Mesterlövész a keleti fronton 1. fejezet

Az emberi ártatlanság vége

Az éjszakai nedvesség fűszeres illatot ad a földnek és a fűnek, de a mesterlövész most nem fordít figyelmet a természetre, nehogy elvonja gondolatait a feladattól. Minden érzékszerve pattanásig feszül. Egy ragadozóhoz hasonlít, aki keresi a prédáját. Belenéz a távcsövébe, és ellenőrzi a frontvonalat. Valahol odakint az ő ellensége, tökéletesen álcázott pozícióban van az a szovjet mesterlövész, aki az elmúlt pár napban kilenc bajtársát megölte. Sepp tudta, hogy egy profival áll szemben de két napja nem találta a rejtekhelyét. Amikor az orosz mesterlövész lövedékei a kora reggeli órákban eltalálták azt a kilenc gyalogost, Sepp hitte, hogy meg tudja állapítani a hozzávetőleges irányt, ahonnan a lövések érkeztek. Hoppá, ott van egy árulkodó jel! Az egyik bokor alatt, valamiért a fű olyan furcsán mozog! Sepp átható pillantással koncetrált a gyanús helyszínre. Igen, ott van! Az adrenalin elárasztotta testét, amint felismerte a távcső sötét részeit, viszont ekkor a fegyver megvillant. Egy messzi, tompa durranást követően versenyautó sebességvel közeledett felé a lövedék. Mintha megbénult volna, ott feküdt a földön, menekülésre képtelenül. A sokk miatt kiszáradt a szája, amikor a homlokába csapódott a golyó, ami egy hihetetlenül éles fény kíséretében felrobbantotta gondolatait.

Sepp ebben a pillanatban felébredt a mély álmából. Szíve a torkában zakatolt. Nem értette pontosan, hogy melyik volt a valóság és melyik az álom. Lassan összeszedte magát, de már nem is mert tovább gondolni az alvásra. A hálószoba nyitott ablakán keresztül a kora nyár tompa hangjai szűrődtek be az éjszakai friss levegővel együtt. Felállt, az ablakhoz ment, majd mély levegőt vett. Néhány lélegzetvétel után a salzburgi Alpok sziluettje felé pillantott, melyet gyönyörűen megvilágított a telihold. Ugyanolyan tisztán, mint egyszer az orosz sztyeppét a nyár vége felé, amikor egy apró kis vonat ellátmányt szállított a frontvonalra. Visszaemlékezett arra, ahogy a szerelvény nyitott ajtajában ült gondolataiba merülve, a rá váró katonasors miatt türelmetlen feszültséggel telítve. „Szegények és meggondolatlanok voltunk,” – gondolatai elkezdték a hosszú vándorlást, és ahogy már sok alkalommal az elmúlt évek során megtörtént, a háborús életének epizódjai önkéntelenül átsuhantak az agyán. Az ötven évvel korábbi események olyan frissen éltek benne, mintha tegnap történtek volna...............

Egy kárpitos fiaként született 1924-ben, egy Salzburg környéki falucskában. Gondtalan ifjúságát átitatta a hazaszeretet, a szorgalom és a társadalom iránti engedelmesség. Szilárdan rögzített etikai értékei voltak, melyek lehetővé tették számára, hogy elfogadja az eljövendő fatalizmust. Természetesen követte apja nyomdokait, és kitanulta a kárpitos mesterséget, hogy egy napon átvehesse tőle a családi vállalkozást. Gyermekkorát áthatotta a Harmadik Birodalom erős ideológiai irányítása, melyből a nemzeti öntudat és a konzervatív erények fakadtak, különösen a fiatalok körében, annak érdekében, hogy a későbiekben politikai fegyverként tudják felhasználni őket. A katonai szolgálatra is úgy tekintett, mint abban az időben nagyon sokan, hogy ez lesz a kötelesség és a becsület erőpróbája, mellyel jelentős tiszteletet fognak kiérdemelni a közösségükben. A fiatal férfiak számára a sorozás egy izgalmas feladat volt, biztosítva számukra az önbecsülést és azt, hogy innentől kezdve már férfiként tekintenek rájuk. Ugyanúgy mint Sepp, sok fiatal önként jelentkezett a Wehrmacht fegyveres kötelékébe.

Majdnem három évvel a háború kezdete után a Wehrmacht, az egyik győztes hadjáratából a másik felé menetelt. A mindenütt jelenlévő propagandagépezet hírdette, hogy a végső győzelem már a láthatáron van, ezért sok katona a változás iránti reményében vetette bele magát a harcokba. Sepp számára a keserű és kíméletlen valóság magáról a háborúról azon a napon vette kezdetét, amikor 1942 őszén a vidéki fiút sorkatonai alkalmassági vizsgálatai végeztével az a megtiszteltetés érte, hogy alkalmassá nyilvánították a katonai szolgálatra. Egy őrnagy rövid beszédet tartott a falu fiataljainak a Haza (Fatherland) szolgálatáról, és a hősies küzdelemről. A tűzoltó zenekar vidám búcsúztató szerenádot adott nekik, majd a Német Leányok Szövetségének (Bund Deutscher Mädchen) tagjai virágokat tűztek a jövő hőseinek hajtókájára. Haláluk vagy testük megcsonkítása eszükbe sem jutott, viszont a csoportképeken látható hat katonából egy biztosan nem élte túl az elkövetkezendő két évet.

1942. február 18-án, miután Sepp betöltötte 18-dik életévét, behívót kapott a Hegyivadászokhoz (Gebirgsjäger), a Tirol tartományban lévő Kufstein-i bázisra. Tíz nappal később, a felszerelések átvételét követően katona társaival együtt gyalogsági alapkiképzésre átszállították Mittenwald-ba. Hat hónapnyi kemény kiképzést követően Sepp géppuskás katona lett. A kiképzés időtartama alatt a mesterlövész hivatás fel sem merült benne. Időnként egyesek néhány becsmérlő megjegyzést tettek az orosz mesterlövészekről, akikkel könyörtelenül végezni lehet a gépesített tüzérséggel. A kiképzés kemény volt, de közel sem annyira, mint a békeidőben vagy a háború korai szakaszában. A tapasztalatok alapján koncentráltan készítették fel a fiatalokat – legalábbis fizikailag – a nehézségekre, amelyekkel majd szembe kell nézniük a harcmezőn és megismertették velük leendő fegyvereiket. Az oktatók, akik maguk is harcoltak a fronton, megpróbálták átadni tapasztalataikat és tudásukat. Tudták, hogy drámaian magasak a veszteségek az újonc katonák között. Több, mint a túlterhelt öreg katonák között, akik már megszokták a brutális és kegyetlen harcot. Az újoncok közül sokakat elfogott a harctéri ősi pánik, az ellenőrizhetetlen vágy, hogy az ember meneküljön az adott helyről. Ez a viselkedési forma talán megmenthette volna őket a régi időkben, de egy olyan korban, ahol a kifinomult fegyverek nagy távolságokban is képesek voltak pusztítani, ott ez nem nyújthatott semmiféle előnyt sem. A gondos kiképzés sem segít minden esetben és az adott pillanatban, amikor menekülni kell a veszély elől, hiszen a természetes ösztönünk diktálja számunkra az ösztönös menekülés lehetőségét, ezt az adott pillanatban elég nehéz az ellenőrzésünk alatt tartani. Minden esetben, a konfliktus kibontakozásáig az egyénnek fejben kell eldöntenie azt, hogy arccal szemben képes-e belenézni a halál torkába és a harcba vagy sem. A harcossá válás folyamatában vagy azoknak, akik már a harctéren is otthonosan mozognak is örök dilemmát okoz az „ölni vagy meghalni” gondolata. A harc valósága közben, csak azok a katonák képesek a túlélésre, akik tisztán tudják tartani elméjüket, képesek cselekedni a csata hevében, és akik használni tudják fegyvereiket. Ezeknek az erényeknek az ötvözete az a katona, aki megérdemli azt, hogy front veteránként szólítsák.

 

Többségüknek pár nappal azelőtt volt az utolsó lehetősége, hogy búcsút vegyen családjától és még egyszer életben lássa őket. Anyja megsimogatta a fejét, mint gyerekkorában. Apja, aki I. Világháborús veterán volt, elrejetette aggodalmát, amint csendesen belefeledkezett a munkájába. Amikor a busz megérkezett, ami készenállt arra, hogy visszavigye a laktanyába, édesanyja már nem tudta elrejteni könnyeit. Apja megölelte búcsúzásképpen, ami különben nem volt szokása. Nyilvánvalóan megpróbálta kimutatni nyugalmát, és fia fülébe súgta: „Vigyázz magadra, fiam. Az én egyetlen kívánságom, hogy sértetlenül térj vissza hozzánk, de ez mostantól Isten kezében van.” Amikor a busz elindult, még egyet intett családja felé. Arca megmerevedett, mert máskülönben elvesztette volna önuralmát, és csak nagy nehézségek árán sikerült fenntartani nyugalmát.

Az elkerülhetetlen nap megérkezett.

1942. szeptember elején Sepp és társai kikerültek a keleti frontra, Voroshilovsk körzetébe. Az utolsók között érkeztek, hogy az ezredet teljes harci erejére töltsék fel. Aggódva figyelték, hogy a 3. Gebirgsjäger hadosztály területén a Vörös Hadsereg egy átfogó offenzívára készül Dozenbecken (a Donyec-medencében), valamint Ukrajna felöl erősítésként az oroszok számára új amerikai fegyver ellátmány érkezése volt várható.

Sepp és társai napokon át a végtelen orosz sztyeppéken keresztül utaztak a szalmával borított marhavagonokban mire megérkeztek a rendeltetési helyükre. Érkezésük időpontja egybe esett a Voroshilovsk körzetében történő orosz támadással. Érkezésüket követő napon bevetették őket a csatába, amely rendkívül kemény volt, éppen ezért a veszteségek is igen magasak voltak. Sepp a déli szektorban harcolt, ami a harci tevékenységek központjának bizonyult. A veszteségek itt arányaiban sokkal nagyobbak voltak, mint a többi szektorban. A Donyec-medence szénbányái fontos nyersanyag forrást jelentettek mindkét fél számára. A bányák hatalmas alagútrendszereivel nem voltak tisztában a németek. A Wehrmacht előretörésekor az oroszok hagyták a németeket elvonulni előttük, mivel az alagútrendszer elrejtette őket a kiváncsi szemek elől, majd a német haderő közepét támadták meg, ezzel meglepve a németeket. Ennek eredményeként gyilkos negyedév vette kezdetét, öldöklő csatákkal.

Az energikus szovjet támadás már áttörte a német vonalakat, amikor Sepp megérkezett a frontra, és most társaival együtt megpróbáltak hídfőt kiépíteni. A 3. Gebirgsjäger Hadosztály parancsnoka felmérte a rendkívül bizonytalan helyzetet, és átcsoportosította és ellentámadásra vezette erőit. Ez sikerült is, de ezt a győzelmet további hatalmas veszteségek árán tudta csak véghez vinni.

Ez volt az a nap, amikor 1943. július 18-án hajnalban Sepp és bajtársai megérkeztek szállásukra. Visszahúzódóak voltak és elmerültek gondolataikban. Az aggodalom és az idegesség ki volt írva az arcukra. Mindenkinek meg volt a maga módszere arra, hogy megbírkozzon félelmeivel. A tapasztalt veteránok kenyérhéjat rágtak és sötét kifejezés ült ki az arcukra, esetleg dohányoztak vagy csak összehúzták magukat kifejezéstelen arccal. Az újoncok viszont nagyon nehezen tudták ellenőrzésük alatt tartani idegességüket és nyugtalanok voltak. Sokan közülük például hánytak. Hiányában bármiféle tapasztalatnak, Sepp-et a többiek reakciója láttán elfogta a rettegés. Képtelen volt enni, gyomra lázadozott és a teste rángatózott, mint a kocsonya. Úgy érezte, hogy mozogni is képtelen. Ebben a kritikus helyzetben szerencsésnek mondhatta magát, mert a szakaszparancsnoka egy nagyon tapasztalt, harcedzett, de ennek ellenére érzékeny lelkű ember, aki felfigyelt az egységében szolgáló ifjú katonák lelkiállapotára. Felismerte Sepp félelmeit és megnyugtatóan beszélni kezdett hozzá: „Lélegezz mélyeket, fiú. Gondolj csak arra, amit tanultál. Használd megfelelően a géppuskádat. Figyelj mindig rám és a parancsaimra. Én vigyázni fogok rád, és a nehéz helyzetekben melletted leszek. Eddig is elhoztam mindenkit és ezután sem fogok elhagyni senkit sem.”

A fiatalkor naivitása keveredett a bizalommal, így a szakaszvezető megadta a szükséges szilárdságot ahhoz, hogy Sepp legyőzhesse a szorongását, és szembesíteni tudja magát az eljövendő eseményekkel, ami átvezeti majd a tűzkeresztségen.

Reggeli öt óra körül a hátuk mögül egy erőteljes tüzérségi tűzzel a támadás kezdetét vette. Tompa morajlások közepette a föld szétszakadt a lövészek előtt és a kora reggeli levegőt betöltötte a szökőkútszerűen felszakadó és a tiszta égbolt felé törekvő hatalmas robbanások áradata, keveredve a magas srapnel szilánkok visító hangjával, melyek Sepp számára teljesen új, eddig sosem hallott hangok voltak, amelyek bántó módon sértették a fülét. Bajtársaival együtt lekuporodtak árkaikban, várva a támadási parancsra. Körülbelü 20 perc elteltével a tüzérségi előkészítő tűz megszünt, Sepp pedig rögtön meghallott egy szokatlan, de felismerhető hangot. Ezek a hangok a sebesült orosz katonák állatias ordításai voltak. A támadási parancsot akkor adták ki, amikor a rettegés a csúcspontjára ért el benne. Minden feszültségét és idegességét a mozgásába vezérelte. Az erőszak, mint egy örvény rántotta bele a csata forgatagába. Hirtelen orosz kézigránátok robbantak a gyalogság vonalaiban. Amint Sepp felugrott zúgott a feje és könnyezett a szeme. A jobb oldalán lévő katona, egy fiatal fickó Berchtesgarden-ből hitetlenkedve nézte egyenruháját, amelyből a legkisebb mozdulatra is a belei ömlöttek ki. Néhány másodperccel később, amikor az első sokk elmúlt, borzasztóan elkezdett sikoltozni és megpróbálta a gőzölgő beleit visszatolni a hasába. Sepp segíteni akart neki és letette MG-jét, de a szakaszparancsnoka hátba vágta őt, és azt ordította: „Gyerünk támadás, senki sem tud segíteni rajta. Adj fedezett-tüzet a bajtársaidnak!” Amint Sepp kiszabadult az őt fogva tartó bénulásából, a sebesült katona csöndben maradt és egy értetlen pillantással a szemében térdre rogyott, majd arccal a földre bukott. Sepp ekkor már körülbelül 20 méterre volt az esettől, így nem látta pontosan, hogy társa ekkor már meghalt-e vagy még nem. Gondolataiból megpróbálta kitörölni  a látottakat és helyette megpróbált a túlélésre koncentrálni. A halál, a sebesülés és a félelem teljesen értelmetlen volt. Egész létét kitöltötte a lőni, tölteni, előre ugrani, fedezéket keresni, ellenséget keresni, célozni és vadászni, mint egy állat. Teljes változás zajlott le benne. Az ezt követő órákban a hevesen tomboló ütközet közben a naív fiatalemberből egy harcos született, a szó eredeti jelentésében. A félelem, a vér, az ürülék és a halál keveréke drogként hatott rá, amely egyrészt mámorító, másrészt nyomasztó, mivel ez nem csak az emberi ártatlansága végét jelentette, de elsöpörte az eltervezett, jövőbeli életét is. Gyilkossá vált, melyre a sors kényszerítette, de ha már így alakult, akkor ezt mesteri szintre akarta tökéletesíteni.

Sepp csoportja óvatosan tört előre a bokrok között, amikor körülbelül 20 méterre tőlük hirtelen rajtuk ütöttek. Az egyik lövészük szó nélkül összeesett a golyózáporban. Sepp is tüzet nyitott, majd az életben maradt géppuskástól fedezett tüzet kért, majd bedobott egy kézigránátot az ellenség feltételezett állása felé. Előre törtve a bokrok között négy halott orosz katonát találtak, akik egy mesterien álcázott bánya bejáratánál feküdtek. A holttestek halálsápadtak voltak és teljesen le voltak soványodva. Valószínűleg már hónapok óta az alagút bejáratát őrizték. A bánya bejáratától új vágányok vezettek vissza a bányába. A kíváncsiság és a csodálat vegyes keverékével mentek be a katonák a bányába, tüzelésre kész helyzetben tartott fegyverekkel. Néhány perccel később, mielőtt a föld teljesen elnyelte volna őket, Sepp tompa lövéseket hallott a mélyből. Röviddel ezután, amikor a csapat kitámolygott a napfényre midegyikük halálsápadt volt a nyilvánvalóan nagyon zavaros helyzet miatt. Azonban nem volt ideje arra, hogy kérdéseket tegyen fel magának, mert az oroszok támadást indítottak ellenük, mivel a németek felhívták magukra a figyelmüket. A könyörtelen harc sötétedésig, körülbelül este 10 óráig tartott. Sepp csodának tartotta, hogy túlélte ezt az első napot, ellentétben sok társával. A század visszavonult ahhoz a ponthoz, ahonnan reggel a támadás megkezdődött. Mivel mindkét oldal alábecsülte a szemben álló ellenséget, ezért másnap mindkét fél megragadta az alkalmat, hogy feltöltsék készleteiket. A harcok eme szünetét arra használták fel, hogy megvizsgálják kisebb sérüléseiket, annak érdekében, hogy továbbra is harcképesek tudjanak maradni, majd feltöltötték élelmiszer-, és lőszer készleteiket. Üldögéltek egy szelet kenyérrel, egy doboz hallal, egy szál cigaretta társaságában és beszélgettek az elmúlt nap eseményeiről. Ez volt az első alkalom, hogy Sepp megkérdezhesse társait, hogy mi történt az alagútban. Pár rövid mondatban, teljesen sokkolva őt, a két túlélő katona elmesélte neki a történteket. A helyes irányt tapogatva az alagút halovány fényében, a bejárattól körülbelül 50 méterre találtak egy barlangot, ami elviselhetetlenül büdös volt. Néhány másodperc múlva a szemük alkalmazkodott a sötéthez, így a borzalom már számukra is láthatóvá vált. Az egyik sarokban két orosz katonát vettek észre, akik egymás mellett gugoltak egy kisebb tűzrakás közelében. Mellettük két emberi test feküdt egy lőszeres ládán. A másik sarokban egy halom ürülék volt látható, mellette belek és lerágott csontok. Az egyik német katona,amelyik még képes volt beszélni, undorodva megkérdezte az alacsonyabbik orosztól, hogy mi történt itt. Az orosz elmesélte, hogy már harmincöten elhagyták az alagutat, amikor az orosz csapatok visszavonultak, de szigorú parancsot kaptak arra vonatkozóan, hogy ők maradjanak a helyükön, bujkáljanak és tartsák a pozíciójukat, amíg a hadsereg újból megérkezik. A szovjet ellencsapás viszont nem érkezett meg a hónapban, így az összes tartalékaikat felélték. Ugyanakkor a parancsnokuk végre akarta hajtani a parancsot, majd amikor több katona követelte a visszavonulást, a tiszt a két legfiatalabb katonát elrettentő példaként egyszerűen lelőtte. Mindkettek még csak 16 évesek voltak. A tűz felett pedig megsütötte őket. Arra kényszerítette a többieket, hogy egyenek a halottak friss húsából. A következő hetekben ez a hús volt a táplálékuk. Sosem jutott eszükbe, hogy fellázadjanak a tisztjük ellen, mert még a két továbbszolgáló tiszt is a hadnagy oldalán állt, és a fegyvereket egy lezárt ládában tartották. Amikor a két test elfogyott, a tiszt kegyetlenül lelőtte a sorban következő fiatal katonát. Az orosz támadást követően az oroszok elhagyták az alagutat.

Miközben az orosz katona elmesélte a történteket, az egyik német katona az undortól elhányta magát. Amint levegőhöz jutott, rákiáltott az oroszra: „Ez felháborító! Fogd be a pofád!” Majd tüzet nyitott az MP40-es géppisztollyal. Hitetlenkedve, szemükben pánik, a két orosz lenézett a testére, miközben habzó vér patagzott szótlan ajkaikon. Néhány végső rándulás közepette a maradék élet is kiszállt belőlük. „Gyerünk innen, fiú!”- kiáltotta a szakaszparancsnok, majd gyorsan elhagyták az alagutat, a rémálomba illő jelenettel a hátuk mögött. Kiérve az alagútból mohón szívták be a friss levegőt. Ez, csak egy eset volt a sok közül, melyeket egy német katona megtapasztalt a háború évei alatt. Sepp már most túlterheltnek érezte magát és szélsőséges érzelmek kavarogtak lelkében, mivel egyre mélyebb betekintést nyert a háború borzalmaiba. De ez nem volt több, mint egy szinte ártalmatlan bevezetés a háború romlottságához képest, ami még rá várt. Túl sok idő viszont nem volt a gondolkozásra. Éhes volt és csak néhány óra állt rendelkezésre a pihenésre. A négy nappal korábban indított orosz offenzíva összesen 650 német katona életét követelte. Ez az öt nap elég volt arra, hogy Sepp elveszítse összes fiatalkori naivitását. Ezek a gyilkos csaták már enyi idő alatt is mély ráncokat véstek az arcába, és körülbelül tíz évvel idősebbnek nézett ki a csatatéren eltöltött öt nappal a háta mögött. A 7-dik század, melyben szolgált, összesen 20 főt vesztett. Osztagukból egyedül Sepp és a szakaszvezetője maradt életben. Sepp-nek elegendő volt ennyi idő ahhoz, hogy elveszítse az időérzékével együtt a félelmet és az együttérzését is mások iránt. Az események maguk alá gyűrték, kialakult benne egy primitív túlélési ösztön, amely átsegítette őt az éhségen, a szomjúságon és a kimerültségen.

<<<Tartalom jegyzék Következő rész>>>