket ünnepnapokon látom. Az egyik unokám haditengerész és Japánban állomásozik. 1952 óta nem voltam Németországban..................."