A III. Birodalom története

 

 

Tartalom:
Kezdetek
Az Anschluss-tól a háború kitöréséig (1938-1939)
A paktumok éve
Kitör a háború

 

 



 

 

Kezdetek:

Százezernél nem több fiatal a hadseregben, nincs főparancsnok, se nehéztüzérség vagy katonai repülőgépek, se tengeralattjárók vagy 9840 tonna vízkiszorításnál nagyobb hajók. Ezeket a feltételeket fogadtatta el a versailles-i szerződés Németországgal az első világháború végén. Az elgondolás az volt, hogy Németország, amelyet megbüntettek, amiért veszélybe sodorta a világot, soha többé ne jelenthessen katonai fenyegetést egyetlen nemzetre sem. Ugyanakkor gazdasági vagy kereskedelmi fenyegetést sem, tekintettel a vereséget követő gazdasági válságra, a márka összeomlására és a nagyarányú munkanélküliségre. Az 1932-es parlamenti választásokon azonban a Nemzeti Szocialista Német Munkáspárt, az NSDAP, a szavazatok 37 százalékát szerezte meg és vezetőjét (Führer-ét), Adolf Hitlert kancellárnak nevezte ki. Nem rejtette véka alá terveit, sőt egyértelműen kijelentette azokat az 1924-ben megjelent Mein Kampf (Az én harcom) című könyvében. Programja arra irányult, hogy Lebensraum-ot (életteret) találjanak a német népnek. Európa keleti népeinek rovására az Uralig terjeszkedhessenek, visszaszerezhessék a katonai fölényt, megszabaduljanak a nem árja népektől.

Hatalomra kerülésével Hitler felszámolta a demokráciát. Átvette az államfői tisztséget és megmaradt kancellárnak is, s megkövetelte, hogy a katonák személyesen neki tegyenek hűségesküt. Ami még fontosabb ennél: szembehelyezkedett a versailles-i szerződés rendelkezéseivel, újra felfegyverezte a hadsereget, a Reichwehr-t, amelynek elnevezését Wehrmacht-ra változtatta, és remilitarizálta a Rajna - vidéket. 1934-re a német hadseregnek 300 ezer hivatásos katonája volt, a Haditengerészet hozzálátott cirkálók és tengeralattjárók építéséhez.

Hermann Göring, a légierő minisztere átszervezte a Luftwaffe-t. 1935-ben a Krupp-művekben megkezdték a nehéz fegyverzetek, haditechnikai eszközök tömeges gyártását, márciusban Hitler visszaállította az általános hadkötelezettséget. A nagyhatalmak és a Népszövetségeknek nem lett volna más választásuk, mint hogy Németország elleni katonai támadással legyőzzék Hitlert. Franciaország és Nagy-Britannia számára azonban ijesztőek voltak a nagyszabású katonai parádék Berlinben, és nem emeltek szót, az Egyesült Államok pedig, amely létrehozta a genfi nemzetközi egyezményt, izolacionista politika mögé húzódott vissza. Ráadásul az 1936-os drámai esztendőben, amikor kitört az olasz-etióp háború, Franciaország és Nagy-Britannia elkövette azt a végzetes hibát, hogy szankciókat szavazott meg Olaszország, az egyetlen hatalom ellen, amely képes lett volna katonai eszközökkel megfékezni Hitlert. Olaszország 1934-ben megmutatta ezt a képességét, amikor a nácik meggyilkolták Engelbert Dolfuss osztrák kancellárt. A szankciókra leadott szerencsétlen francia és angol szavazat végzetesen Hitler karjaiba taszította Olaszországot és ezzel megnyitotta az utat a második világháború előtt. A háború megkezdésekor Hitler 2 600 000 fős hadseregre, 3200 harckocsira, 4000 repülőgépre (ezeknek a fele bombázó volt) három csatahajóra, tíz csatacirkálóra és 57 tengeralattjáróra alapozta elképzeléseinek megvalósítását. 


A Krupp gyár

             Forrás: Bundesarchiv_B_145_Bild-F011595-0003,_Essen,_Krupp_Werke


 


Az Anschluss-tól a háború kitöréséig (1938-1939)

A Versailles-i szerződés egyik cikkelye megtiltotta Ausztria egyesülését (Anschluss) Németországgal. 1937-ben Hitler - a szerződéssel szembeni kihívásnak és az első világháború győzteseinek szóló nyílt provokációnak szánva - bejelentette, hogy a birodalom (Reich) arra készül, hogy beolvassza Európa valamennyi német ajkú térségét (Svájc kivételével), és létre akarja hozni az egyesülést Ausztriával. /Ez az ország volt a Führer szülőhazája, 1889. április 29-én Braunau-am-Inn-ben született./ Hitler eme bejelentésének idején a konzervatív Kurt von Schuschnigg volt Ausztria kancellárja, aki ellenezte az Anschlusst. 1938.február 12-én Hitler találkozóra hívta Schuschniggot a bajor Alpokban lévő szállására, a Berghofba. Szemére vetette a kancellárnak, hogy erődítményeket épített az osztrák-német határon. Tárgyalás közben gorombán rászólt a cigarettázó Schuschniggra: "Senki nem merészelt még dohányozni a jelenlétemben!"
Schuschnigg kiábrándultan, de ellenállásra eltökélt szándékkal tért vissza hazájába, és március 13-án népszavazást írt ki, hogy megtudja, valójában akarják-e az Anschlusst az osztrákok.
Hitler azonban nem volt hajlandó kockázatot vállalni. Mozgósította az Arthur Seyss-Inquart belügyminiszter vezette osztrák náci pártot. A nácik által kiprovokált jelentős megmozdulások sorozata után Seyss-Inquart arra kényszerítette Wilhelm Miklas köztársasági elnököt, hogy mondja le a népszavazást és nevezze ki őt kancellárnak Schuschnigg helyett. Amint a hatalom birtokosa lett, Seyss-Inquart német csapatokat hívott be Ausztriába, hogy azok "véget vessenek a rendbontásnak". 1938. március 12-én hajnalban a németek lerohanták Ausztriát. Azért, hogy megnyugtassa Mussolinit, Hitler kijelentette: a németek nem lépik át a Brenner-hágót, vagyis az olasz-német határt, és a német ajkú Dél-Tirol továbbra is Olaszország része marad. Az invázió első óráiban az SS beosztottai, Hitler és az Anschluss 79 ezer ellenzőjét tartóztatták le Ausztriában. Két nappal később, március 14-én Hitler diadalmenetben vonult be Bécsbe, ahol kétmilliós lelkes tömeg ünnepelte. Első dolga az volt, hogy ezt táviratozza meg Mussolininek: "Soha nem fogom elfelejteni." Néhány nappal később az osztrák kormány rendeletet bocsátott ki, amelynek értelmében Ausztria Ostmark néven a Birodalom tartománya lett. Az április 10-én megrendezett népszavazás a leadott szavazatok 99 százalékával jóváhagyta az Anschlusst. Hasonló eredménnyel tartottak népszavazást e kérdésről április 18-án Németországban is. Kurt von Schuschniggot letartóztatták és a Dachau-i koncentrációs táborban őrizték, amikor - szabadulása után - az Egyesült Államokba ment és ott New Yorkban, a Columbia Egyetem professzora lett.

Kurt von Schuschnigg

Forrás: http://en.wikipedia.org


Csehszlovákia Szudéta-vidék elnevezésű területén hárommillió német ajkú lakos élt. A Szudéta-vidék is azon területek egyike volt, amelyekről Hitler 1937-ben kijelentette, hogy a Reich-hez csatolja. 1938 áprilisában Konrad Henlein, a Szudéta-vidéki német párt vezetője elutasította a központi cseh kormánynak azt a javaslatát, hogy tiszteletben tartja a német kisebbség jogait. Teljes körű autonómiát követelt a Szudéta-vidék számára azzal, hogy az ott élő németek tetszésük szerinti politikát folytathatnak és nemzetiszocialista elvek szerint szervezhetik át a területet. Prága elutasította a követelést. Berlin válasza gyorsan jött: Hitler mozgósította a hadseregét és arra utasította, hogy álljon készen "Csehszlovákia szétzúzására". Szeptember 26-án Németország ultimátumot intézett Prágához: katonáival megszállja az országot, ha nem hajlandó önrendelkezési jogot adni a Szudéta-vidéknek. Ez volt az a pillanat, amikor megállíthatták volna Hitlert, kiiktatva őt a politikából és a történelemből, de nem akadt nemzet, amelynek bátorsága lett volna megtenni ezt a lépést. Valójában Nagy-Britannia a kulisszák mögött arra késztette a csehszlovák kormányt, hogy teljesítse a Szudéta-vidék függetlenségi igényét.

Konrad Henlein

Forrás: http://www.fofifo.com/naciste/henlein.htm


Amikor Franciaországnak, amelyet szövetségi szerződés fűzött Csehszlovákiához, nem volt más választása, mint elrendelni az általános mozgósítást 1938. szeptember 28-án Neville Chamberlain brit miniszterelnök felhívta telefonon Mussolinit, hogy megkérje, lépjen közbe a béke érdekében. Addigra már mindenki tudta, hogy Hitler október elsejére tűzte ki a támadás időpontját. Mussolini nem vesztegette az időt és néhány óra alatt csúcstalálkozót hívott össze másnapra Münchenben.

1938. szeptember 29-én reggel a négy nagyhatalom vezetői - Éduard Dadalier, Neville Chamberlain, Benito Mussolini és Adolf Hitler - megérkeztek Münchenbe. A csúcstalálkozó aznap délben kezdődött el és szeptember 30-án délután egy órakor ért véget. Hitler kivételével senki nem akart háborút. Csehszlovákiát, amely nem vett részt a találkozón, arra ösztönözték, hogy fogadja el Henlein pártjának követeléseit. Ennek fejében Hitler megígérte, hogy nem fogja feldarabolni Csehszlovákiát és a Szudéta-vidéken élő 800 ezer csehnek hat hónapot ad annak eldöntésére, hogy a lakóhelyükön maradnak-e vagy kitelepülnek. Csehszlovákiának fel kellett számolnia a német határ menti hegyek közt épült erődítményeit. Még "angol-német barátsági nyilatkozatot" is aláírtak. A hazájába visszatért Chamberlaint és Mussolinit "a béke megmentőjeként" üdvözölte a lakosság. Az olaszok extázisba esve köszöntötték a Ducét, a Brenner-hágótól Rómába vezető vasútvonal mentén milliók sorakoztak fel, lelkesen éljenezve. Londonban visszafogottabbak voltak az emberek. Winston Churchill és Antony Eden (aki külügyminiszter volt 1939. február 20-án történt lemondásáig) elhatárolódott Chamberlaintől. Ami Sztálint illeti, abból, hogy Hitler engedett a Nyugatnak (amelyhez ő közeledett a spanyol háború alatt) megértette: az angolok és a franciák nem állnak szemben Hitler keleti célkitűzéseivel. Sztálin fejében ezért megfordult a német-szovjet megállapodás gondolata.

Neville Chamberlain

Forrás: http://www.bbc.co.uk/archive/ww2outbreak/7970.shtml

Edouard Daladier

=center>

 

 

Alig ocsúdót fel a világ a válság okozta sokkból, amikor megkezdődött Csehszlovákia szétdarabolása. 1938. szeptember 30-án a világsajtó még azt állította, hogy Csehszlovákia biztonságban van: az ország kénytelen volt ugyan engedni Hitler nyomásának, de területi integritása szavatolt. Október 2-án azonban Lengyelország megkezdte, Tessen térségének megszállását és magához csatolta 230 ezer lakosával együtt. Október 7-én független kormány alakult Szlovákiában Monsignore Josef Tiso vezetésével. Október 11-én ugyanez történt Ruszinszkóban egy másik pap, Monsignore Volosin irányításával. Mindkettőt német "tanácsadók" szemelték ki és látták el tanácsokkal. Ekkor lemondott Eduard Benes, csehszlovák köztársasági elnök és utódja Emil Hacha lett. Nem sokkal később Magyarország lépett fel területi követelésekkel.

Azért, hogy elejét vegye csehszlovák területek katonai megszállásának (amint azt a lengyelek is tették), Hacha sürgette, hogy fogadják el a (november 2.-i) bécsi döntést. Ebben az olasz és a német külügyminiszter (Ciano és Ribbentrop) úgy döntött, hogy Csehszlovákiának át kell adnia Magyarországnak 9900 négyzetkilométernyi határ menti területet, amelyen egymillió ember élt. Prága fennhatósága alatt csak Csehország és Morvaország maradt. De már nem sokáig. 1939. március 14-én Hitler Berlinbe rendelte Hacha elnököt. Mialatt vendége arra várt, hogy megkezdődjenek a tárgyalások, Hitler utasította a Wehrmachtot, hogy foglalja el Cseh-, és Morvaországot, ami az - az egész cseh lakosság felháborodásától kísérve - villámgyorsan végre is hajtott. Amikor már minden befejeződött, a Führer végre beleegyezett, hogy fogadja Hachát és közölte vele: nyugalomba vonulhat, mivel Csehország és Morvaország immár német "protektorátus" és élére báró Konstantin Neurath-ot nevezte ki "birodalmi védnöknek" (Reichsprotektor-nak).

Konstantin von Neurath

Forrás: Bundesarchiv_N_1310_Bild-135,_Konstantin_von_Neurath



A Csehszlovákia ellen elkövetett katonai lépés felébresztette a Nyugatot. Neville Chamberlain brit miniszterelnök végre a sarkára állt és bejelentette, hogy vége a "megbékítés" (appeasement) politikájának. Franciaország, amely nem teljesítette Csehszlovákiával szemben vállalt szövetségesi kötelezettségeit, bejelentette, hogy szavatolja Lengyelország - másik kelet-európai szövetségese - határait. Belgium és Hollandia csatlakozott a bejelentéshez és Nagy-Britannia is megígérte, hogy beavatkozik Lengyelország oldalán, amennyiben a németek újabb katonai lépést tesznek. A nyugat-európai sajtó egybehangzóan azzal vádolta Hitlert, hogy erővel tör világhatalomra és első számú közellenségnek nyilvánította a náci vezért. Ebben a légkörben Molotov szovjet és Ribbentrop német külügyminiszter augusztus 23-án meg nem támadási szerződést írt alá titkos megállapodással, amely előirányozta Lengyelország és Közép-Európa felosztását a Szovjetunió és Németország között. Az aláírási ceremónia alatt Sztálin egyik pohár "vodkát" a másik után hajtotta fel. Egy fiatal német tisztviselő, aki hitetlenkedve nézte ezt, belekóstolt az üvegbe, amelyből a szovjet diktátor oly gyakran töltött magának. Víz volt benne.

 

 

A paktumok éve:


Az 1939-es esztendő a paktumok éve volt. Nem voltak "gentlemen's agreement"-ek, titkos záradékokkal rendelkeztek, és anélkül írták őket alá, hogy előzőleg értesítették volna azokat a partnereket, akiknek tudniuk kellett volna róluk. A Molotov-Ribbentrop-paktumot nem lett volna szabad aláírni anélkül, hogy előbb konzultáltak volna Olaszországgal és Japánnal. Ezt a két országot Németországhoz fűzte a kommunista-ellenes célokkal (a kommunista ideológia terjedésének megállapítása végett) létrejött antikomintern paktum. Németország és Japán 1936 novemberében írta alá, és Olaszország a rá következő évben csatlakozott hozzá.

E három országot egymáshoz kapcsolta az a kölcsönös elhatározás is, hogy kilépnek a Népszövetségből. (Utolsónak Olaszország hagyta ott Genfet, 1937. december 11-én). Hármuk távozásával a Népszövetség gyakorlatilag kudarcot vallott. Olaszország, Németország és Japán azonban nem mindig volt egyértelműen azonos nézeten politikai kérdésekben. 1939 elején Németország felkérte a másik két országot, hogy írjanak alá háromhatalmi paktumot, amolyan acélpaktumot, amely teljes értékű katonai szövetségbe tömörítené őket. Japán udvariasan elutasította a javaslatot, míg Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter határozottan ellenezte, hogy Németország oldalára álljanak. Mussolini azonban, aki Ciano apósa volt, becsapta őt. Miközben Ciano és Ribbentrop 1939. május 6-án Milánóban találkozót tartott, közben Rómában Mussolini bejelentette a sajtó képviselőinek, hogy küszöbön áll az acélpaktum aláírása Németországgal. Jóllehet Ciano nem értett egyet Mussolinival, ezek után kénytelen volt május 22-én Berlinbe utazni, hogy aláírja a paktumot, amely attól fogva elszakíthatatlanul Németországhoz láncolta Olaszországot. Az acélpaktum volt az oka annak, hogy Ciano miért nem bocsátotta meg soha Németországnak a Molotov-Ribbentrop-paktumot (1939.augusztus 23.) Azt ugyanis Németország anélkül írta alá, hogy utalt volna olasz szövetségesére és az aláírással megszegte az Antikomintern paktumot, amelyben az aláírók (Németország, Olaszország és Japán) arra kötelezték magukat, hogy szembe helyezkednek a Szovjetunióval. A japánok annyira megharagudtak, hogy felmondták az Antikomintern paktumot. A Salzburgban 1939. augusztus 11-én tartott olasz-német csúcstalálkozón a németek levetették álarcukat. Ribbentrophoz fordulva, Ciano megkérdezte: "Szóval Önök akarják a danzig-i korridort?" Mire Hitler külügyminisztere ezt válaszolta: "Már nem. Háborút akarunk!"

Japán nem fűzhetett vérmes reményeket ahhoz, hogy a távoli Németország jelentősen segítheti távol-keleti terjeszkedési politikáját, attól viszont tarthatott, hogy Szovjetunió akadályokat gördít elé. Ez utóbbi aggodalom késztette Japánt arra, hogy aláírja az Antikomintern paktumot, és ugyancsak ezen aggodalma miatt sietett felmondani azt, miután tudomást szerzett a Hitler és Sztálin között létrejött titkos megállapodásról. Japán a húszas és harmincas években egyértelműen nacionalista politikát folytatott, gyors ütemben fegyverkezett és hatalmas flottát épített ki. 1937. július 26-án japán háborút indított Kína ellen – előzetes hadüzenet nélkül. Győzelmet, győzelemre halmozott. A támadó japán hadsereg elfoglalta Pekinget, Sanghajt, és Nakingot, majd 1938. január 10-én Kantont is. A csang Kaj-sek tábornok vezette kínai kormány a hegyek borította Csungking tartományban keresett menedéket és a Mao Ce-tung kommunistáival kötött átmeneti tűzszünetet követően gerillaháborút viselt a japánok ellen.
1938 és 1939 között folyamatosak voltak a határincidensek Szovjetunió és az Észak-Kínát elfoglaló Japán között. Következésképpen Tokió nem bízott meg a Szovjetunióban, amelynek lehetősége volt arra, hogy hátba támadja a japán hadsereget.

Néhány dolgot fontolóra kell vennünk ahhoz, hogy jobban megérthessük a háború borzalmas méretű terjedését. Az angol, a francia és a holland gyarmati birodalmak, nem lévén már olyan erősek, mint a múltban voltak, nem tudtak ellenállni Japán tengereken át történő terjeszkedésének. Erre csak az Egyesült Államok volt képes. Ennek megakadályozására Japán elhatározta, hogy megelőző csapást mér a Pearl Harborban horgonyzó amerikai csendes-óceáni flottára.

Pearl Harbour

Forrás: http://www.sflistteamhouse.com/Misc/Pearl%20Harbor/original.htm

Pearl Harbour

Forrás: http://www.sflistteamhouse.com/Misc/Pearl%20Harbor/original.htm


A japán kormány azonban alábecsülte az amerikaiakat: a hidegvérrel végrehajtott támadás felkeltette az Egyesült Államok eltökéltségét, hogy egyszer és mindenkorra legyőzi japánt.
Németország és Japán csak névleg voltak szövetségesek. Soha nem mutattak érdeklődést az iránt, hogy jelentős hadműveleti terveiket összehangolják. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia egyesített legfelsőbb parancsnokságot hívott létre, a Szovjetunió pedig hatalmas mennyiségben kapta az amerikai ipar által előállított hadianyagot, repülőgépeket, hajókat és haditechnikai eszközöket. A világháború totális háborúvá lett: harcok folytak Európában és Ázsiában, Afrikában és a Közel-Keleten, Indiában és a Csendes-óceán déli térségében, a Távol-Keleten és az Északi-sarkhoz közeli tengereken. Kiterjedt az egész világra: északnyugaton Nagy-Britanniától Kanadáig, valamint a távoli délkeleten egészen Ausztráliáig.
Az áldozatok száma elrettentő méreteket öltött. Egyedül a katonai veszteségek (nem számítva a polgári áldozatokat és a tömeges kivégzéseket) a következők voltak: Oroszország 8.5 millió, Németország 3 millió, Japán 1.2 millió, továbbá 340 ezer francia, 325 ezer brit, 300 ezer olasz, és 260 ezer amerikai halott. Ami a polgári lakosság veszteségeit illeti, elég ha néhány elfogadott számot ismertetünk: Drezda bombázása 100 ezer, a Hirosimára ledobott atombomba 106 ezer polgári személy életét oltotta ki.
1939. március 23-án Németország Varsóhoz intézett diplomáciai jegyzékében követelte a danzigi (vagy lengyel) korridor átengedését, azét a keskeny sávét, amely összekötötte Lengyelországot a Balti-tengerrel és elválasztotta Kelet-Poroszországot Németország többi részétől. A versailles-i konferencia Lengyelországnak ítélte oda a korridort, mint szükséges kijáratot a tengerhez. Hitler ugyanakkor azt is követelte, hogy csatolják vissza Németországhoz Danzigot, amelyet a konferencia Lengyelországnak adott szabad városként, és a Népszövetség védelme alatt állt. A világ nyomban megértette, hogy Danzig és a korridor "casus belli" lehet egy újabb világháború kirobbanásához. Európában az emberek kezdték feltenni maguknak a kérdést, amelyet elsőnek a vezető francia lapok vezércikkei vetettek fel: "Meghalni Danzigért?"
Március 23-tól kezdve az események hatására egyre nőtt a feszültség. Lengyelország 26-án elutasította a német követelést. Másnap Németország megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Lengyelországgal. Március 31-én Franciaország és Nagy-Britannia szavatolta Lengyelország területi integritását. Április 27-én Nagy-Britannia olyan lépést tett, mint még soha azelőtt történelme során: béke idején bevezette az általános hadkötelezettséget. Augusztusban az elviselhetetlenségig fokozódott a nyomás. Feszültséggel teli napok, valamint a lengyel-német határ mentén és Danzig körül lezajlott incidensek után (a város csaknem minden lakosa az egyesülést akarta Németországgal) a világ szeme ismét Olaszország felé fordult, csak úgy mint a Szudéta-vidéki válság napjaiban. Augusztus 21-én Ciano meggyőzte Mussolinit, közölje Hitlerrel, hogy Olaszország támogatni fogja Németországot, ha az megtámadja Lengyelországot. Augusztus 23-án Roosevelt elnök üzenetben fordult III. Viktor Emmánuel királyhoz, kérve őt, hogy lépjen közbe a háború kitörésének megakadályozására. Másnap, XII. Pius pápa felhívással fordult a világ valamennyi nemzetéhez, arra buzdítva őket, hogy hallgassanak a józanész szavára.


 

 

Kitör a háború:


Augusztus 30-án éjszaka a németek támadást intéztek a lengyel határ mentén lévő Gleiwitz-i német rádióállomás ellen. Lengyel egyenruhába öltözött német katonák megtámadták a rádióállomást és megölték annak néhány "munkatársát", akik valójában németországi politikai foglyok voltak és éjszaka szállították oda őket, hogy feláldozzák a provokáció oltárán. Másnap Hitler üvöltve jelentette be a rádióban, hogy Lengyelország drágán megfizet ezért a tettéért. Szeptember 1-én a Wehrmacht megtámadta Lengyelországot. Olaszország haladéktalanul bejelentette, hogy "nem hadviselő fél" és kérte az acélpaktum felfüggesztését. Szeptember 3-án Franciaország és Anglia hadat üzent Németországnak, majd követte őket Ausztrália és Új-Zéland is. Nagy-Britannia, felkészülve a legrosszabbra, azonnal 150 ezer főnyi expedíciós haderőt küldött Franciaországba. Szeptember 5-én az Egyesült Államok kinyilvánította semlegességét. Miközben a Sikorski tábornok vezette lengyel hadsereg kétségbeesetten harcolt a jóval erősebb ellenséggel, a Szovjetunió hátba támadta Lengyelországot. A Vörös Hadsereg szeptember 17-én elözönlötte az ország keleti területeit, foglyul ejtett 200 ezer lengyel közkatonát és 10 ezer tisztet, s az utóbbiakat később legyilkolta és tömegsírban temette el őket a Katyin-i erdőben.
A német légierő Varsót több hullámban bombázta, a lengyelek néhány hősies, de harcászatilag idejemúlt harci cselekményre voltak csak képesek, mint például a Bruza folyónál két harckocsi ezred ellen, aminek az lett a vége, hogy a lovasságuk teljesen megsemmisült. A német Luftwaffe már a háború első napjaiban a földön elpusztította a lengyel légierőt. Hasonló sorsra jutott a Balti-tengeren állomásozó néhány lengyel hadihajó is. A német páncéloshadosztályok dél és észak felől áttörtek és már szeptember 7-én látótávolságban álltak Varsótól. Szeptember 18-án a lengyel kormány és Rydz-Smigly marsall, a hadsereg maradványaival Romániában talált menedéket. Varsót a németek szeptember 27-én elfoglalták. Szeptember 30-án Sikorski tábornok lengyel emigráns kormányt alakított Párizsban.

Franciaország és Anglia a távolból nézte végig szövetségesének megsemmisítését, és még arra sem volt ideje, hogy támadási tervet készítsen. Lengyelország négy hét alatt 70 ezer embert vesztett halottakban, 133 ezer katonája megsebesült, és a németek 700 ezer foglyot ejtettek. A németek vesztesége 13 ezer fő halott, és 30 ezer fő sebesült volt. Ez a hadjárat a villámháború (Blitzkrieg) megszületését jelentette. Jelképe a Stuka lett, az a német vadászbombázó repülőgép, amely megbénította az ellenségét vijjogó szirénájával, amikor zuhanó repülésben géppuskázta és bombázta a kiválasztott célpontot.
Az elfoglalt Lengyelország élére Hans Frankot nevezték ki kormányzónak.

Úgy tűnt, hogy a franciák és az angolok megbénultak Lengyelország villámgyors összeomlásának láttán, mintha kormányuk nem is üzent volna hadat Németországnak 1939. szeptember 3-án. Németország sem indított hadműveleteket a két ország ellen. A három hadsereg távolról tartotta szemmel egymást: az angolok Flandriában fejlődtek fel, a németek ugrásra készen álltak az Ardennek lábainál, és a franciák a Maginot-vonal erődjeiben várták az ellenséget. Ez volt a "furcsa háború" (drole de guerre) és egyúttal az "ülő háború" (Sitzkrieg) is.
Október 14-én Scapa Flow-ban, az Orkney-szigeteki brit haditengerészeti támaszpontra (Skóciától északra) az U-47-es német tengeralattjáró behatolt és két torpedóval elsüllyesztette a Royal Oak angol csatahajót. December 16-án a távoli Montevideóban, a Rió de la Plata torkolatánál elsüllyesztette önmagát a Graf Spee német csatahajó, miután képtelen volt elmenekülni az angol cirkálók elől, amelyekkel harcban állt. A hajót arról a német tengernagyról nevezték el, aki az első világháborúban hírnévre tett szert az Atlanti-óceán déli részében.
1937 végén Franciaországban nagy kiterjedésű erődrendszert építettek ki André Maginot hadügyminiszter felügyeletével. Róla nevezték el, és a franciák biztonságban is érezték magukat az erődvonal mögött.
A különleges betonból épített erődöket páncélzattal is megerősítették, amely megvédte bármilyen tüzérségi vagy légi támadással szemben, szellőzőrendszerének különleges szűrői pedig védelmet nyújtottak a mérgező gázok ellen. Az egymással, földalatti folyosókkal összekötött és hatalmas hadianyagkészletekkel, még lőszer gyártására is alkalmas berendezésekkel ellátott erődrendszer végighúzódott a Franciaországot Németországtól és Luxemburgtól elválasztó határ mentén. Nem folytatódott azonban a Belgiummal közös határon, mivel a franciák abból az irányból nem számítottak támadásra. Pontosan ez volt azonban az a határszakasz, amelyen át Guderian páncéloshadosztályai betörtek Franciaországba. (Miért támadjanak meg egy bevehetetlen erődrendszert, ha azt egyszerűen meg is lehet kerülni!)
A világ hét hónapon át várta, hogy történjen valami. Történt is, de nem a keleti fronton, amelyet árgus szemekkel figyeltek. 1940. április 7-én Falkenhorst tábornok inváziós terve alapján a németek lerohanták a norvég kikötőket és reptereket. Az akcióhoz mintegy 200 ezer német katonát, száz harckocsit és ezer repülőgépet mozgósítottak, az egész flottával együtt. A norvég ellenállást könyörtelenül megtörték. Két nappal a támadás megindítása után (április 9-én) a Wehrmacht már ellenőrzés alatt tartotta az egész országot - Oslótól Trondheimig, Bergenig és Narvikig. Ez a német siker valóságos csapást jelentett az angolok számára. Az angolok gyorsan reagáltak az eseményekre: tengeri úton szállított egységeik megtámadták Trondheimet és Narvikot. De az angol támadást a németek visszaverték.
Norvégia 1940. június 9-én kapitulált és a kormány, valamint VII. Haakon király Londonba menekült. Oslóban a nácibarát miniszterelnök-helyettes, Vidkun Quisling alakított kormányt és Németország szövetségesévé nyilvánította Norvégiát. (Ezért a háború után kivégezték Quislinget). Hitler alakulatainak a győzelem ellenére hosszú ideig kellett elviselniük a norvég hadsereg hegyek közé menekült kisebb egységeinek támadásait. A második világháború második villámháborúja Németországnak 3692 halottjába került. Az angolok és a norvégok vesztesége 3734 halott volt. Elsüllyesztették azonban Hitler flottájának egynegyedét, és Norvégia megtartása arra kényszerítette a Führert, hogy számos tétlenségre kárhoztatott hadosztályt állomásoztasson a nagy kiterjedésű országban.
1940. április 9-én, két nappal a Norvégia elleni támadás megindulása után, elkezdődött a harmadik villámháború: a Dánia elleni támadás, a "Weserübung" fedőnevű hadművelet. Ez a katonai akció még az eddigieknél is gyorsabban zajlott le, ugyanis nem találkoztak számottevő ellenállással. A német csapatok rövidesen bevonultak Koppenhágába. A rádió bejelentette, hogy a dán király kinyilvánította Dánia semlegességét és az országot "német védelem alá helyezte."
Németország norvégiai és dániai győzelme kétségtelenül látványos és gyors volt, de következményekkel járt. Amerikában Roosvelt felgyorsította a fegyverkezési programot, fokozva a repülőgépgyártást. Londonban megbukott Chamberlain kormánya, és május 10-én Winston Churchill beköltözött a Downing Street-re.

Folytatjuk...

Forrás:

Luciano Garibaldi: A háborúk százada