Életrajzok sorozat: Werner Mölders

Fritz von Forell

Mölders

1941-es kiadás, Danubia könyvkiadó,
Eredetiben fordította Dr. Szentgyörgyi Ede

 

1913. március 18  Gelsenkirchen - 1941. november 22 Wrocław, Lengyelország

Tartalom
Gyermekévek a Havel mellett Német vadászok Franciaország felett
Hogyan lett katonává és repülővé Kitör a vihar
Tűzkeresztség Spanyolország egén Végső harc Anglia ellen
A századosi kinevezés A legénység körében

 

 

Gyermekévek a Havel mellett

Brandenburg utcáin egy három-négyéves kisfiú sétál az édesanyjával a gyalogos és a vértes katonák csapatai között, amint vidám nevetéssel, sapkájukat fél fülükre csapva, szolgálati idejük letelte után vidáman tódulnak ki a laktanyák kapuin.

Csodálkozva nézi a kis Werner a nagy, tábori szürke alakokat és kedves közvetlenséggel mondja: „Édesanyám, én is katona akarok lenni.” A gyászruhába öltözött hölgy arca elborul. Elesett férjére gondol, aki az Argonnok-ban halt hősi halált.

Édesapja tanügyi tanácsosként, a metzi 145. Királyi Gyalogezred tartalékos hadnagya volt. Az önképzést komolyan vette, ezért 1914 áprilisa óta Angliában tartózkodott tanulmány úton. Csak nagy nehezen sikerült neki egy holland motoros bárkán augusztus első napjaiban, röviddel Anglia hadüzenete előtt Németországba érnie.

Ifjú neje, négy apró gyermeke iránti aggodalommal indult Viktor Mölders a háborúba. Szeptember 1-én Dannevoux-nál a Maas-on történt átkelés során súlyosan megsebesült, majd a legközelebbi katonai kórházba vitték. Fél évvel később, az 1915. március 2-án, a Vauquois melletti rohamban elesett.

 

Werner tizenegy éves korában került először Trier-be, a rokonaihoz. A moseli uszodából hazamenet éppen egy repülőgép zúgott el a feje felett. Werner megállt és utána bámult a gépnek. S mialatt a repülőgép a házak fölött eltűnt, Werner pedig átvergődött a francia katonák rendetlen tömegén, felbukkant benne egy gondolat: „Bárcsak repülhetnék egyszer.” Ebéd közben nyugtalanul kalimpált lábaival, addig-addig szorongva, amíg csak kibökte: „Reinhard bácsi, úgy szeretnék egyszer repülni!” A nagybácsi felnevetett, de nem szólt semmit. Délután kézen fogta kis unokaöccsét, és kisétált vele a repülőtérre. A Világháború óta először álltak itt német forgalmi repülőgépek, és csekély összegért utas repülést végeztek Trier fölött. Izzó szemekkel bámulta a kisgyerek a forgó propellereket, alig mert megszólalni. Aztán egész halkan megkérdezte: „Bácsi, szeretnék…………”

„Itt van Werner 6 márka”- mosolygott a nagybácsi. „Szaladj oda és szállj be.” Dobogó szívvel ült be a gépbe, majd a gépmadárral felemelkedett a levegőbe, elszáguldottak a Mosel felett, ijedten nézte a trieri dómot, az egyre kisebbedő házakat, a Porta Nigra sajátos fekete tömbjét és a tarkán nyüzsgő embertömeget a mélyben.

Az eljövendő vezetői hivatás jellemző jegyei nála már a tanuló korban megmutatkoztak. Korán tagja lett az Észak Német Szövetségnek, ahol hamarosan zászlóvivő és csoportvezető lett. Rendkívül ügyesen tudta rendezni a hadijátékokat és a fiúk mind az ő oldalán szerettek lenni, mert tudta, hogyan kell győzni.

Emellett a többi szabadidőt főleg a vízi sportoknak szentelte. Mint buzgó evezős remek utakat tett a gyönyörű Havel-tavakon, és mint a Brandenburg-i Evezős Klub újonnan alapított evezős csapatának elnöke sok versenyen részt vett, hogy klubjának zászlaját győzelemre vigye. Kevés ideje maradt a tanulásra, így nem is volt kiváló tanuló. Ettől függetlenül tizenhét és fél éves korában érettségizett le.

A szünidőt Werner majdnem minden évben egyik nagybátyjánál töltötte, aki Brandenburg közelében, vidéken élt. Ez a nagybácsi korán szenvedélyes vadászt nevelt belőle, és a fiúban a vadászat és a természet iránti szeretet felkeltette.

Werner családjáról és őseiről keveset tudunk. Többnyire derék kézművesek és földművelők voltak. Sokáig laktak Cleve környékén az alsó Rajna mellett. Anyai részről régi, tekintélyes brandenburgi kereskedő családból származik Werner Mölders. Fivére, Viktor is korán katonai pályát választott, derék tisztté, repülővé és legénysége kiváló vezetőjévé vált.

Fleig őrmesterrel

Hogyan lett katonává és repülővé

A Világháború utáni években nem volt könnyű dolog a százezres létszámú hadseregbe felvételt nyerni. Az érettségi vizsgák után rögtön jelentkezett Allenstein-ben. Az ezt követő újonc félév még a saját bevallása szerint is nagyon kemény volt. Az újonc idő leteltével Rastenburg-ba helyezték át. Közben őrvezető lett és már maga is részt vett az újoncok kiképzésében. 1932. április 1-én hadapród őrmesterré léptették elő és egy lövész századba Allenstein-be helyezték vissza. Részt vett két hadgyakorlaton, melyek csoport és szakaszvezetői kiképzéséhez nagyban hozzájárultak.

A három tiszti várományos közül, akikkel együtt Mölders-t is felvették a hatvan pályázó közül, később ketten kapták meg a Lovagkeresztet. Maga Mölders és Crüger őrnagy.

1932 októberében került Mölders a drezdai hadi iskolába. Ez az iskola nem nagyon volt az ínyére. Az hogy jó eredménnyel végzett, nem utolsó sorban a harcászat kiváló tanárának volt köszönhető.

A drezdai hadi iskolában élte meg Mölders az új korszak hajnalát. 1933. január 30-át. Óriási lelkesedéssel fogadták és ünnepelték azt a tényt, hogy a Führer átvette a hatalmat. A drezdai hadi iskola elvégzése után a müncheni utász iskolába került. Itt tizenhárom másik utász zászlóssal gyönyörű időket élt át. A Starnberg-i tavon sokat gyakorlatoztak tömlőcsónakokkal, és tömlő tutajokkal, motorcsónakokkal és vitorlásokkal. A viharos Isar-on pedig hidat és kompot vertek.

A fiatal katonák ekkor már sokat beszélgettek a német katonai légügy újjáépítéséről. Amint lehetősége nyílt, jelentkezett is az alkalmassági vizsgálatokra. Meglepő módon az első felvételi vizsgán elbukott. Amikor túl volt az első megrázkódtatáson, addig-addig követelőzött, amíg az új vizsgán alkalmasnak nyilvánították. Ezzel az ajánlással ment Cottbus-ba, a Német Légiforgalmi Repülős Iskolába. Nemcsak a repülő orvosi vizsgálattal volt baj, hanem még rosszabbul sikerültek az első repülő kísérletei. Gyomra lázadozott, és amikor a kettős kormánnyal ellátott repülőn oktatójával repült, fejfájási és szédülési rohamokban szenvedett. Ezért nem csodálkozhatott azon, hogy néhány nap múlva jelezték elöljárói, hogy leváltják. De megint a sarkára állt. Minden testi gyengesége ellenére megfelelt a vizsgákon. A vizsgát követően pedig megszűntek a gyomor és fejfájási bántalmai is. Ezt követően átképezték nagyobb repülőgépekre. Az új gép a Junkers-típusú J52-es volt. A 65 repülőnövedék közül egy sem szenvedett balesetet a kiképzés során. A kiképzés idejének befejezéseként a levegő fiatal katonái az Ikarus ünnepet ülték. Ez volt a Légierő első nagyobb ünnepsége, melyen Milch, Udet és Christiansen is jelen volt. Az ünnepély fénypontja a négy felvonásos Ikarus játék volt, melyben Mölders játszotta Ikarust. Ezen kívül ő volt a rendező és ő festette a színpadot. Milch-nek annyira tetszett a tevékenysége, hogy neki és Peterson hadnagynak szabadjegyet adott egy görögországi légi útra. Vidáman és könnyedén repültek a Lufthansa-val mindketten a napsütötte déli vidékre és élvezettel nézték az ókori emlékeket.

Ezt követően Mölders mint repülőgép vezető a harcirepülők egyik iskolájába került. Ekkor a gépek közül a Heinkel 45 és 46, a Junkers W34 és 52-esen repültek. A harci repülő időszak után megbízást nyert arra, hogy közreműködjön egy stuka csoport felállításában. E célból több társával együtt előzetes kiképzésre küldték Schleissheim-be, München mellé. Itt a D13-as Fokker-eken és a 64 és 65-ös Arado gépeken repültek.

Innen Mölders hadnagy az Immelmann repülő osztályhoz került Schwerin-be. Itt már toborzó előadásokat is tartott a Légierő számára.

1937-ben átvett egy vadász rajt egy újonnan felállított vadász századnál Wiesbaden-ben, és 1938 áprilisában kapta meg az értesítést, hogy Spanyolországba mehet.

Vaskereszt 1. osztállyal tünteti ki egyik katonáját

Tűzkeresztség Spanyolország egén

Április vége felé a Kondor Légió az Aranda hadtesttel harcolt együtt. Heves esőzések, valódi kutya idő és köd – mély felhők – a támadást újra és újra megakasztották, majdnem minden tevékenység megbénult.

A vadász ezred Sarinena-ból La Cenia-ba, a Földközi-tengerhez való áthelyezése után Mölders megérte első harcvonalbeli repüléseit a 3. J/88-nál, mint mélységi repülő egy HE51-en. Az öreg vitéz Galland vezetése alatt először mint „nyulacskát” vitték magukkal és mindjárt az első bevezető repülések után felismerte a harci repülők valódi értékét.

Galland főhadnagy raja sikerei révén a Légió keretein kívül is hírnevet szerzett magának. Az ellenség „Cadenas” néven emlegette őket és a földi egységek rémei voltak.

1938. május 24-én Mölders átvette Galland-tól a harmadik vadász század vezetését. Mölders főhadnagy a spanyol polgárháború egyik döntő pillanatában foglalta el új beosztását. Amikor Mölders a 3. vadász századot átvette, a déli arcvonal küzdelme Valencia irányában a legnagyobb hevességgel tombolt. Majdnem óránkig robbantak a bombák az ellenséges árkokon, páncélműveken, harckocsikon és ütegeken. Végül, 1938. június 2-án az ellenség arcvonala Albocacer hegyi helységénél hátrálni kezdett.

Galland őrnaggyal

Mölders beszámolója:

„Tegnap Castelfranco és Aros között két ízben is ellenséges állásépítést zavartunk meg. A bevetés rajonként történt. Ma kellett volna a támadásnak újból megindulnia, mégpedig a 4. és 55. hadosztálynál. Az időjárás azonban sajnos, mint már oly gyakran, megint keresztül húzta számításainkat. Az arcvonalterep ezer méteren felül magas hegyeken terül el és szabályszerűen „felhősárban” rekedt.

Május28.

„Végre megint jó idő van. A 4. hadosztályt támogatjuk a Picayo-ra való előrehaladásában. Rendkívül nehéz a saját csapatok támadó irányát felismerni, mert a banderától, a piros – sárga - piros spanyol nemzeti lobogótól eltekintve, melyet minden oszlop magával visz, nem mindig lehet eligazodni. A spanyol nemzeti csapatok külsejükben egyáltalán nem különböznek ellenségeiktől.”

Május 29.

„Újra paza idő. Végül egyszer összetéveszthetetlen támadási célt kaptunk. Egy ellenség által megszállt paraszt majort. Az első fölé repüléskor nem vettünk észre mozgást. Majd ezt követően néhány ’kócsél’ (teherautót) vettünk észre és kettőt közülük felgyújtottunk. Az újabb támadásnál az ellenség visszavonult és nyilvánvalóan a menekülésük közben értük el őket. Láthatóan nagy volt a siker.”

Május 30.

„Beavatkozás az Aros-domb előtt. Saját előrehaladásunkat a visszavonuló ellenség heves támadásával hatásosan támogathatjuk.

A Cati és Culla közötti ezer méteres magasságon felüli hegyek körül harcolnak a nemzeti csapatok. Az ellenség kitűnő állásokba vette be magát és görcsösen védik ezeket. Gépfegyver tűzzel uralják az egész előteret. Oda kell vetnünk a bombáinkat. Rövid nadrágban ülök a repülőgépem fülkéjében. Izzó, déli nap süt. Mint ’nyulacska’ még a raj közepén csüngök. Az arcvonal átrepülésekor mozgást nem vettünk észre. Bent a tanyán és a környékén látszólag teljes a nyugalom. Még néhány bombát azért ledobunk és más célpontot keres a rajvezető.

Az Albocacev felé vezető úton élénk gépkocsi forgalomra leszünk figyelmesek. Lehrmann támadásra kapcsol és egy nagyszerű telitalálatot helyez el egy hatalmas, megrakott teherautóban. Ez természetesen egyből a levegőbe repült. A magam sorozatát három jármű közé szándékozom bedobni és elkezdem zuhantatni a gépet. Mikor megint felrepülök, figyelem a találatokat. Úgy látom, csodálatosan oldalt kerültek, a cél mellé. Persze, persze, ezt is tanulni kell még.

Bauer altiszt egy kocsit még felgyújt. Csakhogy most itt cikáznak kétoldalt a szárnyak mellett a gonosz ’Szentjános bogárkák’. És amikor hátrafordulok látom, hogy az egész századot sűrűn veszik körül a fehér vattagomolyagok. Mint a megbolygatott méhek, úgy igyekszünk kikerülni az ellenség 2 centiméteres légelhárító tűzéből. Bárcsak láthatnám azokat az ágyúkat! De azok a fickók ördögien jól álcázzák magukat.

Ismét a tanya közelében vagyunk elöl a fronton, amikor hirtelen a házak közelében néhány visszaugró ellenséget veszek észre. Lebillentem a gépemet és megszólaltatom a gépfegyvert. Megvan még majdnem a teljes lőszer készletünk. Most mind a kilenc gép támadásba lendül és látom, ahogy az ellenség pánikszerűen menekül. Távolabb már csapatokban szaladnak. Újra és újra támadunk amíg minden töltény kifogy a fegyvereinkből. Az eredmény nagyszerű volt. A tanya és az attól délre emelkedő magaslat tíz perc múlva már a nemzetiek kezén volt.

Új támadásra vezényelnek minket. Az egész 1200 méter magas Aros-hegy megindult a támadásunk alatt. Vad meneküléssel hagyta el az ellenség a hegyi állásokat és a sziklába vájt lyukakat. Szinte fedezetlen a hatalmas hegy a lapos kúpjával. Csak ennél a falnál 150 halott Rochos maradt. Kis idő múlva a nemzetiek elfoglalták a hegyet. Az utóbbi két támadásért a vezérkartól elismerést kaptunk.”

Május 31.

"Reggel ismét támadás. A parancs csak általános jellegű. Lényeges célpontokat nem ismerünk fel és ezért szemmel látható eredményünk sincs.

Délután újra bevetnek minket. Feladatunk, hogy egy üteg állást keressünk meg és hallgattassuk el (undok feladat). Én rövidesen megtaláltam az üteget és megtámadom Pulk-ommal. Az első Pulk, Villar közelében tapogatózik és rajtaütésszerűen 2 centiméteres légelhárítótüzet kap. A másik gépet eltalálják. Füstölni kezd. Losigkeit hadnagy kiugrik a gépből és ejtőernyőjével simán leszáll a senki földjén. Gépe összetörik a hegy szikláin. Ott, ahol társunk földet ért, állandóan támadunk, hogy az esetleges ellenséget távol tartsuk tőle. De nem látunk lent semmiféle mozgást és nem tudjuk, hogy mi lett szegény bajtársunkkal. Nem tehetünk mást, mint várunk és reménykedünk, hogy visszajut majd a mieinkhez.

Mindig világosan látom, hogy a mélyrepülést, ahogyan ezt ma is elvégeztük, még lényegesen meg kell javítani.”

Június 1.

"A 4. századdal támadásra indulok. Jelentősebb célpontokat nem lehet felismerni, de mi erős ellenséges tüzet kapunk légelhárító ütegekből. Egyik gépünket a törzsén találják el egy lövedék, de még haza tud repülni. Losigkeit hadnagy ejtőernyőjét keressük, de nem találjuk sehol. Sajnos semmi hírünk arról, hogy hol marad ilyen sokáig."

Június 2.

"A hegyekért folyó harcok egyre súlyosabbá válnak. Minden beavatkozáskor erős légelhárító tüzet kapunk. A gépfegyver találatokat már fel sem vesszük. Az idő közben beborul. Felhőfoszlányok takarják be a magasabb csúcsokat. 4000 méterig tornyosulnak a sötét felhőhegyek és csak itt-ott hagynak nyitva egy-egy világos nyílást.

Az 5. hadosztályt kell támogatnunk. Miközben a felhőket fedezékként használjuk fel, Lehrmann vezetésével a század az arcvonalra repül. Én vezetem a második Pulk-ot. Füst borítja Villar dombjait. A nemzetiek tüzérségének becsapódásai 100 méteres magasságik füstgomolyagba borítanak mindent. Egy felhőnyílásból Lehrmann kezdi meg a támadást az elülső ellenséges állásokra és amint a felhők közül kibukkannak, egymás után odaszórják a repülők a gépfegyvertüzüket a füstölgő állásokra. A lebukáskor megint a gépem körül cikáznak a 2 centiméteres lövedékek. Megrántom a billentyűt és az egész bombakészletemet bedobom az állásokba. Megállás nélkül rám küldik a lövedékeiket z elhárító ágyúk. Közben megfordulok és látom, hogy a mögöttem repülő gépnek a védő tetőzetéből hatalmas lángok csapnak ki. Eltalálták. Boszorkányos gyorsasággal terjed a tűz. Égve esik le szinte függőlegesen a gép és összetörik a rajvonalak között. Fojtott dühvel támad Lehrmann ismét. A felhőfoszlányokban csak nagy nehezen tarthatjuk egyben a századot, és amikor hazaérünk ismét hiányozni fog egy jó bajtárs.”

Végtelenül kemény harcok folytak az Albocacev körüli hegyvonulatokban. A fiatal német pilóták megkeményedtek.

A mechanikusok mindig türelmetlenül ültek sátraik előtt vagy az ágyukon, amikor az ő századukat vezényelték ki támadásra. Ha az indulás után már eltelt egy óra, a derék emberek kiléptek az olajfák árnyékából és elkezdték kémlelni az eget, amerről minden pillanatban várták a hazatérő repülőgépeket.

Elől állt rendesen Henze papa, a 3. század művezetője. Szemén ott van mindig a messzelátó, hogy elsőként fedezhesse fel a hazatérőket. „Itt vannak”- mondja valaki a segédszemélyzetből. „1-2-3-7-8”- számolja egy másik. „Csak nyolcat látok, egy megint hiányzik!”. Szorongó aggódás látszik az arcokon, a kérdés, vajon ki lehet a hiányzó. A század zúgva ereszkedik le a reptér fölé. Minden gép gondozója kutat a maga gépe után. Az egyik sápadtan megáll, hiába keresi a gondjaira bízott madarának számát a hazaérkezettek között. A harcok idején elszakíthatatlan kötődés alakul ki a pilóták és a gondozók között.

Losigkeit hadnagyról még mindig semmi hír. Önként kiment a frontra Löffler tolmács, Scholz hadnagy és két másik altiszt, hogy az eltűntet megkeressék. Egészen a legelső vonalakig lopódzkodtak előre és nagy ügyességgel csúsztak az egyik kiálló sziklától a másikig. Órák hosszat kitartottak az erős gépfegyvertűzben a sziklalyukakban. Ha csak az egyik is kidugta a fejét, azonnal egy egész sorozatot odairányított az ellenség. Végre sikerült nekik a legelső sorban lévő gyalogosoktól és néhány szökevénytől annyit megtudni, hogy Losigkeit hadnagy körülbelül 200 méterre az ellenséges vonalaktól simán leszállt ejtőernyőjével, és miután tovább repültünk, egy ellenséges megfigyelő őrs foglyul ejtette. A szökevények, akik az információkat adták, körülbelül 16-18 évesek lehettek. jeleként annak, hogy az ellenség már az utolsó tartalékokat is bevetette.

Három hónapja már, hogy Mölders harci rajával beleszólt a földi küzdelembe, de még mindig nem tudott ellenfeleivel légi csatát vívni. A két Messerschmitt-raj ezalatt nagyon eredményesen szerepelt. Az ellenséges gépek száma a levegőben ugyan nyomasztóan többségben volt, de a Messerschmitt-ek csakhamar kiverekedték légi fölényüket és a kilövési arányt 1:10-re állították be. Mindenekelőtt az első raj parancsnoka, Schellmann százados, aki immár nyolcadik ellenfelét lőtte le.

Július elején megkapta Mölders a parancsot, hogy az ő századát is át kell alakítani Messerschmitt 109-re. A századparancsnok minden időt kihasznált arra, hogy a pilótákat legalább elméletileg kiképezze az új harci taktikára az Me 109-el. Először négy Me érkezett. Ezeket berepülték és belőtték. La Cenia repülőterére érve a parancsnok azonnal bevetette őket. A tapasztalatlan „olajzabálókat” az 1. és a 2. század „öreg szarvasai” közrefogták ugyan, de már a második bevetésüknél 1938. július 15-én Mölders már felszabadíthatta raját, mely időközben 6 gépre szaporodott.

 

Mölders első légi harca:

„Egy pillanatra valóban elállt a lélegzetem…….messze a távolban Valencia sok kis pontot ismertem fel.……..Ellenség! Még 500 méterrel magasabbra emelkedtem és állandóan támadójelet adtam le. A pontok közeledtek. Végre megismertem őket. Curtiss gépek voltak, legalább 40-50-en. Mi hatan vagyunk, mind tapasztalatlanok a légi harcban. Még nem láttak meg bennünket. Rajta! Nagyszerűen közelítem meg őket oldalról, de izgalmamban túl korán lövök. A fickó fordul egyet, és nekem tart. Látom négy gépfegyverének torkolat tüzétrám irányítva. Mennydörgős mennykő! Hogy megijedtem! Ilyen egyszerűen mégsem lehet lelőni egy gépet. Ott egy ejtőernyő, egy égő Curtiss. Rajom első találata. Vajon ki lőtte le? Kerüljük meg az ellenséget és vágjunk közibe. Füstnyom látszik a levegőben. Két Curtiss jön velem szemben…..izzadok, mint egy bika. Ott egy Messerschmitt, merőlegesen zuhan lefelé. Remélhetőleg még meg tud fogódzkodni. Hála Istennek, sikerült neki. Csak ma, az első bevetéskor ne veszítsünk el gépet. 45:6 nagyon rossz arány. Szemrehányást teszek magamnak, hogy támadást indítottam, de most már csak tovább, előre. Hirtelen megnyugodtam. Átlátom az egész légi teret. Ott magasan száll két Curtiss. Én lebukom, majd alulról felszállok. A hátsó észrevesz engem és ágaskodik, de a másik már benne van az irányzékomban……50 méter…..mind a négy gépfegyveremet rászabadítom…..felágaskodik, majd lebillen….én utána……még egyszer tüzelek……füstölög és kigyullad. Igen, meg van az első légi győzelmem!

A Curiss gépek lefelé elvonulnak. Összeszedem gépeimet és hazaindulunk. A reptér felett erősen „kacsázunk” (ez a jele annak, hogy eltaláltunk egy ellenséges gépet). Mögöttem is dülöngél egy gép. Lippert hadnagy jelzi, hogy ő aratta a század első légi győzelmét. Amint lenézek látom, hogy mechanikusaim örömükben nagyokat ugranak. Derék első gondozóm Meier ráfestheti az első fehér vonalat a gépemre. Oesau hadnagy lelőtte első ellenfelét, így büszkén jelenthetem parancsnokomnak a három légi győzelmet.”

Jänisch rajkapitány óriási faliképekben megörökítette az első légi harc egyes jeleneteit a La Cenia iskolában. Esedékes volt néhány láda sör, ládánként 80 üveg, mert a szokás azt kívánta, hogy minden pilóta, aki Spanyolországban egy ellenséges gépet lelőtt, a kisegítő személyzetnek egy láda sört fizet.

Három légi győzelem az első légi harcnál, amelynél az arány 6 darab Me : 45 darab Curtiss ellen olyan tény volt, melyet nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

Július 22.

„Következő napon a fronton nem volt semmi, de már július 17-én a visszarepülésnél Valencia irányából ismét két Curtiss századot láttam közeledni. Rajommal támadásra indultam és már az indulásnál bauer altiszt lelőtte az első Curtiss-t. Az ellenséges pilóta már az első lövések után kimászott a gépéből és leugrott az ejtőernyőjével. Rövidesen és is befogtam egy Curtiss-t. A gép csakhamar tüzet fogott, a tetőzet és a jobb szárny leszakadt. A többi lángoló fáklyaként zuhant le. Ellenfelem már a gépben meghalhatott. Ennél a támadásnál Osau hadnagynak sikerült a második gépet kilőnie. Július 19-én délután parancsot kaptunk, hogy egy harci századot védelmezzünk. A frontszakasznál ellenséges bombatalálatokat figyeltünk meg, majd nemsokára 18 Martin bombázót láttam meg, amit 3 Rata raj fedezett. Heves összecsapásunk támadt a Rata-kal. Azt tapasztaltuk, hogy a Rata-k átkozottul gyorsak és nem bújnak ki a harc elől. Lippert-nek, Bauer-nek és Goy-nak átkozottul kellett vigyáznia, mert egyszerre fölül és a hátuk mögül is támadt egy-egy Rata. Ebbighausen hadnagy az első összecsapáskor lőtte le az első Rata-t, majd Tiezen hadnagy és én a második összecsapáskor végeztünk egy-egy Rata-val. Az enyémnek jó csomó golyót kellett a testébe küldenem, mielőtt füstölni kezdett. Különösen örültem Tiezen győzelmének, mert ezen a napon volt a születésnapja.

Hien őrvezető is leszedett egyet. Végtelenül izgatott volt: „Nem tudom Curtiss volt-e vagy Rata. Alváza nem volt, de a tetejében kövér vörös pontokat láttam – na úgyhogy lőttem” – mesélte izgatottan, remegő ajkakkal.

Az első ijedségben majd megállt a szívverésem, amikor messze az ellenséges vonalak felett a motorom egyszerre csak kihagyott és meg kellett állapítanom, hogy siklórepülsében is alig érek haza. De szerencsém volt.

A következő napok nyugodtan teltek. Schellmann meglepetésszerűen lelőtt két Rata-t.”

Július 23.

"Viver-től északra második századunk légi harcban áll az ellenség Curtiss és Rata rajaival. Körülbelül 40 ellenséges gép. Gyorsan belekeveredek a harcba rajommal. De a Curtiss-ok sokat tanultak. Szép műrepüléseket végeznek lefelé és 1000 méteres magasságban repülnek. Közben a Rata-k felfelé szöknek. Időközben megérkezik az első raj is. Jänisch-nak segíteni akarok, hogy rálőhessen egy újonnan érkező Curtiss rajra, de egy keveset késik és különben is közbe száguld az első századunk összekuszálva a támadást.

Minden Me fent van most. Itt-ott behatolnak a méhrajba és folyamatosan lőnek, de nagy a távolság. Egyetlen egyet sem láttam leesni. Rettenetes a cirkusz. Ördögi helyzetek adódnak és gyakran egy ilyen „zsákban” ülő embert a gyors, változatos manőverek által kerülheti ki a találatokat.

Végre jól „feküdt” előttem egy Curtiss. Nagy ívben osontam hozzá közelebb. 200 méter….100 méter…50 méter. Nem vett észre semmit. Most szépen bent van az irányzékban. Látom, amint a pilóta semmit sem sejtve előre balra figyel. Nem is hibázhatok. Megnyomom a kioldót. De mi történik? Egy lövés sem jön ki a gépfegyverből! Egészen laposan repül felettem ellenfelem. Még egyszer töltök. Semmi. Vadul dolgozom a fegyvereken, mialatt az ellenség még mindig az irányzékban van. A piros lámpa nem gyullad fel nálam. rövidzárlat az elektromos töltőszerkezetben!  Elvonulok ellenfelem mellett és nem tudok lőni! Látom, amint ijedten összerezzen és lebillen. Micsoda védőangyalod volt, barátom!

Mit tegyek most? Repüljek haza? Erről szó sem lehet, hiszen a légi harc még teljes erővel dúl. A rajvezér ilyenkor nem repülhet el. Bár ez egy nagyon kellemetlen helyzet, hogy a fegyverek között nem lehet fegyverrel védekezni, de ott kell repkedni közöttük, és bízni kell az ügyességemben és a mozgékonyságomban.

Hat pilóta ért el találatot. Rajunkból pedig Lippert hadnagy és Boer altiszt. De egyiknek sincs tanúja. Így viszont nehéz lesz az elismertetés. A szegény Boer lövést kapott a szárnyakba, majd pedig a guruló szerkezeten ment át egy lövés. Először vígan dülöngél, jelezve légi győzelmét, de azután nem jönnek ki a kerekek. Gépének hason kell leszállnia.

Tietzen találatot kapott a gép gerincébe, így az egész hordfelületet ki kell cserélni. Lippert gépét is eltalálták. Jobban kell figyelnünk mindenre.”

Augusztus 26.

Egy hete, hogy megkezdték a nemzetiek a nagy támadást az Ebro kanyarulatának megtisztítására. Az ellenség erősen ellenáll és az utolsó hónapban volt is idejük arra, hogy befészkeljék magukat és megerősítsék állásaikat, úgyhogy eddig csak a Maroqui hadtestnek sikerült tért nyernie. Még soha, a spanyol polgárháborúban nem használtak oly nagy tömegben tüzérséget és légi haderőt, mint itt az Ebro kanyarulatában.

„Az első raj hirtelen Martin bombázókra akadt. Ezek közül Schellmann kapitány lelőtt kettőt, egyet pedig Brucks altiszt. Bertram egy Rata-t szedett le. Augusztus 19-én Tarragona felől láttam jönni három Rata századot. Sikerült századomat meglepetésszerűen rájuk vezetni és Flix-től nyugatra az Ebro mellett megkezdődött a légi csata. Scholz lelőtte az elsőt, mellőlem pedig az egyik Rata negyedik áldozatként égve hullott alá. Szegény pilóta gépével együtt égett el.

Augusztus 20-án délután következett a legszebb körtánc, amelyet eddig megértem. Messze északkeleten két Pulko-t láttam a felhőkben Reus felől jönni. Amint közelebb repültem, elvesztettem őket a szemeim elől, míg hirtelen egy Rata századot meg nem pillantottam magam alatt, ezek azonban máris harcban álltak első századunk két gépével. Támadásba lendültünk, amikor valahonnan még két Curtiss század és egy Rata század csatlakozott a harchoz. Az én derék Messerschmitt gépeim vitézül tartották magukat a magasban és közülük egyik-másik időnként elkapott egy feltörő Rata-t.

Először egy Rata mögé kerültem, éppen célvonalban volt és tüzeltem. Hogy miért nem esett le, a mai napig nem tudom. Azután egészen közel kerültem egy Curtiss gép mögé. Ezek igen vitézül harcoltak, mindig újra felbukkantak a magasban és alulról támadtak minket. Lövöldözve közelítettem meg, míg végül felette átrepültem, hogy neki ne menjek. Emellett sok találatot állapítottam meg a Curtiss-en. De az eltűnt a szárnyaim alatt és én nem találtam meg többé.

Ezt követően még egy Curtiss jött oldalirányból. Ennek is alaposan elláttam a baját és pontosan meg is állapítottam a találatokat a kormányban. De mintha meg lett volna babonázva ez a nap. Egy sem esett le. Ha ezek a madarak nem égnek, akkor ritkán állapítható meg az, hogy lelőttük-e. Mégis nagyon tetszett nekem ez a légi harc. Olyan volt, mint amilyeneket a könyvekben lehet olvasni. Ebbighausen nyolc találatot kapott, haza vergődött és a reptéren simán letette a gépét. Ezen a napon egy ellenséget sem lőttünk le szemmel láthatóan, bár jó húsz percig álltunk harcban.

Augusztus 24-én egy ellenséges pilóta szállt le Saragossa-ban, aki a Fiatokkal való légi harcban eltévedt. Gépe felfordult, úgyhogy sajnos a Rata nem került sértetlenül a kezünkbe. A pilóta egy 21 éves kamasz volt. Nem sok új dolgot tudtunk meg tőle.”

A vadász századot ismét áthelyezték. La Cenia a hasonló nevű folyónál, nem messze az Ebro torkolatától időnként kedvezőtlen helynek bizonyult arra, hogy mindig a leggyorsabban kéznél legyenek. Ezért a vadászokat átmenetileg Pomar-ba helyezték át, ahol az ellenség szemei elől is jobban rejtve maradtak. Azonban a riadó startok itt is szomorú tapasztalattal, szolgáltak, mivel Pomar-ból is, mint La Cenia-ból mindig későn érkeztek a helyszínekre.

Az ellenség még meglepetésekkel is tudott szolgálni. Éjszakai bombázók nyugtalanították a mögöttes országrészt. Az éjszakai repülések során az ellenségnek még előnyei voltak. Mölders ezért a századát a Valencia-i fronton helyezte el.

„Ma éjjel ismét mutatkozott ’Lorenz őrmester’. Ezt a nevet a légelhárítóktól kapta, de az ördög tudja miért adták neki ezt a gúnynevet. ’Lorenz őrmester’ a hírhedt éjszakai bombázó, holdvilágos éjjeleken az egész vidéket nyugtalanítja. Le akarok vele végre számolni. Áthelyezem századomat Benicasin-ba, mert ’Lorenz őrmester’ Castello-nál mutatkozott. Gog és én elindulunk tehát a sötétség beállta előtt erre a helyre, amely közvetlenül a tenger partján fekszik.”

A szomszédos raj eközben ellenséges Curtiss rajjal akadt össze. A kavarodásnál Enzlen hadnagy lelőtt egy Curtiss-t, de őt is eltalálták. Lutz hadnagyot ezt követően Rata-k vették tűz alá, el is találták, de a toronyrepülésnél kirepült a töltője. Füstölgő motorral sikerült még a fronton átjutnia, de a kényszerleszállásnál némi baj érte. Gépe teljesen tönkrement és ő maga megütötte a fejét. Hallatlan szerencséje volt a fickónak.

Szeptember 10.

’Lorenz őrmester’ szabadságon lehet, mert semmi hír róla. Otthon maradunk, mert fogadjuk az új parancsnokot, Grabmann kapitányt (később a Lovagkereszt tulajdonosa), aki most érkezett Németországból. Fenyegető, egész Európát érintő háború hírekről számol be.”

Szeptember 13.

"Gyönyörű szép nap. A nemzetiek új támadással próbálkoznak. Fél 11-ig az egész Légierő  elzúg az ellenség állásai felett. 11 órakor nekünk is indulnunk kell. 11 óra 20 perckor megpillantok egy Rata századot. Szépen mögéjük kerülünk. Én a leghátsó raj legszélső gépére tüzelek. Az összes gépfegyver tüzét megkapja, én meg egy kis olajzáport, de aztán csak lezuhan. Ezt követően azonnal a raj vezetőjére támadok. Ez is megkapja a magáét , de hogy sikerült-e lelőnöm, azt nem tudom, mert Ebbinghaus csak egy ejtőernyőst látott és az biztosan az első gépből ugrott ki."

Szeptember 23.

"Századom egyik altisztje húzott ki a csávából. Éppen a nyolcadik ellenfelemet küldtem a pokolba és egy jobb oldali körrel emelkedni kezdtem, amikor hirtelen hátra pillantva egy Rata négy gépfegyverének a torkában látom magam. Én körözök, de a fickó csak egyre hátul és alattam marad. Rosszul lő, de figyelem, mert nemsokára utolér. Ebben a pillanatban egy Messerschmitt csap le felülről az ellenséges gépre. Látom a lövedékek füstnyomait, és amint a Rata felágaskodik, majd forogva zuhanni kezd. Ez aztán az utolsó pillanatban jött. Pompásan csinálta! Mart altiszt volt, aki így lőtte le első ellenfelét. Hálásan ráztam meg a kezét a földön. Így szabadítjuk ki egymást sokszor kölcsönösen a nehéz helyzetekből. nem sokkal ezután a parancsnokom nyakáról sikerült két ellenfelet elűznöm. Németországból érkezve velünk végezte az első bemelegítő repüléseket.

Az új parancsnok tehát nagy erővel kezdte, de még nagyon kellett rá vigyázni.”

Udet, Galland és Mölders

A századosi kinevezés

A fiatal repülőtisztek századparancsnokukkal együtt ültek vacsoránál csinos kis villájukban. Hirtelen zörögni kezdett a telefon.

„Itt Mölders főhadnagy!”

„Üdvözlöm, kapitány úr! – hangzott a telefon másik végéről Plocher vezérkari alezredes szava. Örülök, hogy én adhatom tudtára Önnek a következő, Németországból éppen most érkezett rádió üzenetet: A Führer Önt kimagasló vadászrepülői eredményeiért soron kívül századossá nevezte ki.”

 

„A következő napokban hirtelen új ellenséges repülőgépek tűntek fel, amelyek gyorsaságban versenyeztek a mieinkkel és elsőrangúan tudtak emelkedni. 8000 méter magasból csaptak le ránk, ugyanazt a repülő taktikát alkalmazva mint mi, csak nem olyan erővel. Meglehetősen kényelmetlen volt a helyzet, mert még nem tudtuk kiismerni őket. Viszont október 31-én elkaptuk őket. 6500 méter magasan repültem be az ellenség területére és az új legendás század még csak felszállóban volt. 5000 méter magasan sikerült elcsípni őket, amint az Ebro-hoz repültek. A fickók olyan gyorsak voltak, hogy csak lassan közeledtünk hozzájuk. Az első támadásba csak a saját rajomat vittem. Óriási kavarodás keletkezett ezekkel az új gépekkel, de a 12-dik ellenfelem csakhamar lezuhant. A csata végére 5 ellenséges gép harapott a fűbe. Az új ellenfélnek a varázsa ezzel meg volt törve.”

Mindezek az elvek és gyakorlati tapasztalatok alkalmazásra találtak a negyedfél hónapos Ebro-csatában. Már sok kemény harcban sikeres napot éltek át a német repülők Spanyolországban, kezdve a tűzkeresztségtől , a Madrid ellen intézett első támadáson át végig valamennyi fronton. A spanyol földön repülő német falanxba illeszkedve Mölders a maga és bajtársai vadászgépeit mindig új, jól átgondolt támadásokra irányította és győzelemről győzelemre vezette. Amikor Mölders Spanyolországot elhagyta, a nemzeti légierő fölénye az ellenséggel szemben biztosítva volt.

„Itt állok derék légi paripám mellett és nézem. Az egész nagy büszke idő, melyet küzdve éltem át Spanyolországban, Húsvéttól máig, december 5-ig, megkapó tarka képeivel mégegyszer elsuhan lelkemben.

Isten Veled te szép és büszke, sokat szenvedett Spanyolország!”

Mölders kapitány hátul a gép farában áll, utolsó pillantással még magához öleli azt a derék, neki oly kedves csapatot. Hangos ’Horridoh’ kiáltások közepette emelkedik fel vele a gép a talajról, még egy tiszteletkört írva le a tér felett, melyről oly sokszor indult csatába a Rata és Curtiss gépek ellen. Nyolc karcsú Me 109 emelkedett fel utánuk a 3. század gépei közül és kíséri búcsúzó parancsnokát messze a kék tenger fölé.

A győztes hazatérők fogadása

 

Német vadászok Franciaország felett

1939 augusztus végére a feszültség napról napra nő. Szeptember 1-én kitör a vihar. Példátlan diadalmenetben rohan a német hadsereg a lengyel ellenálláson keresztül. Az 1939-es év minden különösebb katonai esemény nélkül ért végett.

 

Mölders az 1939-es Karácsonyára készült, de nagyon viszketett a tenyere. Kiment a reptérre és gépébe szállt. Fagyos, derült téli nap volt, kéken, felhők nélkül terült el az ég a föld felett. Úgy érezte, hogy még egyszer sürgősen és okvetlenül szét kell néznie a front felett. És íme: francia repülőket fedezett fel! Embereivel, mint az ördög a nyomukba repült. Metz felett elérte az egyik franciát, von Hahn főhadnagy pedig kiszemelte magának a másik franciát. Úgy csaptak le rájuk, mint héja a tyúkokra.

 

Néhány héttel később hűséges rajcsoportjával, Radlik hadnagy, Wittenberg főhadnegy és Claus főhadnagy kíséretében Mölders 7000 méter magasságban Saarbrücken-nél elrepül az arcvonal felett. Néhány pillanat múlva a távolban Diedenhofen irányában magányos gépet lát a levegőben lógni. A második rajnak parancsot ad, hogy nézze meg, miféle ritka madár ez ott hátul.

Röviddel ezután felismeri Mölders a francia elhárító tűzről, hogy egy Do17 jelzésű saját felderítőről van szó. Ezt a tényt a kiküldött raj is igazolja. Mölders közben észak felé forduló nagy ívben még valamennyire emelkedett, s lám mi van ott…..- hirtelen azt látja, hogy 12 francia vadász vagy 8000 méterről a német felderítőre támad. Itt villámgyorsan cselekedni kell. A franciák már biztosra vették zsákmányukat és nyilván már nem is néztek körül. A szegény Do17 kétségbeesetten sietett vissza saját vonalai felé, de már csak néhány pillanat, s a franciák beérik. Ekkor Mölders, egyedül Wittenberg főhadnaggyal azon mód belevetette magát a Morane vadászok közé és egyből lángokba borított egy gépet. Fáklyaként bukott a francia a mélybe és ezzel a többieket úgy megzavarta, hogy azok mint a megriasztott verebek jobbra-balra a mélységbe vetették magukat. Még egy gép, amely a parancsnok előtt próbált elhúzni találatot kapott, eközben a Do17-es szerencsésen elérte a vonalaikat.

40-dik légi győzelme után

Régi igazság, hogy minél gyengébb a háború az arcvonalon, annál erősebben tombol a sajtóhadjárat.

Churchill örökös hazudozásai az angol repülők által elért lelövések számáról annyira bosszantották a német nyilvánosságot, hogy megtudakolták a repülésügynél, hogy mivel tudja igazolni a saját jelentésében közölt kilövések számának hitelességét. Ekkor megtudták, hogy milyen szigorúan veszik német részről a kilövések bejelentéseit. Az újságok példának hoztak fel egy ilyen jelentést hét ellenséges repülő lelövéséről, olyan teljesítményt, melyet ugyancsak a Mölders vadász csoport ért el, bár a parancsnok maga ezúttal nem volt jelen.

A külföldi újság olvasóknak, akik naponta elolvassák a hadviselő hatalmak hivatalos haditudósításait, bizonyára ismételten feltűnt, hogy az angol és francia tudósítás olyan sikerekről hoz jelentést, amiket a véderő parancsnokság jelentése meg sem említ, de nem is tartalmaz. A tudósítások ellentétes voltának szinte klasszikus példája volt az angol bombatámadás Sylt szigete ellen: ez ismét bizonyítéka annak, hogy a német tudósítás szakszerűségben és igazmondásban az ellenséges „tábori” tudósításról milyen lényegesen különbözik és bizonnyal mindig is fog különbözni.

Fellelkesülve a Sylt-i eseten, az egyik lap tudósítója megragadta az alkalmat, hogy a legnagyobb sikerű német vadászrepülővel Mölders századossal beszélgetést folytasson. Ez a vadászezred október 30-a óta 16 kilövést ért el a haditudósítások szerint. E beszélgetés során az ezredparancsnok hangsúlyozta, hogy semmit sem vesznek szigorúbban, mint a lelövések igazolásának vizsgálatát. Ebben az esetben a 16 igazolt lelövésen túl bejelentett két másikat nem ismerték el, nem számítva azt a számos esetet, amelyik nem is került bejelentésre, mert a követelményeknek nem feleltek meg.

A lelövések igazolásához megkívánják:

Német terület felett történt lelövéseknél:

  • Egy légi tanú és egy vagy több tanú a földön lévő katonai szolgálati helyről, akiknek a becsapódás helyét igazolniuk kell.
  • Ellenséges terület feletti lelövéskor az ellenséges gép megsemmisülését egy vagy többlégi tanúnak kell megfigyelnie.

Megsemmisülés alatt vagy azt értik, hogy:

  •  a gép már a levegőben leszerel
  • a gép a levegőben láthatóan ég
  • a pilóta ejtőernyővel kiugrik
  • a repülőgép földbe történő becsapódása kifogástalanul megfigyelhető

Természetesen az ellenséges terület feletti kilövések esetében a földbe történő becsapódásokról igen nehéz tanúskodni. Az I. Világháborúban a vadászrepülő a lelőtt ellenfelet többnyire a becsapódásig üldözhette, ez azonban manapság sokkal nehezebben elérhető. Lehetetlen oly nagy magasságból, amelyben manapság harcolnak a földbe való becsapódást megfigyelni, mert a legtöbb esetben egyszerre már több ellenséges géppel harcolnak, így a pilóta nem veheti le a szemét az ellenségről.

Mölders 62-dik légi győzelmét jelenti Göring-nek

Mölders egyik jelentése:

„Ezredem egy altisztjének novemberben nem volt szerencséje. Völklingen-től nyugatra lelőtt egy Potez gépet. Pontosan látta, hogy megy le a francia dugóhúzóban francia területre, hogyan veszti el az alvázát, hogyan bukik előre és aztán esik az orrára. Ámbár bajtársam szavahihetőségéhez kétség sem fér, mégsem ismerték el a lelövés tényét, mert nem lehetett tanút állítani."

A tudósítás terén a legérdekesebbet március 2-án értük el. Ezen a napon nyolc gépem St. Avold felett nagy magasságból támadott tíz Morane típusú francia vadászgépet. A franciák nagyon meg voltak lepve, bajtársaim mind jó lövési helyzetbe kerültek. Sivár terület volt. Mégis, részünkről jól meg lehetett figyelni, hogy az egyik francia hogyan pörög le, a másik hogyan esik le, mint a zsák kormány nélkül, a harmadik pedig miként hullik le mint a falevél. Egy Morane gép lebegett, egy további lecsúszott. De a nagy kavarodás következtében a becsapódásig terjedő megfigyelés nem volt lehetséges, mivel a légi csata tovább folytatódott.

Mindamellett, biztosan megtörténtek a lelövések, de mégsem jelentettük egyiket sem.

A parancsnok még hangsúlyozta, hogy további 9 gépet szedtek le német és 66 darabot francia területek felett. Ezek az adatok azért fontosak, mert az következik belőlük, hogy ennek a dandárnak a vadászai határőrző repülések során ellenfeleikkel csaknem mindig ellenséges terület felett voltak kénytelenek szembe szállni és ott is lőtték le őket.

Ámbár a biztos lelövések száma 75-öt mutat, de ki kell emelni, hogy atényleges lelövések száma a valóságban sokkal nagyobb volt.

 

És hogyan hangzik az ellenség hivatalos jelentése március 2-ről?

"Légi harcban két Messerschmitt gépet lelőttünk!"

Mölders hallgatja katonája jelentését

Kitör a vihar

Május 9-én este Mölders vadászcsoportjának tisztjei a kandalló körül ültek, amikor a segédtiszt belépett és jelentette: „A pilóták menjenek azonnal a parancsnokhoz!” Térképe előtt ült Mölders százados és egy ív papírra sietve odavetett néhány szót, majd felállt.

„Uraim! Holnap a hajnali szürkületben a német légierő nagy összecsapásban találkozik majd az ellenség légierejével. A Siegfried-vonal védelmi állásaiból kitörnek és a német légi rajok ott csapnak le az ellenségre, ahol rátalálnak!”

Hollandia öt nap múlva megadta magát. Belgiumnak már a fele meg volt hódítva, erős várai ellenére, amelyeket a legerősebbeknek tartottak a világon.

Az ezred egyik raja a késő délutáni órákban ismét felszállt. Az Az-Epernay erdő felett a gépek szinte súrolták a fák koronáit. A felhőzet itt részben felszakadt. Felhő rongyok lógtak szerteszét 300 és 600 méter között, felettük pedig a kék ég látszódott. Ekkor a vezérgép jelentett: „Előre félbalra egy magányos gép!” Szinte békésen közeledett egy francia felderítőgép a német vonalaktól  jövet kiindulási pontja felé. „Ennek nem szabad a jelentést hazavinnie!" - gondolta.  Mölders rádiójával a jobb oldali gépnek támadásra adott parancsot. De a francia résen volt. Amikor a gép támadni kezdett, a Potez 63 típusú  francia gép ügyesen szembe körözött, úgyhogy a két Messerschmitt a nagy lendülettől túlrepült rajta. Egész 400 méter magasságig csavarodott fel a felderítő, a német vadászok szórási területét mindig kikerülve. Most Wittenberg főhadnagy is beavatkozott harmadikként a harcba, mialatt a parancsnok nyugodtan körözött a harctér felett és figyelte az eseményeket. Úgy gondolta, hogy a három gép közül valamelyik majdcsak leszedi, de a francia derekasan tartotta magát. Már percek óta tartott a harc és a franciának csak sikerült egy egyenes lefelé lendüléssel a három vadászt leráznia magáról, s azok úgy látszik a hirtelen fordulat következtében  elvesztették a szemük elől és éppen az ellenkező irányba emelkedtek fel.

„El fog szökni!” – gondolta Mölders, aki nem tudta, hogy három bajtársában csalódjon-e vagy pedig a francia volt nagyon ügyes. Engedje futni? Olyan nincs! Pedig megérdemelné! Ölyvként csapott le ebben a pillanatban a parancsnok Messerschnmitt-je lesállásából az ellenfélre, szinte végig söpörve a fák tetejét utána száguldott zsákmányának. A fickó csakugyan hallatlanul jól repült. Mölders nem tudta irányzékba kapni. De most mégis sikerült lőtávolságba elérni. Tűz – az ellenséges gép felágaskodik és darabokra törve zuhan le hatalmas tűzzel a Mourmelon-tól délre fekvő erdőbe. A bátor pilóta végül méltó ellenfélre talált. A hazarepülésnél a parancsnoki gép hirtelen meglassul. A sedani tábori repülőtéren csökkenő fordulatszámmal ér földet a gép és megállapítják a zavar okát: a fém légcsavar mindhárom szélén elgörbült. Mölders az ellenséges Potez gép lelövésekor valószínűleg érintette a fák koronáit, és a légcsavar így sérült meg. A hosszú Claus szerelő megvakarta a fülét és így szólt: „Ez aztán pokoli!”

 

Június 5-én a hajnali szürkületben lendült a német nyugati hadsereg a Somme és Oise vonalból új támadásra. és a Weygand-vonalat máris áttörte különböző helyeken. A német repülőtereket most már messze Franciaországba tolták előre.

Olykor-olykor elzúg néhány repülő Dünkirchen irányába és megverekszik az angol vadászokkal. Most először angolokkal.

Az egyik napon az angolok lelőnek egy fiatal német altisztet. Senki se látta, hol maradt el. Csak annyit tudunk, hogy nem kis fáradtságába fog kerülni, ha a csatorna közepéről a partig akar jutni.

Parancsnokának elállt a lélegzete, amikor a legény másnap kissé nyúzottan ugyan, de egyébként egészségesen elébe állt. Gépével a parttól nem messze egy francia halászbárka közelébe került és elhatározta, hogy a halászok szeme láttára gépét a vízre ejti. A derék halászok kihalászták és futni hagyták. Valószínűleg azt gondolták, hogy angol.

Dinert alezredes, Oesau kapitány, Stork őrnagy és von der Osten alezredestársaságában

Franciaország, 1940. június 5.

„Délelőtt századommal felderítő repülést végeztem. Hatvan perc múlva sem láttam ellenséges gépet. Végre Noyon-tól délre apró pontok tűnnek fel. Arra iramodom. Saját gépeink voltak. Me század jön szembe velünk. De majdnem ugyanebben a percben észreveszek hat fekete pontot, melyek két láncban dél felé távolodnak el. Ellenségnek tartom őket és üldözésükre készülök. Lassan-lassan a közelükbe érünk. Felismerek egy Potez felderítőt, kíséretében két Bloch vadászgéppel. Hazafelé igyekeznek. Végre körülbelül ötezer méternyire elrendelem a támadást, rövid célelosztás és aztán -  hajrá!

Én baloldalon a legszélső gépet támadom, alattam Compiegne. Már rövid tüzelés után a fülem körül fütyülnek az ellenséges vadászgép lövedékei. Erős ütést érzek gépemen. Pillanatnyi rémület fog el, de a motor nyugodtan dolgozik. Mellettem két Me nekirohan az ellenségnek. Kunert hadnagy pedig egyet leterít közülük.

Hol maradt a felderítő? Ennek még zuhannia kell! Ott lent a mélyben, mellette van egy Bloch. A vadászgépre támadok, Bloch gép ez is. Nagy volt a lendület, már nem tüzelhetek rá. Közvetlenül melléje értem. Látom a pilótát, mereven figyeli a felderítőjét, akit védelmeznie kellene. A kabin nyitva van, feléje lendülök. Ijedten néz rám és hopp…..őrületes fordulattal eltávolodik. Csak ezt akartam. Most egyenesen a felderítőre vethetem magam. A fickó káprázatosan repül. Mély repüléssel halad egy falu felett, alacsonyabban mint a templom tornya, be a folyó ágyába. Csakhamar célomba kerül. Akadály balról, gyerünk csak keresztbe – még alacsonyabbra száll, két nyárfa között, most ötven méternyire megközelítem – telefonhuzal fölé emelkedem – újból őrülten lefelé – egy méter magasságban egy rét felett…most megvan! Orrával a földbe fúródik, harminc méteres lángoszlop mögötte. Ez már nem visz haza többé felvételeket!

Már csak 15 percre való üzemanyagunk van, tehát gyorsan hazafelé. Magam köré gyűjtöm Wittenberg főhadnagyot, Klaus főhadnagyot és a többieket.

17 óra 15 perc. Indulás. Már majdnem vége a kitűzött repülési időnek. Felettünk gépek. nem tudjuk kivenni, hogy milyenek. Hétezer méterre emelkedünk. Messerschmitt-ek. Tehát ismét kissé mélyebbre szállunk és lassanként haza. Ekkor hirtelen hat Morane jelenik meg. Támadásra készülök, de támadás közben veszek észre két másik Me-rajt. Ezek ugyanazt az ellenséget támadják hátulról és oldalról. Ők támadtak először, ezért kissé távolodom és figyelem az eseményeket. Túl korán tüzelnek, a szokásos csatározás, miközben néhány Morane derekasan harcol. Egyszer csak egy Me lángolva zuhan alá, a pilóta ejtőernyőjén lóg. Egy ideig figyelem a harcot aztán megtámadok egy Morane-t, melyre három Messerschmitt hasztalanul tüzel. Célzó készülékemen elé kapom, rögtön eltávolodik, de nem eléggé. Hirtelen alattam húz el és szem elől tévesztem. Újra feltűnik oldalt. Az ördögbe! Még tüzel is ez a Morane! Mindenesetre elég messze van, ezért lefelé kanyarodom, aztán egyenesen a nap felé. Úgy látszik szem elől tévesztett, mert ellenkező irányba fordul és dél felé repülve eltűnik.

Lnet még két Me küzd egy utolsó Morane-al. Figyelem a harcot, mely mélyrepülésbe csap át, miáltal a Morane folytonos kanyarral találatoktól menekül meg.

Egy pillantás lefelé. Még mindenütt a kavargó Me-k. Körülbelül 800 méteren vagyok – egyszerre recseg-ropog a kabin, csak úgy szédülök.

A gázelemzőmet átlőtték, a kormánykerék előre lendül. Merőlegesen zuhanok lefelé. Most ki agépből, különben végem. Megragadom a fedélfogantyút, a kabin lehull, derék gépmadaram újra felágaskodik, utolsó alkalmat adva, hogy a szíjat kioldjam és az ülésből felemelkedjek. Szabad vagyok! Megrántom a húzókötelet. Hirtelen leszakítva tartom a kezemben. Dermesztő félelem fog el. Felfelé nyúlok, de az ejtőernyő már ki is nyílt.

Most már egészen nyugodt vagyok. Még egyszer látom a gépemet, amint kormány nélkül zuhan, bal oldala erősen feltépve. A talaj felett még egyszer újra felágaskodik, mintha maga sem hinné el, hogy huszonöt győzelem után végül őt is legyőzhették. Majd felrobban. Nyugodtan függök tovább az ejtőernyőn. Keresem ellenfelemet, de csak az Me-k keringenek körülöttem. Csöndben ereszkedem a föld felé. Ellenséges terület ez még, hatvan kilométerrel a frontvonal mögött, Compiegne-tól nyugatra. Előveszem pisztolyomat, kinyitom a biztosítózárat, és a nadrágzsebembe teszem. Alattam két paraszt éppen befogja lovait és rakja a szénát. Rövid tájékozódás után ligetet pillantok meg, körös-körül pedig rétek. Gyorsan közeledek a talajhoz, lábaimat magam alá kapom – aránylag kis ütődéssel érek földet. Azonnal kibontakozom az ejtőernyőből és szaladok az erdőbe. Mindenhonnan franciák rohannak elő. Már itt az erdő széle…..egyszerre bumm… golyó süvít el a fülem mellett. Eldobom a prémkabátom és lélekszakadva rohanok az erdő másik vége felé. Nem volt célja, hogy itt benn maradjak, hiszen az erdőt úgyis rendszeresen át fogják kutatni értem. Az erdő túlsó szélén megállok egy pillanatra és látom, hogy mindenhonnan katonák és parasztok rohannak elő az erdőből felém. Előttem nagy lucernás, belerohanok, hogy minél messzebb kerüljek leszállásom helyétől. Térdeimen s könyökömön csúszva menekülök tovább, időnként óvatosan fürkészve a terepet. Körülbelül egy órányit tudtam így előre dolgozni magam, hogy észrevettek volna. Egyszerre látom, hogy emberek jönnek szembe velem. Végig hasalok a földön…tíz méterre tőlem egy paraszt közeledik felém, de nem vesz észre. Már azt hittem elmúlt a veszély…………Ekkor hátulról rám kiáltanak……..és vége.

Nyugodtan felállok és csak most látom, hogy mindenütt katonák és parasztok kutatják át a terepet. Mialatt felálltam, megint egy megvadult baka golyója süvít el a fejem mellett. Tehát fel a kezekkel, fogságba kerültem.

Szempillantás alatt körülvett ötven főnyi csapat. Öt szurony meredt rám, és végre megérkezett egy tiszt. Átkutat és a Lovagkereszttel együtt mindenemet elveszi. Nem sok dolog volt nálam. Pólóingben és ujjatlan pulóverben álltam ott körülvéve a folyton növekvő tömegtől, mely már az átkutatás közben sem fukarkodott barátságos szavakkal. Megmondtam a tisztnek, hogy pilóta vagyok. Alig fordultam meg, hogy az országút felé induljak, amikor a tömeg diadalüvöltése közepette az első rúgás ért. Hidegvér, gondoltam, de már a derekamat is elérte egy dorongütés. Egy kis termetű paraszti külsejű méregzsák ugrik rám oldalról, de kinyújtott könyökömbe szalad és egész hosszában elvágódik. A tömeg mindjobban dühöng, egyik letépi az ingemet, egy újabb ütés éri a szememet, vér önti el az arcomat. Ösztönösen hátrafordulok, szembeszállok a tömeggel és ráordítok a tisztre: „Katonatiszt maga?”

Ennek az volt az eredménye, hogy végre beavatkozott, és néhány ütéssel megúsztam, amíg egy személyszállító kocsihoz nem értünk, mellyel elszállítottak. A katonák és a tiszt, aki velem jött nyugodtak. Erősen vérzem. Rövid út után egy parkba gördül a kocsi és megáll egy kastély előtt, ahol egy dandártörzs volt elszállásolva. Itt aránylag tisztességesen bántak velem. Egy ezredes először is egy mosdó helységbe vezet, itt lemoshatom magamról a vért, egy pohár bort ad és azonnal visszaadja a Lovagkeresztemet. Az ezredes leültet az előszobába és elmondja, hogy az egész dandár készültségben áll, mert azt hitték, hogy ejtőernyősök fognak leszállni. Egyébként most már érdeklődéssel figyelem a háborút a túlsó oldalról.

Körülbelül fél órával később egy tiszt személyszállító autón egy kihallgatást vezető tiszt elé kísér Vineul-ba. A tiszt nagyon tárgyilagosan kezelt. Személyi adataim magadása után katonai természetű dolgok felől próbál faggatni, de azonnal mosolyogva abbahagyja, mert kijelentem, hogy nem adok e tekintetben felvilágosítást. Egy másik kissé kíváncsi természetű repülőtisztnek is jelt ad, úgyhogy ez is hamar belátja kérdezősködésének céltalanságát. Csodálkozom magam is, hogy soha többé nem hallgattak ki, sőt még csak kísérletet sem tettek arra, hogy fenyegetésekkel csikarjanak ki belőlem bármit.

Nem sokkal ezután két szuronyos katona átvezetett a falun, egy a katonaság által elfoglalt nagyobb épületbe. Ez az utam kevésbé volt ünnepélyes, mert a gyűlölettől fűtött tömeg szitkozódásainak valóságos özönén kellett áthaladnom. Az épülethez tartozó kertben volt egy kecske istálló, ajtaját kinyitották és én besétáltam. Mögöttem az ajtót bezárták, csak gyenge fény szűrődött át a hasadékokon.

Közben majdnem este 10 óra lett, így örömmel állapítottam meg, hogy a sarokban szalma van. Az egész istálló hossza 3 méter húsz, szélessége egy méter nyolcvan. A lefekvésnek tehát semmi akadálya. Éppen lefeküdni készültem, amikor az ajtó ismét kinyílt és egy nagyon barátságos őrszem fél üveg bort, fél doboz szardíniát és némi kenyeret nyújtott át. Egy pillanatnyit sem késlekedtem a vacsorával. Majd bebújtam a szalma alá és elaludtam.

Nem álmodtam semmit. Másnap aránylag frissen ébredtem úgy kilenc óra körül. Először csak fájó, bedagadt szemem emlékeztetett a tegnapi elszomorító eseményekre. De boldog is voltam, mert megúsztam a dolgot. Bal szemem csaknem egészen be van dagadva, mindkét vállam, hátam és a többi testrészem is sajog az elszenvedett ütésektől. Három térdhajlítás után abba is hagyom a testgyakorlattal való további foglalkozást. Kopogok az ajtón és katonai kísérettel egy bokorhoz kísértetem magamat. Féltizenegy felé ismét a kihallgatást végző tiszt elé vezetnek. Itt találom Hartmann kapitányt, egy gyalogos ezred zászlóaljparancsnokát, zászlóaljának nyolc tisztjével, akik a zászlóaljuknak egy hallatlan vakmerőséggel véghez vitt előretörésénél az 1940. június 5-i támadás alkalmával Amiens és Laon között francia fogságba estek. A következő napokban sorsom közös ezeknek a tiszteknek a sorsával. Vineul-ból teherautóval megyünk Chantilly-ba. Itt egy lóistállóban helyeznek el bennünket. Szalmánk sajnos kevés, ellátásunk nyomorúságos. Szerencsére tudtam keríteni egy takarót. Időtöltésül szalmaszálakkal játszottunk. A szökés gondolatával foglalkozom, valahányszor a közelben német bomba becsapódásokat hallok.

Szakállaink szemlátomást nőnek.

"Csak így tovább"

Beerenbrock altisztnek a 45-dik légi győzelme után átadja a Vaskereszt Lovagkeresztjét

Június 9.

"Az egész tábor Párizs, Le Bourget, Versailles érintésével vonul tovább Chartres (katedrális) Alencon felé. Itt bezártak bennünket a Daimgny fogolytáborba  egy külön nekünk szóló barakkba. Külön tisztiszolgát bocsátottak a rendelkezésünkre, mosdási lehetőség is van. Egy órát sétálhatunk. Sőt, újságokat is kapunk. Sakk figurákat faragok és a nadrágomra bőrfoltot varrok."

Június 11.

Este elszállítanak minket egy marha kocsiban, négy napra való ellátást is kapunk. A sebesült Arlt hadnagy is velünk van. Nagyon érdekesek a Stuka támadásokról szóló elbeszélései.

Most kezdődik a legnagyobb disznóság, amit a Grande Armie velünk szemben megengedett magának. Üres marha szállító kocsiba kerültünk, ennek padlóját vastagon belepte a piszok. Fejünk felett a tető legalább megvédett minket az esőtől. Néha kinyitják az ajtót, nappal egy hasadéknyira, ilyenkor 21 tiszt tolakszik oda, hogy friss levegőt szívhasson.

Az éjszaka szörnyű. Póló ingem és ujjatlan pulóverem valóban nem nagy meleget ad. Szerencsém van, hogy Chantilly-ben zsákmányoltam egy takarót, mert ebbe burkolózom Hartmann kapitánnyal együtt. Néhány bajtársunk azonban kegyetlenül fázik. Éjjel minduntalan felkelnek, hogy legalább mozogjanak.

Mindennek tetejében a vonat az éjszaka folyamán legfeljebb tíz kilométert halad. A hely annyira szűk, hogy csak összezsúfolva lehet feküdni és ha valamelyiknek sikerül is elaludnia, álmában össze-vissza zavarja az egész együttest, minek következménye lökdösődés, nem szándékolt ütések és állandó nyugtalanság.

A következő napon Le Mans-ig jutunk. Le Mans-ban tudomásunkra hozza a kísérő tiszt, egy szemüveges vörös hajú kis kövér hurka, hogy át fognak szállítani minket. A pályaudvaron menekülők és katonák valóságos áradata hullámzik vad kavargásban. Felkészülünk a legrosszabbra, de hála az őrizetünkre kirendelt legénységnek, az állandó szidalmazások és uszítások ellenére kikerülünk a nagyobb kellemetlenségből.

Titokban mindenki harmadosztályú kocsiról álmodott, de keservesen csalódott. Amíg az előző kocsiban volt még egy vékonyka szalmaréteg a padlón, most olyan kocsiba zártak bennünket, melynek padlóját vastagon borította a piszok, szalma pedig nem volt. Olyan ingerültek voltunk, hogy Hartmann kapitány hangosan így szólt: „c’est impossible”. Ez újabb szörnyű jelenetet idézett elő, mert két őr előretolt szuronyokkal beugrott a kocsiba és szuronyaikkal vadul hadonásztak az orrunk előtt. Egy idősebb őrünk nyugodt beavatkozása következtében lecsillapodtak a kedélyek. Ez a vagon valamivel nagyobb volt, mint az előbbi, de ugyancsak szörnyen piszkos. Összetolták a vagonajtót és a takarómat Arlt hadnagynak adtam, majd Hartmann-nal és Unterberger hadnaggyal melléje telepszem. Ez az éjszaka legszörnyűbb emlékeim közé tartozik. Rémisztően fázom, csontjaim sajognak a fekvéstől. Mint egy kisfiú, végül úgy csúszom Hartmann kapitány széles katona mellére, ez lett egyetlen melegítőm. Így utazunk négy napon és öt éjszakán át keresztül a Grande Armie országán egy meleg korty nélkül, csak szűkösen táplálkozva konzervekből, száraz kenyéren és vízen élve.

Június 13-án kis örömhírt hoztam a társaimnak. Egy sürgősen szükségszerű utamon, melynek végcélján Németországban az a felírás olvasható: ’Urak’ – fedeztem fel egy eldugott újság darabot, ami valószínűleg elődömé lehetett. Kifogástalan iskolai francia tudásomat felhasználva megértettem belőle, hogy Olaszország hadba lépett. Ez a probléma gyakran foglalkoztatott bennünket az utóbbi napokban.

A hírt valóságos, bár kissé elfojtott üdvrivalgás fogadta. Nagyon boldogok voltunk, örömkönnyeket ejtettünk és megállapítottuk, hogy mi vagyunk az egész vonat legvidámabb kocsija.

 

Június 16.

Tours-tól fogva utunk simábban megy. 17 óra 30-kor már Bordeaux-ban vagyunk. Szakad az eső. A pályaudvaron a tolatás rettentően sokáig tart. Ez az ötödik éjszaka, majd újra kigördül a vonat Toulouse felé. Tagjaink már sebesek. Ugyanabban a testhelyzetben már csak tíz percig bírjuk ki.

Toulouse lakossága aránylag nyugodtan viselkedik és egy órányi várakozás után három teherautó erős őrizet mellett a negyven kilométerre lévő, újonnan létesített fogolytáborba, Montferrant-ba szállít.

Itt többet kapunk, mint amire számítottunk. Előttünk drótkerítéssel körülvett és fáradt harcosok őrizetére bízott pompás kastély emelkedik. Körülbelül 80 tisztet szállásoltak el már itt négy héttel ezelőtt. Az újonnan érkezetteket vidám üdvözléssel köszöntik. Olyan ismerősökkel találkoztam itt, akiket már halottnak hittem. Legnagyobb örömömre köztük találtam a hetedik repülőszázad parancsnokát Wilke főhadnagyot, akit május 18-án légi harc közben lelőttek.

Az első nagy és alapos mosakodás után asztalhoz hívtak minket és német konyha receptjei szerint készített ételeket tálaltak. Olyan volt az egész, mint egy álom. Kedves bajtársak látnak el tiszta inggel, nadrággal és toilette-cikkekel. Újra embernek érzem magam! A fogoly tisztek 75%-a repülős. Tisztiszolgánk tíz német katona, mind a kitűnő Hierl őrmester parancsnoksága alatt áll. Válogatott derék fickók, ellátják a konyhai teendőket és nagyszerűen gondoskodnak rólunk.

A francia parancsnok igazi gavallér. A Világháború alatt két évig volt német hadifogságban és ugyanolyan bánásmódot akar nyújtani nekünk, mint amilyenben ő részesült minálunk.

A tisztek többsége fiatal hadnagy, néhány főhadnagy is van köztünk. Van itt még három őrnagy, közülük Semmel Őrnagy a rangidős, ó parancsnokol és ügyesen képviseli ügyeinket.

Csapataink előrenyomulása és a francia kormány béke ajánlata következtében, melyet Pétain marsall hozott nyilvánosságra, Semmel őrnagy mind több kedvezményt és könnyítést eszközölt ki a számunkra. Így megszűnnek a naponkénti sorakozók, és tulajdonképpen már mi határozzuk meg, hogy mit kell tenni és mit kell abbahagyni. Már csak a drótkerítés akadályozott meg minket a szabad mozgásban.

A franciák egyébként hamar rájöttek arra, hogy a repülő kapitánnyal milyen jó fogást csináltak. Egy francia újság azzal dicsekedett, hogy a legkiválóbb vadászrepülő, a Lovagkereszt tulajdonosa, Werner Mölders francia hadifogságban van. Barátai és bajtársai attól tartottak, hogy a franciák majd kiszolgáltatják őt az angoloknak és Angliába szállítják, hogy a háború befejezéséig harcképtelenné tegyék.

Göring egy bordeauxi táviratból tudta meg, hogy a német csapatok körülbelül száz német repülős tisztet szabadítottak ki fogságukból. Örömében azonnal intézkedett, hogy az idősebbeket azonnal szállítsák Karinhall-ba. Késedelem nélkül indultak Junkers gépeken Bordeaux-ból Párizsba, itt már várt rájuk egy négymotoros nagy repülő, hogy a fogságból hazatérő tiszteket Göring-hez vigyék.

Úgy fogadta tisztjeit, mint apa a fiait. Részletes beszámolót kért mindenkitől a történtekről. Mölders számára felejthetetlen órák maradtak ezek, melyeket Göring társaságában töltött.

Gyémántokkal ékesítve

 

 

Végső harc Anglia ellen

A háború Franciaországban véget ért. A nap magasabbra hágott a nyári égbolton. Az ágyúk elnémultak, a csapatokat szétosztották a megszállt országban és felvonultak Norvégiától Dánián, Hollandián, Belgiumon és Franciaországon át egészen le a spanyol határig.

Mölders-t július 19-én soron kívül őrnaggyá léptették elő.

Már a következő napon megérkezett a fiatal őrnagy a Csatornához és Ostkamp tábornok, aki itt már több mint egy hónapja vezette a vadászharcot az angolok ellen, kioktatta őt. Már az első bevetésén július 28-án majdnem rosszul járt.

„Első utam Angliában mindig emlékezetes marad előttem. Segédtisztemmel, Kircheisz főhadnaggyal együtt repültem. Már Dover-től északra egy mélyebben repülő Spitfire rajra akadtunk és mögötte még több gép tűnt elő a ködből. Megtámadtuk az első rajt és én egy Spitfire-t tüzelésemmel lángba borítottam. Most azonban 8-10 angol között találtam magam és azok nagyon haragudtak rám. Mindnyájan rám törtek  és ez volt a szerencsém. Abban a törekvésükben, hogy az egyetlen németen olcsó babérokat arassanak, akadályozta egyik a másikat. Közöttük forgolódtam és még jobban összezavartam őket. Mégsem tudtam elkerülni, hogy el ne találjanak. Eszeveszetten pattogtak a golyók a gépemen. A hűtő és a benzintartály szét voltak lőve, így nem volt más hátra, mint a Csatorna felé menekülni. Az egész csapat, mint a vízesés a nyomomban. Leppk főhadnagy észrevette a kavarodást és le tudta lőni azokat a Spitfire gépeket, amelyek a leginkább a nyakamon ültek. Ezáltal azonnal megkönnyebbültem. Szerencsére motorom kitartott a francia partig. Csak ott kezdett el mekegni. Amikor földre szállni akartam, nem jött elő a guruló szerkezet. Hát, szálljunk le nélküle! A gép simán hasra siklott. Amikor a gépből ki akartam mászni, lábaim igen gyengék voltak. Midőn közelebbről megvizsgáltam, feltűnő vérnyomokat találtam. A vizsgálat a tábori kórházban megállapította, hogy három szilánk van a felső combomban, egy a térdemben és egy a bal lábamban. A harc hevében nem vettem észre ezeket a sérüléseket. A szilánk a térdemben még mindig benne van. Ez alkalommal is megtapasztaltam a mi birodalmi marsallunk atyai gondoskodását. Repülőgépen vitetett engem Berlinbe a repülő kórházba. A kórházban töltött 11 nap nagyon jót tett. Azt hiszem, hogy a kórház kedvence voltam és a nővérek oly anyai szeretettel ápoltak, hogy saját anyám sem tehette volna jobban. Később a nővéreknek egy zsák kávét küldtem ajándékba.”

Augusztus 8-án Mölders körlevelet küldött rokonainak, hogy légi harcban a Csatorna felett július 28-án könnyebben megsebesült, miután maga is lelőtt egy Spitfire-t.

„Csak jó anyámnak ne szóljatok semmit, mert minden csak félig olyan rossz.”

Augusztus 8 óta naponta a Csatorna felett, csakúgy mint az angol déli és keleti part felett is igen súlyos légi harcok tombolnak, amelyek a véderő főparancsnokságának jelentése szerint mindig fölényes német győzelemmel végződnek.

Két nap alatt Anglia 200 repülőgépet vesztett.

Az észak francia tengerparton egy német katona heverészik távcsöve mögött. Tiszta és világos ez a vasárnapi reggel, augusztus 11-én. Csak egyes felhőgomolyok függnek az égen, a zöldeskék hullámokon fehér tarajok fröccsennek a magasba. Sirályok siklanak fölöttük ide-oda fület sértő vijjogással és táplálékot keresnek. Ezen a hullámzó tengertükrön siklik át a megfigyelő tekintete Nagy-Britannia partjára, amelynek világos krétasziklái a tenger ködös vonalát élesen határolják. Égő szemmel néz ez a katona a gyönyörű vasárnapi reggeltől késő estig át Anglia felé és magával ragadják ennek a napnak az élményei annyira, hogy nem veszi észre a múló órákat.

Egy percig sem üres a légtér a Csatorna és a túlsó part felett, vadászok, stukák, felderítők sokaságától – folyton változik a kép és valahányszor túlról az angol vadászok felszállnak és a magasságot elérték, megkezdődik a tánc. A pusztulás és a halál tánca…………

A német Me-k aztán lefelé törnek, az ellenséges rajokra támadnak, majd az angol vadászok közül egyiket a másik után lövik le. A vonuló felhőfoszlányok hirtelen elnyelnek közülük néhányat, majd becsapódnak a Csatorna vízébe.

De máris új kötelék tűnik elő, stukák ezek, amelyek az angol hajóhad értékes célpontjait akarják eltalálni. Alig tűntek el a nappal ködében, vadászrepülők ereszkednek le, percekig tartó csatákban forgolódnak Hurricane és Spitfire gépek között. Olyan ez, mint egy álomkép, amely egy távcső éles lencséje előtt elevenedik meg.

Az égen újra feltűnik egy német vadász raj, melynek sikerült 8 angol repülőt és 8 záró léggömböt lelőnie. Az angolok későn vették észre a veszélyt. Légelhárítóik tehetetlennek bizonyultak. Egy pillanat alatt meggyulladtak az első léggömbök, először fekete füstfelhő, azután sötétvörös tűzgomolyag, amely mind nagyobb lett, aztán elemésztette a léggömböket. Maradéka lógó rongyként csapódott a tengerbe. A segítségükre siető 6 angol vadász már nem tudott ezen változtatni.

A következő pillanatban a Csatorna felett megjelenik egy Bristol-Blenheim. Egy Me109 azonnal ráveti magát. Kisebb csata és máris fekete füstfelhőben zuhan le a Blenheim, majd a tengerbe vágódik.

 

Két perc múlva zakatol a távíró, jelentés hullik az asztalra:

„Egy német mentőgép köröz a 11 óra 58 perckor lezuhant Blenheim felett.”

Röviddel ezután:

„Német mentőhajó ért a lelövés helyszínére. Látni lehet, mint veti magát néhány Spitfire a mentőrepülőre és tüzet nyit rá. De máris megjelenik három Me, üldözőbe veszik a Spitfire gépeket és a tengerbe hajtják őket. Súlyosan sérült pilótával és harminc lövedékkel a repülőgép testében, és szárnyain tér vissza a francia partra a mentőrepülő……. egy német gép, amely angolokat akart menteni.”

Augusztus közepén Mölders őrnagy megkapja a Pilóta Jelvényt briliánsokkal ékesítve.

 

A Véderő Főparancsnokság jelentése szerint Galland őrnagy szeptember 14-én, a Nagy-Britannia felett vívott légi harcokban 32-dik győzelmét aratta. Ezzel a teljesítményével Galland, aki akárcsak Mölders Spanyolországot megjárt harcos, szorosan Mölders mögé került.

Nemes vetélkedésben fogják most már más diadalmas bajtársaikkal szorongatni a brit repülőket.

 

Szeptember 13-án háromszor kellett Mölders-nek nekifutnia, hogy egy Hurricane-t lelőhessen. Egy Spitfire járt előtte, de mivel gépfegyverével éppen valami baj volt, a fickó néhány találattól érve szédítő bukórepüléssel valahogy megmenekült.

Akkor néhány Hurricane-re támadtak a vadászai. Itt Mölders maga sem került lövőhelyzetbe és csak néhány szóró lövést küldhetett utána, látható eredmény nélkül. Jött azonban egy újabb Hurricane. Alkalmas távolságba ért. Mölders rálő és eltalálja. Bumm!A gép égve lezuhan. Ekkor egyszerre három brit gép ül a nyakára, ezektől csak hirtelen felrepüléssel tud megszabadulni. Gyávának ugyan nem lehet mondani a Tommy-t, csak makacsnak.

„A minap egy angol hadnagy tökéletesen eltévesztette tájékozódását és az „Old Britain” helyett a francia „Coast” körül bolyongott. Egy őrmester néhány füstfejlesztő golyót lőtt a gép orra elé, mire az angol tragacsa szépen a földre csücsült.

„I have changed the coasts” – „Partot tévesztettem”- mondta nekünk. Amiért persze egyáltalán nem nehezteltünk rá.

 

Berlin, szeptember 22.

A Führer Mölders őrnagynak a következő táviratot küldte:

„A népünk jövőjéért folytatott harcunkban tanúsított hősies magatartásáért, 40-dik légi győzelme alkalmából Önnek, mint a német haderő második tisztjének a Vaskereszt Lovagkeresztjéhez a Tölgyfalombot adományozom.

Adolf Hitler”

A Führer, mint a Véderő legfőbb parancsnoka, ma a Légierő legeredményesebb vadászrepülőjének, Mölders őrnagynak, 40-dik légi győzelme alkalmából a Vaskereszt Lovagkeresztjéhez a Tölgyfalombot, a Kancellárián személyesen nyújtotta át.

 

A Véderő Parancsnokság 1940. szeptember 23-i jelentése:

„Mölders őrnagy vadász dandára eddig 500-on felüli légi győzelmet ért el. Ezzel valamennyi vadászraj élén áll.”

 

Négy nap múlva Galland őrnagy is elérte a 40-dik légi győzelmet, és ő is megkapta a Führer-től a Tölgyfalombot.

 

A kihallgatás a Führer-nél nagy élményt jelentett Mölders számára. Szeptember 23-án délután érkezett Berlinbe Kesselring tábornagy Junkers gépén. Mindjárt kérették a Birodalmi Kancellária hivatalába és a Führer megérkezéséig az első szárnysegéddel, Schmidt ezredessel beszélgetett.

Majd megérkezett a Führer és átadta a Mölders-nek a Tölgyfalombbal ékesített Vaskereszt Lovagkeresztjét és teljes elismerését fejezte ki az egyéni teljesítményéért és példamutató bátorságáért. Ugyanakkor dandára sikereiről is elismerően nyilatkozott. Egy felejthetetlen óráig ült együtt a Führer-rel és a Führer kívánsága szerint részletesen beszámolt legutóbbi sikereiről, különösen a vadászok munkájáról, majd az ellenséges légelhárításról és vadászrepülőkről szerzett tapasztalatokat. Mély benyomást tett Mölders-re, mennyire jártas a Führer az angolok elleni vadászharc különleges módjainak ismeretében.

Szívéjes szavakkal és legjobb kívánságai kifejezésével bocsátotta el a Führer, a nagy megtiszteltetésben részesített fiatal repülő parancsnokot.

A Führer-nél tett látogatása után Mölders a birodalmi tábornagy, Göring meghívására Rominten-be ment egy vadászatra és ott egy szép szarvast ejtett el. A pompás rominteni vadászterületen a legjobb pihenőt találta meg az utóbbi napok légi harcainak izgalmai után.

Anélkül, hogy szabadság hosszabbítást kért volna, már a következő nap visszament a harctérre, és már az első bevetésén lelőtte a 41-dik ellenséges gépet. A hórihorgas Claus ragyogó arccal szorongatta a parancsnoka kezét, mondván: „Ez is jól kezdődik!”

 

Október 15.

Kék ég, napsütés. Korán repül át a dandár Angliába.

Egy utolsó üdvözlés és karlendítés, és máris messze szállnak a Csatorna felett, mint egy kék vonal. A szikratávíró fülhallgatóját felveszi az ügyeletes és figyeli az eseményeket.

Ekkor, az éles zajon keresztül hangzik az éterből a kommondore hangja: „Rajta, tovább jobbra! Fogjátok be a szátokat, tökfejűek!”

Csend, csak a fejhallgató egyhangú zümmögése. Semmit, de semmit nem lehet megtudni. Repülnek szótlanul. Az ügyeletes százados számára ez már nem újdonság. Ekkor egy hang hasít a fejhallgatóba: „Vigyázz Mölders apa, a hátad mögött jön egy. Rád lő, vigyázz! Egy Spitfire, vigyázz!”

Az ügyeletes századost kiverte a víz, majd a hideg rázza. Sokáig semmi sem hallható a vonalban. Ekkor égre a kommodore hangja: „Még mögöttem jön, Schorze?”

Schorze válaszol: „Nem ez már én vagyok” – válaszolta egyik bajtársa.

Ekkor – knak-knak – robaj, zúgás és zümmögés.

Mint a távoli világűrből hangzik Mölders hangja: „Schorze, tiéd a jobb oldali!”

Ekkor újra Mölders hangja: „Hurrá, egy Hurricane bukik!” És ezt követően egyből Schorze hangja: „Az enyém is lebukott!”

Húsz perc múlva mindkettő a pályára gördül, szemük boldogan ragyog. Mölders a 41-dik, Claus Schorze a 14-dik légi győzelmét aratta.

A minap, London felett szétlőtték Mölders egyik őrmestere motorját. Tudta, hogy már nem juthat vissza a Csatornán át. Ezért rádióján keresztül jelentést tett Mölders-nek. Ilyet is csak német katona tehet: „Jelentem, hogy motorom szét van lőve, le kell szállnom……nem juthatok már át a „patakon” túlra……Kérem, köszöntse szüleimet. Sieg Heil Németország!”

 

Este a törzs tanyáján kockáznak, az egész törzs. Megszólal a telefon. Mölders ül a legközelebb hozzá, felveszi a hallgatót. Hangosan belekiált: „Miiit? Ez igaz???”

Valamennyien felfigyelnek.

A kommodore megismétli: „Tehát Berlinből a Vöröskereszt hivatalos közlése? A Birodalmi marsall megbízásából?”

„Igenis”- hangzik a telefonból.

Mölders a többiek felé fordul: „Viktor öcsém sebesülés nélkül fogságba esett!”

„És vele együtt fogságba esett Werner hadnagy is?” – kérdezik a többiek.

Ő is, szintén életben van.”- mondja nevetve Mölders. Örömükben felugranak, senki sem gondol már a játékra. Ez a hír Mölders-nek pár palack italába kerül.

 

1940 november első napjaiban az időközben alezredessé előléptetett Mölders kommodore vadász dandára a 600-dik lelövést jelentette. Valóban tekintélyes szám! És ez egyúttal megcáfolhatatlan bizonysága is ezen dandár kiváló iskolázottságának és kitűnő vezetésének. A lelőtt 600 gép között vannak holland, belga és francia gépek. Néhány bombázó és felderítőgép mellett azonban leginkább angol vadászokkal kellett elismertetniük a német légi fölényt.

Ebben a 600-as lelövési számban nem szerepel az a sok-sok ellenséges gép, melyet 46 mélységi támadás alkalmával angol repülőtereken semmisítettek meg. A 600-as számban, csak a lelkiismeretesen ellenőrzött biztos lelövések vannak számon tartva. Mint további áldozat szerepel még 27 záró léggömb, és egy megfigyelő léggömb.

 

November 11.

Mölders leggyászosabb napjai közé tartozott. Súlyos spanyol náthája miatt már heteken át nem ülhetett gépére. Végül annyira javult az állapota, hogy legalább az indítóhelyről irányíthatta a dandár támadásait.

Legjobb embere Claus Schorze főhadnagy, időközben megkapta tőle első századának parancsnokságát.

Ezen a napon a dandár saját bukó bombázógépek kíséretére a Temze torkolathoz indult. Felhőrongyok alacsonyan úsztak a Csatorna felett és esős széllökések is rontották a látást. Mölders-nek még tilos volt a repülés, így csak a szikratávíró mellől figyelhette a támadás menetét.

A vadászoknak a bombázok felett kellett lenniük. A szikratávíróban való izgatott beszédből hallani lehetett, hogy légi harcra került sor.

Ekkor nyílván kilövés történt. Valaki hirtelen óvta bajtársát. Heves, össze-vissza hangok valóban súlyos harci helyzetet közvetítettek. Hirtelen, egy gép jelentette, hogy találat érte. Röviddel ezután kényszerleszállás az angol tengerpartnál.

Nagy nyugtalanságában Mölders kisietett a szikratávíró mellől az indulóhelyre. Az első gép már imbolyogva megérkezett a térre. Eberle főhadnagy jelentette, hogy Claus főhadnagynak néhány találat után a hűtőanyag hiánya miatt le kellett szállnia a vízre. Ez ott történt a Temze torkolatában.

Mölders nem hallgatott tovább a beszélőre, a telefonhoz rohant. Reszkető kezében tartotta a telefonkagylót, és utasításokat adott a tengeri mentő repülő századnak. Megmozgatta az eget és a poklot, hiszen arról volt szó, hogy a legjobb emberét megmentse. Villámgyorsan indulásra kész állapotba hozatta a saját gépét, magához vette még Eberle főhadnagyot és elindult, három hét óta most először, hogy az ő Claus-át megkeresse. Mélyrepülésben átszálltak az angol partra, megkerülték a Margate-fokot és behatoltak a Temze torkolatába. Mit törődött ő azzal, hogy az egyik kísérő menet felett még 6 Spitfire keringett. Keresett, folyton keresett a nagy víztükör felett, ide-oda repülve. Éles szeme a sötét vizeket fürkészte, de sehogy sem tudta a keresett célt megtalálni. Többször célba vett egy-egy pontot, de közelebb érve kitűnt, hogy tengeri bója, hajóroncs vagy a vízből kiálló elsüllyesztett hajóroncs volt. Nehéz szívvel tért vissza az eredménytelen keresés után a légi bázisra. Megfigyelői jelentették, hogy egy Me 109 vízre szállt és a pilótát egy angol gyorsnaszád megmentette, a hely után ítélve, ahol ez történt, csak Claus Schorze-ról lehetett szó.

A 115-dik légi győzelem után

A legénység körében

„Mölders nevelt engem azzá, ami vagyok.”- ezt nyilatkozta egyszer a német vadászrepülők egyik legelső élharcosa. Wick főhadnagy, aki később a Vaskereszt Lovagkeresztjét Tölgyfalombbal is kiérdemelte.

„Fáradhatatlanul tanított minket Mölders, és a légi harcokat gazdag tapasztalataira támaszkodva, olyan módon gyakorolta velünk, mint amilyenek azok a rideg valóságban.”

Napról-napra tekintélyesebb lesz a Vaskereszt Lovagkeresztjét viselők száma, akik Mölders keze alól kerültek ki: Oesau kapitány, Lippert kapitány, Tietzen kapitány, Hahn, Bertram, Joppien főhadnagy…..stb.

„Igaz, közöttünk és Mölders apánk között – másképpen nem is hívták őt – olyan bizalmas volt a viszony, hogy ez a maga nemében példa nélküli és ez mindnyájunkat arra sarkalta, hogy szeretett parancsnokukért mindent, de valóban mindent megtegyünk. Közöttünk sokan vannak, akik rátermettek a vezetésre, de kevesen, akik mint a mi apánk, a tisztek és a legénység szívét olyan elszakíthatatlan szálakkal forrasztották volna össze. Ezt egyáltalán nem is lehet leírni.” Így nyilatkozott egyszer Wittenberg főhadnagy.

 

Mölders, Wittenberg főhadnagynak, mint az ő régi , jó csapatának korelnökének írta egyik legszebb levelét, amikor a nyugati háború befejezése után szülőföldjén töltötte első jól megérdemelt szabadságát. Az ezredből való távozás olyan nehezére esett, hogy az első napokban, hogy az első napokban alig tudta elviselni:

 

„Régi ezredemre gondolok egész nap, és valakit meg is ’fúrtam’, hogy ezredemet visszakaphassam. Harder (kijelölt utóda) bizonyára meg fogja ezt érteni. ’Hernyó cipelő’ (őrnagy) lettem és hát őrnagyra már egész dandárt kell bízni…..Önnek, kedves Wittenberg, szívemből még egyszer köszönetet akarok mondani. Élő szóval nem tudtam mindnyájuknak ezt így kifejezni. De különösen Ön, az én új főhadnagyom, Radlick és Claus főhadnagy, a derék fiú, Önöknek meg kell tanulniuk, mennyire hálás vagyok kiváló munkájukért, mellyel a csoport megszervezésénél engem támogattak.

Az elismeréseket ugyan mindig én vágtam zsebre, de az Önök fáradhatatlan jövése-menése az ezrednél, tartós szervezésük, Radlick becsületes szorgalma, Claus találékonysága és öröme a munkában, voltak azok a körülmények, melyek munkámat mindig megkönnyítették és a csoportot talpra állították…….Hogy Önök ebben inkább szívélyes bajtársaim, mint alárendeltjeim voltak, azt soha el nem felejtem. Hiszen feletteseim nem tesznek valami jót velem, amikor őrnaggyá léptetnek elő és dandárt bíznak rám, mert az ember mindinkább magára marad és a katona élet legszebb oldala, a ki nem mondott, de a valóságban meglévő bajtársiasság mindinkább elvész. De azért új beosztásomban sem fogom megengedni, hogy valaki megfosszon engem azoktól, akik lelkemhez ilyen közel állnak…………..Mily csodálatos ez a testvér barátság!”

 

Egyikőjük sem szállhat ki, egyik sem vonhatja ki magát a veszedelemből.

 

Az egyik támad, a másik hátulról fedezi. Azután a repülő ellenfelére csap és a kettős tag vezetője veszi át a fedezés feladatát. Itt nem beszélnek sokat; aki kedvezőbb helyzetben van, az támad és az ikerbarát fedezi a hátát. Ha a társ szorult helyzetben van, a vezetője kiszabadítja, még ha talán ezért egy biztos lelövést is kellene ezért elmulasztania. Ez a pajtási viszony, ez a kettesben való harcmodor felbecsülhetetlen értékű, mégpedig nevelési szempontból.

Amikor a századból vagy később dandárjából valaki győzelmet aratott, Mölders a repülőtéren át feléje rohant, megölelte, akár őrvezető, akár százados volt az illető, nem titkolta nagy örömét a siker felett és maga is segített a legénységnek, mely vállára kapta a győztest. Mindig feljegyezte naplójába vagy leveleiben írta meg, hogy a bajtársak közül ki aratott babérokat és milyen körülmények között tette ezt. A kísérő körülmények közül éppen a személyes természetűekre fordított Mölders apa mindig kiemelt figyelmet, mint például ha valaki éppen a születésnapján győzött. Az el nem ismert vagy még el nem ismert lelövéseket is feljegyezte naplójába, így Rossival hadnagy 1938. október 31-én az Ebro-nál valószínűsített és jelzett légi győzelmét. Azon a napon Mölders a kora délutáni órákban Volkmann tábornoknál időzött búcsúzás céljából Alfaro-ban. Mölders azonban egy óráig sem maradt századával való kapcsolat nélkül, és este nagy ünnepséget csaptak, amikor megtudta, hogy Fleischmann őrmester, aki aznap reggel első légi győzelmét aratta, délután egy második lelövést is véghez vitt.

Mölders számára mindig lelki szükség volt az, hogy a bajtársi teljesítményt és más tudását elismerje. Ilyenkor nem fukarkodott elismerő dicsérettel, mint például akkor, amikor dandára három tisztjének (Joppien, Priller és Fleig) ünnepi vacsora keretében, lelkes beszéd kíséretében átadhatta elismerésül a Birodalmi marsall Becsület kupáit. Vagy, amikor a fiatalabb nemzedéket osztották be hozzá, mindig értette a módját, hogyan kell apróbb elismerésekkel a fiatal kezdőket serkenteni. Mindenekelőtt az új küzdő társaknak biztosított esélyeket és ilyenkor gyakran lemondott arról, hogy saját győzelmi sorozatát növelje. Ezt elismerik valamennyien, akiket ő segített fel a győzelmi létra első fokaira és akik később emiatt a Lovagkeresztet vagy éppen a Tölgyfalombot viselhették.

A bajtársiasság igazi magja a légi fegyvernemnél az a viszony, amely a rüpülő pilóták és a „fekete személyzet”, a repülés műszaki személyzete között alakul ki.

„Már itt állnak a talaj személyzet fickói, dobogó szívvel meresztik ránk szemüket: Vajon ő is, a mi emberünk is köztük van? Hurrá! Billegve jön, neki is volt győzelme! Hogy rohannak a fehér festékes vödrökkel gépemhez ezek a pompás fickók! Mivel, minden lelövés után kijár a gépre egy festett fehér sáv. Az én Meserschmitt gépemen már 14 ilyen sáv büszkélkedik……De látom a néma, szomorú arcokat is, ha valamelyik a harcból már soha többé nem térhet haza. Ekkor ott állnak lelógó karokkal, olajos kezük ökölbe szorul és sehogy sem tudják megérteni, hogy az ő gépüket többé már soha nem simogathatják, nem ápolhatják, nem készíthetik elő az új küzdelemre…..”

Mölders egyszer valóságos himnuszt zengett a „hármas barátságról”, amely a pilóta, a szerelők és a repülőgép között szövődik. Van azután még egy „hármas barátság”, ami a pilóta, a távírász és a repülőgép között alakul ki. Ez egy láncnak három szemét jelenti, ahol az első a másodikért és a második a harmadikért áll helyt.

 

1940 novembere                         

Részlet töredék a Führer egyik beszédéből:

„Az 1941-es év a nagy győzelmek éve lesz.”

 

 

 

1941

Mölders, akit ötvenedik légi győzelme után soron kívül ezredessé léptettek elő, 1941 február végéig a La Manche-csatorna mellett állomásozott és légi győzelmeinek a számát 60-ra növelte. Amikor az orosz bolsevizmus ellen vonult a német véderő, Mölders ezredét is a keleti fronton vetették harcba. Itt megint sorozatos győzelmeket aratott. Amikor 72-dik légi győzelmét aratta, a Führer a Tölgyfalombbal és kardokkal ékesített Lovagkeresztet adományozta neki. Szüntelen és heves légi harcokban az orosz légierő ellen Mölders rohamosan növeli győzelmeinek a számát, minden más német vadászrepülő eredményeit messze túlszárnyalva. Utolérhetetlen példaként Manfred von Richthofen  báróra emlékezik, aki a Világháborúban 82 légi győzelmet aratott. Mölders a keleti háború hónapjaiban, amikor tömegesen vetették harcba az orosz repülőket, gyorsan szaporítja győzelmeinek számát, túlszárnyalja Richthofen báró utolérhetetlennek látszó eredményeit is, és olyan magas számot ér el győzelmei során, amilyet még vadászrepülő el nem ért. . Július 15-én légi harcban egymás után 5 szovjet gépet lő le, ezzel 101 ellenfelét győzte le a legsúlyosabb párbajban, amit emberi egy valaha is kitalált, a 14 spanyolországi győzelmét nem is számolva.

A Führer, ekkor a legbátrabb és legeredményesebb repülőjének a Tölgyfalombot kardokkal, briliánsokkal ékesítve adományozta a Lovagkeresztjéhez, mint a személyes bátorság legmagasabb, első és egyetlen kitüntetéseként. Egyben úgy rendelkezett, hogy Mölders ezredes a vadászrepülők felügyelőjévé neveztessék ki. Bizonyára magasabb érdekből helyezték el Mölders-t ezredétől és ő bizonyára fájó szívvel hagyta ott kedvelt, megszokott gépmadarát, amellyel annyi győzelmet aratott, azokat a bajtársakat, akikkel annyi küzdelemben összeforrott, de a felsőbb parancsnak engedve a vadászgépet lecserélte a légi felügyelő kényelmesebb utas gépével. A német hadvezetés még nagy feladatokra tartogatta hősét, aki már régen lerótta a kockázatnak és az életveszélynek azt az adóját, amit minden katonának le kell rónia és akinek a nevét akaratán kívül a hírnév már szárnyaira kapta. Mölders, a névtelen hadi repülőből a német nép legnépszerűbb, szeretettel dédelgetett hőse lett. Különösen a német ifjúság fordult feléje rajongó szeretettel, mert benne, a 28 éves ezredesben, a német véderő legfiatalabb ezredesében látta a legtökéletesebben megvalósulva ideálját.

 

A katasztrófa 1941. november 22-én következett be. A futárgép, melyet nem maga vezetett, Boroszló mellett lezuhant és maga alá temette utasait. Szolgálati úton érte a halál, váratlanul és tragikusan, mintha a sors nem engedte volna, hogy akinek neve már életében legendás fényességgel ragyog, a halhatatlanság babérjaival járjon az élők sorában. A Führer elrendelte, hogy vadász ezrede, melyet 2000-nél több győzelemre vezetett, ezentúl az ő nevét viselje.

A gyászjelentést maga Hermann Göring Birodalmi marsall adta ki:

„E súlyos sorscsapástól mélységesen megrendülve gyászolja a német nép legnagyobb hősét Németország szabadságáért és becsületéért vívott harcban, büszkén gyászolja a tisztet, aki máig mint egyetlen katona a győzelem tudatában szerénységgel viselte a legmagasabb vitézségi kitüntetését.

Mély megilletődéssel hajtja meg zászlóinak a német véderő valamennyi fegyverneme a dicsőséggel koronázott legfiatalabb német ezredes előtt, akinek nemes egyénisége és páratlan hősiessége mindenki szívét megnyerte, elöljáróinak és bajtársainak egyaránt, akit a lelkes német ifjúság rajongó szeretete és lelkesedése úgy övez, mint senki mást ebben a háborúban.”

A Führer elrendelte, hogy Mölders ezredest mint az állam halottját temessék el.

Pénteken, november 24-én délelőtt 11 órakor a Birodalmi Légügyi Minisztérium kupolatermében búcsúzott el a Führer, Göring Birodalmi marsall, a német kormány és a német nép, a diplomáciai testület a bátrak legbátrabbikától. A ravatal mellett az immár „Mölders vadászezred” nevet viselő ezredének tisztjei, a hű bajtársak álltak őrséget. A koporsót a birodalom hadilobogója borította, rajta acélsisakja és egy piros rózsakoszorú. A gyászbeszédet Göring birodalmi marsall, a Német Légierő parancsnoka tartotta:

„Soha le nem győzve estél el. Sok arcvonalon harcoltál és csapatodat diadalról-diadalra vezetted, de az ellenség soha sem bírt Veled. Csak a sors, amely erősebb valamennyiünknél és kifürkészhetetlen marad számunkra, tragikus hirtelenséggel elszólított.

Könnyen mondjuk ki ezt a szót, hogy ’hős’, de csak keveseknek adatott, hogy az igaz hősiességet valóra is váltsák. És csaknem mindig úgy történt, hogy a hős a nép tudatában, a fiatalság képében jelent meg és fiatalon hagyta itt a földi létet. Az igazán nagy hősök sohasem értek magas kort, hanem az ifjúkor erejében sugározva, feledhetetlenül élnek tovább az utókor emlékezetében.

Te oly sokak eszményképe voltál és annyi fiatal bajtársadat nevelted a hősi életre. Büszke önérzet száll szívemben, midőn arra gondolok, hogy ők a Te bajtársaid, valamennyien kemény harcosok és győzelmes vitézek, mint Te magad voltál, most itt állnak bajtársiasságban a Te ravatalod mellett végső tiszteletadásul a legbátrabb és a legvitézebb előtt. Légy meggyőződve arról, ez a bajtársiasság sohasem fog elmúlni.

Hogy milyen közel voltál a szívemhez, azt magad tudtad leginkább, Te ifjú, boldog, diadalmas, sugárzó ember. Bizony fájdalmas, és nehezen elviselhető számunkra, bajtársaid és hozzátartozóid számára az a gondolat, hogy most elhagysz bennünket. Neked mindig oly szép volt, oly nagyszerű és oly ragyogó és végeredményben azok is, akiket elmúlásod a legfájdalmasabban sújtott, minden gyász ellenére is érezni fogják a boldogságot, hogy Hozzád közel lehettek. Ezt fogja érezni az anya, aki Téged szült, a testvéreid, akik elkísérhettek, a hitves, akinek most meg kell válnia Tőled és a bajtársak, akik most már örökre nélkülözni fognak. De mindezen gyász felett sugárzik győzelmeid hallatlan fényessége. Ez adta a német népnek azt a meggyőződést, hogy Németország csakis győzhet. Az a nép, melynek ilyen támadnak, a győzelemre van rendelve!

És ha majdan eljő a nap, mikor a győzelmet kivívtuk, az a nap, amelyen a szabadság és a győzelem lobogóit kitűzzük és a német nép hálásan megemlékezik hőseiről, akkor Te leszel közöttük a legelső, mert Te adtad vissza a német népnek a fiatal Siegfried alakját, a sugárzó hősét, aki szépség és erő fiatalos diadalában korán eltávozik.”

 

Göring beszéde után megszólal a jó bajtársról szóló dal: „Ich halt’ einen Kameraden….” a Führer koszorút tesz a ravatalra, majd lassú menetben elindul a gyászmenet az invalidusok temetője felé. Berlin népe mély megilletődéssel áll sorfalat. Elsőnek Göring birodalmi marsall érkezik a sírhoz, melyet a Világháború legkiválóbb vadászrepülőinek: Manfred Richthofen báró és Udet Légügyi marsallnak sírja mellé hantoltak. Itt helyezték el örök nyugalomra, ami Werner Mölders-ből mulandó és halandó volt, azzal a büszke tudattal, hogy az Ő példaadása, az Ő dicsősége soha el nem múlik és mindig élni fog az utódok emlékezetében.

 

A magyar sajtó is kifejezést adott együttérzésének és megilletődött szavakkal búcsúzott a ’hősök hősétől’.

„Van az emberi teljesítménynek egy olyan mértéke, - írja az egyik lap – amelyen túl a dicsőség babérkoszorúját már nem a hadban álló táborok szerint osztogatják. Az emberiség harcot vív a levegő tökéletes uralmáért és abban az óriási küzdelemben az európai háború tapasztalatai évtizedekkel lendítették előre a haladást. Ha majd béke lesz s az országok és nemzetek egy higgadt században élvezhetik az elért eredményeket, akkor is megmarad tisztán és ragyogóan Werner Mölders követendő példának az ifjúság előtt, mert korának igaz fia, a gépe mestere s a levegő bátor ura volt, népének és hazájának haláláig hűséges szolgálatában….Mélységes megindulással helyezzünk el sírján – egy magyar fenyőágat….”

A temetés

Mölders koporsója az ágyútalpon, letakarva a hadi zászlóval