Mesterlövész a keleti fronton - 12. fejezet

Valami történt a románokkal

A mindenütt jelenlévő propagandagépezet miatt Sepp családja úgy tudta, hogy Sepp valamiféle kaland túrán vett részt az elmúlt hetekben. „Mond el nekünk, hogy áll a háború?”- kérdezgették tőle. „Fiam, nagyon rosszul nézel ki”- mondogatta édesanyja. „Eleget adnak Neked enni a hadseregben?” – kérdezte tőle az apja, amikor letelepedett mellé a konyha asztalhoz. „Igyál egyet először, utána hozni fog Neked anyád valami ennivalót.”

A családja nyílvánvalóan jól el volt látva élelmiszerrrel, ami annak volt köszönhető, hogy édesapja asztalos munkájáért cserébe mindig élelmiszert kapott a helyi gazdáktól. Minden kezdeti nyugtalanság, amely körüllengte őket Sepp érkezésekor, gyorsan elhalványult, csak a szülők kíváncsi tekintete szegződött továbbra is fiúkra. De mit is tudna mondani Nekik? Hogy öntse szavakba, hogy milyen dolgokon ment eddig keresztül? Ők nem fogják megérteni, hogy mi történik a fronton és nem volt kedve megváltoztatni a kialakult naivitásukat csak azért, hogy megmutassa Nekik a háború borzalmas arcát, ide elhozva azt a saját otthonukba. Apja kérésére elmesélt Nekik néhány anekdotát egy katona napi rutinjáról. Lenyűgözve és mohón falták szavait lány testvérei és édesanyja, ahogy leírta számukra a háborút, mintha az egy izgalmas, kemény, de egy kissé veszélyes kaland lenne, olyan amelyre a férfiak mindig is vágytak, hogy részük legyen benne életük során.

Később, amikor visszatért kényelmes ágyába, az ellentmondásos hazugság és igazság a békéről és a háborúról még sokáig birkózott benne. Bizonytalanul örlődve a jövője miatt, megfeszült idegekkel nézte a plafont a sötétben, majd végül a nyugtalan álom egy rövid időre elfeledtette vele minden gondját. Másnap reggel kimerülten ébredt fel, fejében örvénylő zavaros gondolatoktól átitatva. Gondolatainak elterelése érdekében segített édesapjának a műhelyében, és végül a munkára koncentrálva megtalálta lelki békéjét. Apja nem kérdezte tőle, hogy miért olyan hallgatag, hiszen teljesen tisztában volt azzal, hogy a fia milyen belső kínokon megy keresztül. Számára is olyan volt ez, mintha tegnap történt volna meg vele, amikor tapasztalt frontkatonaként néhány nap szabadságra hazaérkezett az I. Világháború poklából, pedig már több évtizeddel ezelőtt történt meg mindez. Örömmel ment el a háborúba, de egy visszafogott és bölcsebb emberként tért vissza, hiszen a könyörtelen és brutális valóság teljesen megváltoztatta az élethez való hozzáállását. Vissza tudott emlékezni azokra az érzéseire, amikor az olasz fronton szembesült a háború poklával, az otthoni nyugodt béke után, és emlékezett rá, hogy ő is képtelen volt megosztani családjával akkori gondolatait, és egyszerűen nem találta meg a megfelelő szavakat, hogy elmondja nekik mi is az a háború.

Apa és fia csöndben dolgozott tovább a műhelyben. Mozgásuk pontos, és szinte tökéletes harmóniában működött egymással. Szavak nélkül is megértették egymást. Mindketten tisztában voltak azzal, hogy Sepp mit hagyott hátra, és hogy egyenlőre képtelen szembenézni a jövővel. Az elkerülhetetlen sors nehezedett mindegyikük vállára, de ezt csak az tudta megérteni, aki már volt frontkatona, és aki tudta azt, hogy mi az az „itt és most”, és azt, hogy minden küldetés lehet egyben az utolsó is.

Ez a tudás határozta meg életük ritmusát.

A csend elillant, amikor apja furcsa melankóliával fia szemébe nézett, és azt mondta neki: „Vigyázz magadra fiam, és térj haza egészségesen. Szükség van itthon Rád.”

Teltek a napok és Sepp minden egyes pillanatát családjával töltötte el. A falu valahogy idegenné vált számára. A barátainak és osztálytársainak mindegyike a fronton volt, sokan közülük már el is estek. Most mindenki bizonytalanul és szorongással nézett a jövő felé. A cenzúrázott újságok fáradhatatlanul cikkeztek a Harmadik Birodalom végső győzelméről, de eközben szinte mindenki tudott olvasni a leírt sorok között. Amikor „rugalmas hadviselésről” beszéltek minden fronton, akkor mindenki előtt világossá vált, hogy ez „visszavonulást” jelent. Eközben a nyugati szövetségesek partra szálltak Franciaországban, és megnyitották a második frontot, ami azt eredményezte, hogy a keleti front nem kapta meg a megfelelő erősítéseket és utánpótlásokat. Ezzel párhuzamosan az amerikaiak és a britek egyre nagyobb erőket helyeztek át a dél olasz frontra, miközben az oroszok is megkezdték támadó hadműveleteiket a németek ellen. A nyomás minden fronton nyilvánvalóvá vált, mint az is, hogy a Wehrmacht nem tud már túl sokáig ellenállni. A teljes és elkerülhetetlen vereség egyre jobban közeledett. Néhány magasrangú tiszt kísérlete Hitler  megölésére kudarcba fulladt, így nem sikerültek a külön békére irányulú tárgyalások a szövetségesekkel. Németország sorsa ekkor már megpecsételődött.

Sepp rövid szabadsága véget ért. Apja búcsúzóul kezet rázott fiával. Keze olyan volt mint a kő, majd rövid ölelésében érezte meg, hogy apja reszket az érzelmei palástolása miatt. Anyja és nővérei sírtak, eközben képtelenek voltak buzdító szavakat mondani. Mindnyájan a sors kezébe kerültek.

Miközben Sepp vonata augusztus első napjaiban kigördült az állomásról Románia felé, meghatározhatatlan megkönnyebbülés tört fel benne, hogy visszatérhet a frontra. Mialatt szabadságát töltötte, szokatlan ellentmondásokat érzett magában. A béke körülötte nem volt valós. Az otthoni életet az ismeretlen iránti bizonytalanság és a félelem jellemezte. A fronton viszont tudta, hogy mit kell tennie. Ezzel az érzéssel együtt érkezett meg az a bizonyosság, hogy újból készen áll a harcra és a végsőkig küzd a bajtársaival, ha ez szükséges ahhoz, hogy megmentse családját és otthonát.

Visszatérése események nélkül telt a román front felé, de sok katonával találkozott menet közben, akik eléggé nyugtalanok voltak. Ezek a demoralizáció kezdeti, veszélyes jelei voltak. Amikor megérkeztek a végállomáshoz, Sepp hét társával együtt felkapaszkodott egy Opel Blitz platójára, amit ellátmány begyűjtéséért küldtek fel az állomásra. Sepp ismerte a sofőrt, aki már egy jó ideje szolgált a144-eseknél őrvezetői ragban, és akit Alois-nak hívtak. Minél közelebb kerültek a fronhoz, annál nyugtalanabbá vált a légkör körülötte. Eltekintve a vad latrina pletykáktól, semmi konkrétumot nem hallott semmiről, ezért megkérte Alois-t, hogy meséljen már neki pár dolgot. „Sepp én mondom Neked, ott valamin nagyon agyalnak. Amikor az ezrednél voltam, felcsipegettem pár szófoszlányt, amit a felderítőktől hallottam. Azt gondolják, hogy Iván egy átfogó offenzívára készül, és a kedves román szövetségeseink át akarnak állni Ivánék oldalára. Legalábbis a magyar titkosszolgálat ezt jelentette nekünk. A szart már elkezdték kavarni és mi majd szépen elmerülünk benne. A Hadsereg Csoport központjában és a Hatodik Hadseregnél már nagy a káosz. Lehet, hogy bekerítik őket. Én mondom Neked, napokon belül valami történni fog. Úgy szétszakítják a seggünket, hogy még a szemünk is belekönnyezik majd. Öregem, itt az élet csak úgy lesz elviselhető, ha van benned egy kis pia.” Ezekkel a szavakkal előkapott egy üveg gyümölcs pálinkát az ülése alól. „Ez egy nagyon finom cucc”- mondta és lecsavarta a palack kupakját. „Az ezred kincstárnokától loptam. A felesége küldött Neki egy nagyobb csomagot, de hát amilyen az élet és a közlekedés errefelé, egy kis „közlekedési kár” keletkezett a csomagban. Összesen két üveg, semmi több, hahahaha! Ez még nem fáj a vén csirkefogónak.” Sepp örömmel kortyolt egyet a palackból, és hagyta, hogy a finom ital lecsússzon a torkán. A beszélgetésük csapongott, közben egyet-egyet kortyoltak az italból. Alois elmesélte Sepp-nek, hogy az elmúlt hetek viszonylag csendesek voltak, és így ki tudták élvezni a kellemes nyári időjárást is. A szomszédos románoktól feltöltötték a veszteségeiket, így majdnem visszanyerték teljes harci erejüket. Amikor végül elérték a II. hadosztályt, Alois megkérdezte Sepp-et, hogyha szeretné, akkor aznap este meg tudja látogatni vele a románokat, mert a helyi gazdáknak jó minőségű piájuk van, és néha még csinos nőket is be lehet szerezni. „Egy kis tehetséggel, némi bájolgással és egy darab kenyérrel még nagy eséllyel meg is tudsz dugni egyet közülük.” „Most látom, hogy valójában milyen is az én népem”- válaszolta nevetve Sepp. „Rendben, megyek, amint tudok.” Sepp elköszönt a sofőrtől és elindult, hogy kötelességtudóan jelentkezzen a zászlóalj-parancsnokságon. Kloss kapitány pedig őszinte örömmel fogadta. „Pont jókor érkeztél vissza. Minden szakemberre szükségünk lesz.” Majd egy kacsintással hozzátette: „ Különben is, valószínűleg ezután a kiképzés után egy jó mesterlövészre tettünk szert!” Kloss kapitány körül kitört a röhögés. „Egy nagyobb offenzíva várható.”- folytatta. Ennek tudatában a következő napokban nagy valószínűséggel még a seggünkön is folyni fog a víz.” „Akkor ennek a ravasz róka Alois-nak igaza volt”- gondolta Sepp. „Valami történt a románokkal”- folytatta Kloss kapitány. „Arra gondolok, hogy be fogják dobni a törölközőt. Az ezred tisztekhez egy üzenet érkezett a Keleti-hadseregcsoporttól, mely szerint a magyar titkosszolgálat felfigyelt arra, hogy a románok ellenzéki csoportja megállapodást kötött az oroszokkal. A Főparancsnokságunk kevés figyelmet szentelt ennek az ügynek, de én személy szerint azt gondolom, hogy lehet benne valami. Összegezve! Nagy szívességet tennének nekem azzal, ha távol tartanák magukat a románoktól. Ott valami biztosan történni fog.” Elővett egy dokumentumot és egy barna papírzacskót a nagy halom papír alól. „Sepp, itt van valami magának! Gratulálok, mert kiérdemelte a Gyalogsági Rohamjelvény Ezüst fokozatát!” Átadta Sepp-nek az adományozási okiratot és a kitüntetést, majd szorosan megrázta a kezét és megveregette a vállát, mielőtt visszafordult az asztalához. „Nos uraim! Nézzenek körbe kint és holnap folytatjuk a beszélgetést!”

Sepp körbejárta a lövészárkokat és ismerős arcokat keresett. Alig talált ilyeneket. Aztán, hirtelen egy dalrészlet jutott eszébe a Lilli Marlene-ből: „Mond meg, hol vannak a katonák, amikor a lövészárokban fúj a szél...”. A néhány megmaradt öreg katona arca sehogy sem illett a fiatal újoncok közé. Rájött, hogy a következő támadást után az újoncok fele már nem lesz ott. Amikor meglátott egy-egy öreg landsert, akkor örömében felsóhajtott, megnyugtató megkönnyebbülésében. Tudták, hogy ők fognak csak tudni egymásra támaszkodni a csatában és ez felbecsülhetetlen értékkel bírt. Az újonnan érkezetteknek viszont előbb bizonyítaniuk kellett a megbízhatóságukat, mielőtt befogadták őket.

Körútja végén Sepp meglátogatta az ezred fegyvermesterét. Az első kérdése az volt, hogy mi a helyzet azzal az ifjú mesterlövésszel, akinek kölcsönadta az orosz mesterlövész puskáját. „Ennek a fickónak csúnya vége lett, Sepp.”- válaszolta az őrmester rosszalló arckifejezéssel. „Most már elég nyugodt a helyzet, de pár héttel ezelőtt kiküldtek járőröket felderítő küldetéssel, hogy szerezzenek „nyelveket” kihallgatásra. Az emberünk nagyon hamar túlzottan magabiztossá vált, ezért néhány nap múlva már egyedül akart kimenni vadászatra. Nem tudjuk pontosan mi történt, csak találgatni tudunk a nyomokból. Egyik nap este kiment és nem jött vissza. Pár nappal később egy másik járőrünk találta meg a holttestét, ami úgy fel volt puffadva, mint egy léggömb. Bizonyára belebotlott egy orosz járőrbe és a szerencsétlen elfelejtett megszabadulni a puskától. El tudod képzelni, hogy mit csinált Iván ezzel a barommal, főleg, hogy megtalálták nála a mesterlövész puskádat, a tusán azzal a rengeteg bevágással. Nagyon sokáig kínozhatták. Valószínűleg először csúnyán megverték, majd késeikkel magvagdalták. Utánna levágták a golyóit és beletömték a szájába. De a legrosszabb csak ezután következett. A puskádat feldugták a seggébe. Biztosan kínok között halt meg. A fiúk, akik megtalálták, a senkiföldjén temették el a holttestét. Amikor visszaért a járőr, kicsit pihentek és kimentek bosszút állni. El tudod képzelni, hogy a fiúk milyen revansot vettek Ivánékon. Azon a héten nem ejtettek foglyokat.

Én mondom Neked Sepp, ez az egész szarság már túl sok nekünk. Nem akarok arra gondolni, hogy mi fog történni akkor, ha Iván német területre teszi a koszos lábát. A háborút biztosan elveszítjük, ez már nyílvánvaló. Amit tehetünk, hogy a túlélésért harcolunk.” Kezét Sepp vállára tette, és belenézett a szemébe: „Mi hegyivadászok tudjuk, hogy mit kell tennünk. Az utolsó töltényig harcolunk, és miután elfogyott, elővesszük a gyalogsági ásóinkat, majd a végén puszta kézzel folytatjuk a harcot.”

A halál, olyan mint a napi rutin. Sepp-et nem rárzta meg túl mélyen, ami az ifjú mesterlövésszel történt. Tisztában volt azzal, hogy egy elfogott mesterlövészre mi vár. Ezt már régen a fejébe véste. Most viszont megesküdött magában arra, hogy hogy soha többet nem vág rovátkákat a puskatusába és mindent el fog követni annak érdekében, hogy elrejtse személyazonosságát, ha már nem lesz más választása, csak a megadás.

A Kárpátokon a nyomás folyamatosan növekedett. A 3. Hegyivadász hadosztály parancsnoka igyekezett biztosítani a szektorát, és ahonnan csak tudtak, román katonákat integráltak saját védekező vonalaik közé. Az orosz támadás néhány nappal Sepp érkezését követően indult meg. 1944. augusztus 19-én egy tüzérségi csapást követve támadásba lendültek az oroszok. A román egységek már a támadás megindulását követően nem bírták tartani állásaikat, így a 138-as hegyivadászokat azonnal bekerítették. A bekerítést követően a 138-asok együtt tudtak maradni és szembe szálltak az orosz erőkkel. A hadosztály tartalékokat mozgósított a körzetben és biztosította a stratégiailag fontos pontokat. Négy nap kegyetlen közelharcot követően az orosz nyomás engedett, majd teljesen megtört. Ezt követően a frontvonal stabilizálódott. Sepp és egysége ebből szinte semmit sem érzett meg. Nem kellett részt venniük a csatákban, kizárólag időnként néhány orosz őrjárattal csatároztak.

Sepp sokat ment ki terepre és szinte minden este bejárta a német vonalak előtti senkiföldjét. Gyakran megfigyelte, hogy kis létszámú ellenséges csapatok tűnnek fel a szomszédos román egységek előtt, majd eltűnnek az állások között. Furcsának tartotta, hogy sosem hallja a harcok hangját. Gyanúját megosztotta Kloss kapitánnyal. „A picsába”- mondta Kloss kapitány, „szóval a pletykák nem alaptalanok. Sepp, meg fogod látni, ezek a románok még a végén hátba fognak döfni minket.”

Az OKH köreiben (rosszul ítélve meg a helyzetet) vad optimizmus lengedezett, így tagadták azt, miszerint bármiféle vészhelyzet állna fenn a román szövetségesekkel szemben. Ezek a felsőbbszintű kijelentések annak ellenére tartották magukat, hogy a frontparancsnokok észrevételeikről folyamatosan jelentéseket küldtek a felsővezetésnek. A nyár folyamán egyre erősödött a gyanú, a számtalan kis jel alapján, amiket a németek észleltek. A hangadó német frontparancsnokokat szép csendben az OKH leváltotta, így az ellentmondás az OKH irányában lassan megszűnni látszott. A veterán román frontkatonák, a német bajtársaikhoz hasonlóan ez idő alatt a mindennapi harcok miatt teljesen kiégtek és fásulttá váltak. Súlyos veszteségket szenvedtek a keleti fronton, fegyvereik utánpótlása akadozott, sok esetben teljesen szünetelt. A hazájuk felé közeledő orosz támadás miatt egyfajta katonai impotencia vált rajtuk láthatóvá.

Az orosz offenzíva a Dél Ukrán Hadseregcsoport ellen indult meg azzal a céllal, hogy körül ölelje a Hatodik Hadsereget és a két román hadsereget, akiknek védenie kellett volna a déli szárnyat. A támadást követő 24 órán belül a románok megkezdték rendezetlen visszavonulásukat. A sztálingrádi katasztrófa óta a román kormány titokban tárgyalt az oroszokkal egy külön fegyverszünetről, bár ez akkor még semmissé vált az oroszok kemény feltételei miatt. 1944 júniusában a különböző ellenzéki frakciók egyeztettek a román kommunistákkal és egy tervet dolgoztak ki a fasiszta diktátor Ion Antonesco megdöntésére és a Németországtól való elszakadás lehetőségére. Mihály román király reálisan értékelte a helyzetet és augusztus 23-án átállt az oroszok oldalára. Ugyanaznap este a román hadsereg parancsot kapott, hogy vessenek véget mindenféle harci cselekménynek az oroszok ellen, és kapcsolódjanak be a németek elleni harcokba.

Ezek a rendeletek azonnal hatályba léptek. A Romániában lévő német nagykövet és a Wehrmacht Főparancsnokság a román-orosz paktum átvételekor kérvényezte, hogy a német csapatok kapjanak biztonságos kivonulási lehetőséget a fegyvereikkel és felszereléseikkel együtt. Azonban, Hitler ezt mereven elutasította és kihírdette a háborút Románia ellen – ezzel egy újabb végzetes hibát követve el, hiszen további veszélyeknek tette ki a Hatodik hadsereg amúgy is bizonytalan helyzetét. Órákon belül a Wehrmacht két frontos háborút kezdett el vívni, melynek eredményeként mind emberanyagban, mind pedig készletekben óriási veszteségeket szenvedtek. Augusztus 30-ra az Ukrán hadseregcsoport déli része majdnem teljesen megsemmisült. A berlini központban lévő térképszobában próbálták követni az eseményeket, de ennek eredményeképpen kénytelenek voltak egyre több zászlót leszedni az asztalról. A kint harcoló német katonáknak pedig szembe kellett nézniük a Führer magasztos és hősi döntéseinek egyikével.

A 3. hegyivadász hadosztály helyzete pedig a harcok során egyre jobban bonyolódott. Nemcsak az volt a probléma, hogy egyszerre két ellenség ellen kellett harcolniuk, hanem a Wehrmacht egységek tevékenységeit partizán támadások is nehezítették a vonalaik mögött. Ez sok esetben zavart okozott a sorok között, melynek következtében számos szerencsétlen incidens és tragikus események láncolata történt meg.

Augusztus 23-a egy ragyogó nyári napnak indult, és nem volt semmiféle érdemleges harci tevékenység a144-esek szektorában. Ennek ellenére, a németek idegei pattanásig feszültek a nyomasztó helyzet miatt. Sepp délben összefutott Alois-val, a sofőrrel, aki már egy jó ideje az ezred futára volt. „Mi a helyzet orvvadász?”- szólította meg Alois. „Akarsz akkor inni egyet éjszaka? A mi kis román bajtársainkhoz érkezett egy kis cucc, és meghívtak minket bulizni. Ne ijedj meg, csak gyere.” Sepp kíváncsi vot, így hát beleegyezett. Alois lerajzolta neki a román egység pozícióját, majd elköszönt Sepp-től. Alois még lehúzta a teherautó ablakát és kiszólt Sepp-nek: „Akkor este nyolc körül találkozunk. Ne lődd le őket addig, amíg nem ittunk náluk!”

Este 9 óra körül járt az idő ezen a végzetes napon, amikor a románok átálltak az oroszok oldalára. Sepp puskáját a vállára vetve, a találkozóhely felé sétált az erdőben. Habár, a harci zóna körülbelül 2 kilométerre volt tőle, állandóan fürkészte a környezetét. Ez a magatartás, amely teljesen beleivódott sejtjeibe, sokszor megmentette már az életét. Ennek köszönhetően, egy kisebb fajta zajra lett figyelmes a háta mögött. Már majdnem elérte a románok állásait, csak egy kisebb kanyargós részen kellett volna átmennie. Érthetetlen és izgatott gügyögő hangok törték meg az esti levegő nyugalmát. Azonnal éberré vált, és gyorsan eltűnt az aljnövényzetben. Kicsit feljebb kúszott a dombon, hogy jobban rálásson a románok állásaira. Az érzékszervei megfeszültek. Mint egy macska kúszott a sűrű bokrok között a zajok forrásának irányába. A domb tetejére felérve nagyon jó kilátása nyílt a focipálya méretű völgyre, ahol a román csapatok táboroztak. Mintegy száz méterre az erdő szélén Sepp távcsövén keresztül megpillantotta Alois-t és négy másik német katonát, akik meg voltak kötözve és éppen kihallgatta őket pár román és két orosz katona. Az oroszok a románokhoz beszéltek, majd a románok feltettek pár kérdést. A válaszok nem voltak kielégítőek fogvatartóiknak, mert az egyik orosz egy bottal elkezdte verni a foglyokat. Időközben a román katonák egy nagyobb csoportja az esemény közelébe telepedett le és rosszallóan figyelték a történteket. Ekkor egy román tiszt jelent meg és megrovásban részesítette a nézelődőket, majd előhúzta a szolgálati pisztolyát, mire a katonák visszacsoszogtak az állásaik felé. Némelyik még a nyelvét is öltögette a tisztre. A tiszt eközben visszaindult a kihallgatás helyszínére. A lejtő alján, Sepp helyzetétől jobbra volt egy latrina. A kihallgatók körbe vitték foglyaikat a WC mögé, így a táborban lévők már nem láthatták őket. Sepp viszont még tisztábban láthatta őket. A távolság körülbelül 80 méter lehetett közöttük. Az öt fogoly mellet két orosz és három román volt látható. Egy román lehetett Sepp szerint a vallató, a két másik őrködött. Ismét az oroszok kezdték a vallatást. A kérdések közepette Sepp fülét olyan szavak ütötték meg, mint „mocskos disznó” és ’áruló”. Sepp felismerte Alois hangját. Alois szavaira az oroszok fokozott figyelmet fordítottak rá. Jobban püfölték, mint a többieket, majd az egyik orosz és az egyik román, botjaikkal Alois arcát és gyomrát vette célba. Alois a földre esett fájdalmában. Az őrök kicsit lazítottak Alois kötésein, és bevonszolták a WC mögé. Kezét rögzítették a WC falára és az orosz parancsnok elővette pisztolyát. A pisztolyt, a csövénél fogva úgy használta Alois ujjait ütlegelve, mint egy kalapácsot. Alois felsikoltott a fájdalom és a düh keverékével, amint az ujjai úgy néztek ki, mint egy véres massza. Sepp nagyon dühös volt, de a tapasztalata megtanította arra, hogy csak akkor tegyen lépéseket, miután a megfelelő pillanat elérkezett. A gyors rekació veszélyeztethette mind a saját biztonságát, mind pedig bajtársai életét is. Hiszen jelen pillanatban volt valamennyi esély arra, hogy talán fogságba akarják vinni a foglyokat. Így Sepp megnyugtatta magát és tovább nézte az eseményeket, közben lázasan gondolkozott azon, hogy miként segíthetne bajtársainak. Nem volt sok értelme visszafutni a német állásokig, hiszen bármelyik pillanatban belefuthatna egy román őrjáratba.

Annak érdekében, hogy elnyomja sikolyait, Alois öklendezett. Hóhérjai egyértelműen azt hitték, hogy Alois szenvedései arra ösztönzi majd bajtársait, hogy a várt információkat megadják az oroszoknak. Viszont a remélt eredmény nem valósult meg, így Alois bal kezének ujjait is összetörték. Amíg Alois a porban hempergett, addig az oroszok jól megverték a többi német katonát is.

Sepp időközben tüzelőállásba helyezte fegyverét. Kész volt lőni, de még remélte, hogy az oroszok abbahagyják áldozataik kínzását, és fogságba küldik őket. Azonban, hiú ábrándnak bizonyult az egész. Sepp hirtelen a sűrűsödő félhomályban, meglepődve vette észre, hogy az egyik orosz leszaggatja Alois zubbonyát úgy, hogy kilátszódjon a gyomra. Előhúzott egy kést zubbonyából, kinyitotta a pengéjét és fenyegető arccal elkezdte lengetni maga előtt a bicskát. A négy landsert letérdeltették a földre és a román tolmács vadul gesztikulálva üvöltötte el mondandóját, majd lemondással vállat vont. Ezzel az orosz visszafordult Alois felé és egy hirtelen mozdulattal köldök alatt felvágta a hasát. Majd gyorsan benyúlt a hasba és előrántotta Alois beleit, amit egy méterre kidobott. Alois felnyögött, kínjait még Sepp is meghallotta. Sepp megszokta már a háború borzalmait, de ez az eset teljesen megtörte. A szíve vadul kalapált, és tehetetlen düh árasztotta el testét. Az orosz brutalitása még a román tolmácsot is sokkolta, aki előrántotta pisztolyát és gyorsan kétszer fejbe lőtte Alois-t, megkímélve a szerencsétlent a további szenvedéseitől. A helyzet ekkor kicsúszott mindenki kezéből. Mindkét orosz és mindegyik román fegyvert rántott. Üvöltözni kezdtek egymással. Az orosz tiszt a román tolmácsra emelte pisztolyát majd hirtelen a a legközelebbi térdelő németet fejbe lőtte. A vér és a szövetek, mint a spray robbant ki a katona arcából, beterítve vele a mellette térdelőt. Pár másodpercig a fejbelőtt katona még térdelt, majd társa elé dőlt. Sepp időközben visszanyerte lélekjelenlétét. A harag előtérbe hozta vadász ösztöneit. Az orosz kínzó melle már benne volt a célkeresztben. Egy mély lélegzet, koncentráció, és az ujja finoman meghúzta a ravaszt. A lövés mell középen érte az oroszt. Akkora erővel csapódott be a lövedék, hogy háttal nekirepült a lartina falának, majd lecsúszott a földre. Sepp közben célpontot váltott. A másik orosz is azonnal térdre rogyott. A román tolmács felmérte a helyzetet és beugrott a latrinába, nyakig belesüllyedve a szarba. A maradék két román őr fejvesztve tüzelt az erdőre. A harmadik lövés mindkettőn átsiklott, mint kés a vajon. Ők is csatlakoztak a két földön fekvő orosz mellé. Közben a román tábor életre kelt. A szaros tolmács kiugrott a latrinából és feljvesztve szalad a tábor felé. Az első román géppuska ekkor szólalt meg. A lövedékek veszélyesen közel kezdtek becsapódni Sepp körül. Nem tehetett semmi többet bajtársaiért. Menekülnie kellett, amilyen gyorsan csak tudott, hogy figyelmeztesse társait. Mint egy szellem, eltűnt az erdő belsejében.

Amint elérte a hegyivadászok állásait, észrevette, hogy nagy a nyüzsgés a területen. Azonnal elment jelentést tenni Kloss kapitánynak és elmondta, hogy mit látott. Habár, kihagyott pár részletet, Kloss el tudta képzelni, hogy mi történt ott. „A fenébe” – sziszegte, és nekilátott telefonkapcsolatot teremteni az ezred főhadiszállásával és a szomszédos egységekkel. Kiderült, hogy a románok már néhány helyen támadást indítottak és két zászlóalj különítményét leválasztották és katlancsatát kényszerültek vívni velük. Sepp felvetése volt a végső bizonyíték arra, hogy a románok mostantól az ellenségeik.

Az ezred főhadiszállása nem tudott segíteni, és azt ajánlotta, hogy kérjenek parancsokat a hadosztály főhadiszállástól. Kloss megpróbálta elérni a III. Hegyivadász Zászlóalj 112. Tüzérségi Ezredét, de a telefonos vezetékeket addigra már elvágták. Ezután minden egységnek önmagáért és a túlélésért harcolt, mint oly gyakran az elmúlt hónapok során. Kloss zászlóaljának szerencséje volt, de sokan mások rosszabban jártak. Kloss kapitányék gyorsan tudtak reagálni, mivel Sepp figyelmeztetése kellő időpontban érkezett, így mindegyik század időben kapta meg a riasztást, hogy felkészülhessenek a románok támadására.

Más egységek viszont nagy károkat szenvedtek el. A románok barátságos szándékkal közeledtek a gyanútlan németek felé, majd kegyetlenül legyilkolták őket. A román harci egységek egyesültek, és mint partizán csoportokat vetették be a németek ellen, akiket általában orosz tisztek vezettek. Az extrém kemény brutalitás pánikot szült a német védők között, akik nem értették, hogy a barátból miként lett ellenség. Amíg több egység kemény veszteségeket szenvedett, addig a II/GJR 144-esek komor elszántsággal védekeztek. A román harci egységek érkezését csőre töltött fegyverekkel várták. A német állásokat a szokásos barátságos kézmozdulatokkal és harsány, viccelődő kiáltásokkal közelítették meg, de a németek az első gyanús mozdulatokra tüzet nyitottak. Éjszaka, viszont még trükkösebbek voltak a románok. Szerencsére nem voltak nehéz fegyvereik, így a német gyalogság kemény leckét adott nekik a tűzharc során. Így történt meg, hogy a GJR 144-esek lettek a 3. Hegyivadász hadosztály  ellenállási központja és helyet tudott biztosítani a taktikai és stratégiai átszervezések idejére.

Más hadosztályok túlélői törtek utat maguknak a 144-esek felé, akik pedig erősítésként tudtak csatlakozni, megmenteni vagy ellencsapást mérni az ellenségre. Másnap reggelre már csoportosan tudtak fellépni a románok ellen. Dühvel töltve, felháborodva az árulás és a német katonák elleni brutális túlkapások miatt, úgy rohamozták meg a németek a román állásokat, mint a vad ókori germán harcosok. A német ellentámadás kemény volt, és nem ejtettek foglyokat. Sepp közönséges gyalogosként vetette bele magát a harcok sűrűjébe. Mivel a mesterlövész puskája, csak útban lett volna, így egy M43-as öntöltős puskát vitt magával, amit a szabadságolása után kapott. Mesterlövész puskáját pedig jól elrejtette, hogy senki se lophassa el. Az M43-as 100 méteres távolságból, robbanó lövedékekkel töltve már jelentős hatalommal bírt a csatatéren.

Néhány napon belül a hadosztálynak sikerült stabilizálnia a körzetet. Ugyanekkor a Hatodik Hadsereg szinte teljesen megsemmisült. Az oroszok megrohamozták a Bukaresttől délre lévő Ploesti-olajmezőket. Az ebben a hadállásban lévő 3. Hegyivadász hadosztály tüskét képezett az oroszok körme alatt. A védelem megtörése érdekében az oroszok észak felöl igyekeztek végső csapást mérni a Hatodik Hadsereg maradékára.

Augusztus 27-én a szovjet támadások intenzitása túlnőtt a szokásos csatározásokon, és egy nagyobb offenzívává duzzadt a Kárpátokban.

A II. zászlóalj szerepe különösen fontossá vált ezekben a harcokban, mert hasznosak voltak, mint egy puskás dandár és képesek voltak gyorsan reagálni azokban a helyeztekben, ahol éppen bevetették őket. Újra és újra képesek voltak visszaverni az ellenséget, mert olyan terepen harcolhattak, amire kiképezték őket. Ezen kívül egyértelmű taktikai előnyt élveztek az oroszokkal szemben. Azonban, bármennyire is jól harcoltak, bármennyire is erejükön felül teljesítettek, a körülöttük történő események örvénye szépen – lassan beszívta őket.

Az ezred történetét szenvtelenül és racionálisan rögzítették ezekben a csatákban. A leírások bombasztikus optimizmusról árulkodnak. Paul Klatt tábornok például ezt írta. „A Kárpátokban lévő szűz területeken harcoló katonáim erősnek érzik magukat, mert összhangban vannak a hegyekkel. Amikor eljön az idő, el fog szabadulni a pokol. Akkor is a sors fogja diktálni, hogy ki fog életben maradni és ki az, aki meg fog halni.” A valóság azonban még ettől is kellemetlenebb volt. A Gebirgstruppen nem halt meg azonnal a festőien szép naplementében, a fűszeres illatú levegőben zajosan repkedő rovarok között, és a hirtelen halál is nehezen akart eljönni értük.

Nem, nem. A halál nem ilyen szépen jött el értük. A halál mocskosan, büdösen, széttépett szervek, rángatózó idegek, darabokra szakadt hús cafatok, torzók és fröcskölő vér képében érkezett meg értük. Minden nap lehetett az utolsó. Minden nap halálfélelem, csonkítás és az orosz fogság bizonytalan érzése fogyasztott el / égetett fel belülről mindenkit. És ennek ellenére mindent megtettek azért, hogy legalább a reményük ne haljon meg.

A keleti fronton naponta 40 német harcoló katona halt meg – ezt már Németország sem tudta pótolni. A hadsereg logisztikai hálózata már 1941/42 telén, illetve 1944 őszén sem volt több, mint rögtönzött. A harcoló alakulatoknak csak azért kellett feladnia nap, mint nap állásaikat, mert az ellátás nem sikerült vagy nem működött megfelelően. Még az orvosi ellátás is folyamatosan ingadozott, ezáltal a kiürítések esetében a sebesültek mozgatása gyakran lehetetlen feladat volt. Egy komolyabb sérülés gyakorlatilag egyet jelentett a halálos ítélettel.

 

<<<Előző rész Következő rész>>>