Mesterlövész a keleti fronton - 13. fejezet

Egy másik névtelen statisztika

Augusztus utolsó napjaiban 3. Gebirgsjäger Division sok egységét bekerítették a románok és az oroszok, de a németek komor elszántsággal harcoltak a túlerővel szemben. A 144-esek is tették a dolgukat. Segítették a katlanokban lévő védelmet, amit az ellenség gyakran áttört, és ahol sok esetben a csapdába esett, és a menekülésre esélytelen német egységeket könyörtelenül felszámolták.

Sepp kíséretében egy kisebb járőr különítményt küldtek ki, hogy enyhítsék a vonalon lévő nyomást, amely már három napja tartotta magát, de a románok elvágták a visszavonulásra alkalmas útvonalaikat.A román szakasz tíz főt számlált, fegyverzetüket tekintve géppisztolyokkal és karabélyokkal voltak feszerelve. Bár számszerűen a németek többen voltak, de nem tudtak kitörni a kiválóan megválasztott tűzfészkek között. A románok biztonságban érezték magukat. Éppen ezért nem számítottak támadásra. A német járőr viszont rejtve maradt a sűrű aljnövényzetben, ahonnan láthatatlanul közelítette meg a román állásokat.

Amikor Sepp és a járőr parancsnoka távcsövükön keresztül meglátták a románokat, nagyon megkönnyebbültek, hogy az érkezésüket nem észlelték. Győzelmük záloga a meglepetés volt. Eldobták kézigránátjaikat és megszorták a románokat jól irányzott géppisztoly tűzzel. Nem volt menekvés, a románok másodperceken belül mindannyian halottak voltak. Ettől függetlenül a probléma nagy része még nem oldódott meg, hiszen a nyílt területen elszóródva és szétválasztva helyezkedtek el a német csapatok, melyekre az oroszok jól ráláttak és könnyedén tűz alatt tudtak tartani.

A lövöldözés hangja figyelmeztette a beszorult védőket, hogy közel a segítség. Sepp a távcsövén keresztül látta, hogy gesztikulálva jelzéseket adnak le és kiabálnak egymáshoz. De hogyan fogják elérni őket? Ezt követően, amíg a védők és a felmentő járőr is egyaránt figyelembe vette a lehetőségeiket, hirtelen fütyülő hangok kíséretében megérkeztek az első orosz nehéztüzérségi lövedékek, melyek azonnal megtörték a csendet. A járőr tagjai levetették magukat a földre, azonban a sortűz az egyik kint rekedt, védtelen egységet célozta meg. A lövedékek tompa puffanással csapódtak bele a földbe, majd robbantak fel. Tűzgolyók és föld darabok repkedtek mindenfelé. Sepp a távcsövén keresztül látta, ahogy a védők arcát eltorzítja a pánik. A járőr tehetetlen volt ebben a helyzetben. A védők egyetlen esélye a biztos halál elkerülésére az volt, hogy a nyílt terepen keresztül megpróbálják elérni az erdőt. A járőr tagjai pedig tehetetlenül figyelték az eseményeket. Röviddel az első lövedék becsapódása előtt hét katona felugrott az árokból és elkezdtek a mezőn keresztül rohanni, de valaki jól irányzott lövésekkel egymás után leterítette őket. Sepp megrázta a fejét: „A bolondok, legalább cikk-cakkban futottak volna.” Sepp azonnal felismerte a helyzetet. Egy orosz mesterlövész Tokarev 40-es öntöltő mesterlövészpuskával dolgozik a túloldalon. Látta már ezeket a fegyvereket azelőtt is, sőt ki is próbált már néhányat közülük. Nem volt olyan pontos, mint a német M43-as, de megbízható volt és egy mesterlövész kezei között jelentős tűzgyorsasággal bírt. Sepp sokat tanult erről a zászlóalj fegyvermesterétől, és annak idején Neki is hasonló orosz mesterlövész puskája volt.

A következő sortűz felszántotta a német állásokat, kövek és talaj darabok alá temetve élőket és halottakat. A hirtelen csendet megtörte a még élők sikolyai. A járőr két önkéntes tagja mentési kísérlettel próbálkozott. Fedezékből fedezékbe ugrálva közelítették meg a bajtársaikat. Amikor elérték az első sebesültet az egyik német kicsivel magasabbra emelkedett a kelleténél, ezért pillanatokon belül mellbe találta egy lövedék. Sepp a távcsövén keresztül látta, amint a katona mellkasából a vér úgy távozik, mintha egy szökőkút lövellte volna azt ki magából. Nyilvánvalóan az orosz mesterlövész robbanó lövedéket használt, ami valószínűleg eltalálta a szív melletti artériát. A landser teste megremegett, amint a haláltusáját vívta. Sepp eközben kétségbeesetten kutatta az orosz mesterlövész rejtekhelyét, de az rejtve maradt előle. Az orosz mesterlövész jelenléte egyet jelentett a reménytelen mentési kísérlettel. Csak a szerencsén múlt, hogy a második önkéntes német sértetlenül visszaért társaihoz. Eközben az előretolt állásokban rekedt egyik sebesült sikolyai felerősödtek. Tapasztalatból tudták, hogy vese lövést kapott. A kétségbeesett sikoltozást csak rövid időre hagyta abba, amíg egy rövid időre elájult, majd fájdalmától felébredve újra sikoltozni kezdett, reménykedve várva megmentőire. De a segítség nem érkezhetett meg, hiszen a mentési kísérlet további kockázatokkal járhatott volna. A sikolyok alábbhagytak, majd egyre erőtlenebbé váltak. A németek látták, amint a sebesült bajtársuk felemeli a kezét az ég felé. Néhány másodperc múlva a kéz leszakadt, az orosz mesterlövész puskájának lövedéke által. Véres massza lövelt ki a karból, ami továbbra is ágaskodott a levegőbe, mint egy törött ág. Az orosz mesterlövész nyílvánvalóan bemutatót tartott nekik a borzalomból.

A sikoltozás újból elkezdődött. Az őrmester intett Sepp-nek, hogy jöjjön közelebb hozzá, majd a vállára tette kezét és komoran ránézett.”Nem adhatom parancsba, nem kényszeríthetem rá és nem is tenném meg. Kizárólag megkérhetem arra, hogy adja meg a kegyelemlövést bajtársunknak. Ön az egyetlen, aki ezt meg tudja csinálni ekkora távolságból.”

Ez volt az a helyzet, amelytől Sepp mindig is rettegett, hogy egyszer majd biztosan bekövetkezik. Gyakran látta a frontvonalban, amikor az orosz mesterlövészek megadják a kegyelemlövést a senkiföldjén rekedt és súlyosan sebesült bajtársaiknak. Viszont, a német oldalon ez a viselkedési forma teljesen rendkívülinek számított, mivel a bajtársak módszeres legyilkolása folyamatosan demoralizálhatta a jelenetet néző közösséget. Íratlan szabály volt a Wehrmacht állományában, hogyha egy mód van rá, akkor ki kell menteni a sérült bajtársaikat a tűzvonalból. Egyetlen kivétel volt ez alól, mégpedig a reménytelen sebesültek esetében, a sebesült kérésére történő túlaltatás. Sepp mindig megborzongott, amikor azt látta az elmúlt hónapok során, hogy a súlyosan sebesült katonák könyörögnek bajtársaikhoz, hogy lőjék le őket és ezzel megkímélik őket a további szenvedésektől. Várható volt ebben a helyzetben, hogy a hátrahagyott sebesült katonákat a szovjetek kegyetlenül megkínozták a kivégzésük előtt.

Sepp még tétovázott, de a többiek arra ösztönözték őt, hogy tegye meg azt, amire az őrmester megkérte. „Gyerünk ember, csinálj már valamit. Nem hagyhatod, hogy ezt tegyék vele. A picsába, segíts már a szegény ördögön.” Vonakodva és felzaklatva, Sepp elkezdte betölteni fegyverét. A távolság közte és a sebesült katona között körülbelül 80 méter lehetett, de a sebesült fejét takarta a fű, teste nagy részét pedig a föld és néhány nagyobb kő. Sepp próbált pontosan célozni, de a kezei remegtek, az agya sem tudott megfelelően koncentrálni a feladatra és elfojtott érzelmek törtek fel benne.

Hirtelen ismét megérintette a háború abszurditása és az állandó értelmetlen gyilkolás. A harc mostanra öncélúvá vált. A névtelen célpont nem könnyítette meg lelkiismeretét, és valódi aggályok merültek fel benne, hogy mit fog tenni. Érezte, amint az együttérzés hulláma végig fut testén, és kérdéseire próbálta megkeresni a nemlétező válaszokat. A háború lendülete, a moralitás igáját akasztotta a vállaira. Mint sokan mások, belenyugodott abba, hogy a kötelességét teljesítenie kell, mint egy mesterlövésznek, mert hisz a hazafiasságban, el kell fogadnia sorsát nem gondolva arra, hogy a jövőben ki tudja-e majd törölni agyából azt a mérhetetlen felelősséget, melyet egy kíméletes halál keretében tesz meg bajtársával szemben.

Beletelt néhány másodpercbe, amíg gondolatai vadul kavarogtak, versenyezve agyának rejtett zugain keresztül, de számára ez az idő egy örökkévalóságnak tűnt. Azután meghozta az egyetlen lehetséges döntést, hogy egy gyors lövéssel véget vet bajtársa szenvedéseinek. Sepp nyugalomra kényszerítette testét, betöltötte a B-típusú robbanó lőszerét, megcélozta a rángatózó fejet, és várt a megfelelő pillanatra. Hirtelen a sebesült férfi teste megmerevedett, és rekedten sikoltozni kezdett. A haldokló enyhén remegni kezdett, amikor Sepp ujja meghúzta a ravaszt. Bajtársuk feje szétrepült, véres szökőkút tört az ég felé, majd bénító csend telepedett a környékre. Az oroszok ezt követően elmentek. Nyilvánvalóan nem számítottak egy ilyen irányú német cselekvésre, de biztonságképpen a kis német csapat úgy döntött, hogy egy ideig még ott maradnak, ahol vannak.

A katonák kihasználták ezt a kis nyugalmat. Senki nem mondott semmit, és senki nem nézett a másikra. Csendesek és visszafogottak voltak. Mindegyikük megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy bajtársaik nem akarnak most beszélgetni egymásssal. A mesterlövészük tette a dolgát és elvégezte azt a kényes feladatot, melyet egyikük sem lett volna képes megtenni. Habár, mesterlövészük belső vívódásait nem láthatták át, de ettől függetlenül teljes mértékig együttéreztek Sepp-el. Az elkövetkezendő néhány napban tovább keresték a kisebb, elszigetelt katlanokat, ahová bajtársaik védekező hadállásokba szorultak.

Nem sokkal később Sepp újabb parancsot kapott, hogy a következő járőrt is kísérje el az egyik útjára. A frontvonal elég zavaros volt, ezért át kellett kelniük egy aknamezőn. Az előző nap egy csapat utász megtisztított számukra egy keskeny ösvényt az aknamezőn, melynek széleit kisebb botokkal jelölték meg. Ennek ellenére nyugtalanul másztak végig az ösvényen, szinte végig lábujjhegyen, alig érintve a földet.

Körülbelül 90 perccel később már át is keltek az aknamezőn, ahol az aljnövényzet gondosan ki volt taposva számukra. Előre küldtek egy felderítőt, hogy jelezze nekik, amennyiben újabb akadályt vagy aknamezőt lát. Ezek mindig arra figyelmeztették őket, hogy közel vannak az orosz állások. Az aknamezőket kikerülni problémás és egyben időigényes is lett volna. Időközben bealkonyodott, ezért vissza kellett vonulniuk, mivel egy aknamező környékén sötétben járőrözni rendkívül veszélyesnek bizonyult. De mielőtt elindultak volna visszafelé, a járőrparancsnok egy pillantást akart vetni a tájra egy közeli domb tetejéről és intett Sepp-nek, hogy csatlakozzon hozzá. A domb tetejéről tisztán látták a jól kiépített orosz állásokat. Miközben Sepp távcsövével fürkészte a környéket, mozgást vett észre a bokrok között. Állított a távcsövén és a szürke folt már egy tisztán kivehető orosz katonává vált, aki éppen letolt gatyában könnyített magán. „Sepp, látod, amit én?” – kérdezte az őrmester. „Ott gugol egy Iván és pont szarik.” Ha kilövőd, akkor a többieken pánik fog kitörni és akkor biztonságban visszavonulhatunk. Visszamegyek a többiekhez. Üsd ki Ivánt, majd kövess engem. Az őrmester eltűnt a szürkületben, Sepp pedig a célkeresztje közepére helyezte Ivánt. „Belefektetem Ivánt a saját szarába”- gondolta Sepp. A távolság körülbelül 150 méter volt. Megcélozta az orosz torkát, koncentrált, azután mély lélegzetet vett és meghúzta a ravaszt. Ebben a pillanatban az orosz felállt, így a lövedék a has alsó részét találta el, szétszakítva a beleket, majd a hát egy részén nagy lyukat szakítva távozott a tesből. Az orosz visított a pániktól és a fájdalomtól. Társai meglepve emelkedtek ki a lövészárkokból, és vadul tüzelni kezdtek minden irányba. Sepp visszakúszott a dombról, és csatlakozott társaihoz.

Másnap hajnalban már ismét úton voltak és keresték elveszett bajtársaikat, de most már az is a feladatuk volt, hogy fogjul ejtsenek egy orosz katonát, akit kihallgatásra visszavisznek a táborba. A két német járőr összetalákozott az orosz vonalak előtt. Mivel óvatosan mozogtak, így helyzeti előnyük volt az oroszokkal szemben. Ezen kívül az elmúlt néhány hétben új fegyverekkel szerelték fel őket. Az új fegyver, a Sturmgewehr 44, ami valójában a machine-pistol és a karabély keresztezése volt, amely átkapcsolható volt a félautomata funkcióból a teljesen automata üzemmódba. Egy speciálisan rövidített lőszert lőtt ki, melynek neve Pistolenpatrone 43, és a tárba 30 lőszer fért bele. Ezzel a fajta lövedékkel akár már 300 méterre is el lehetett lőni. Egy Sturmgewehr-el sokkal jobban lehetett célozni, mint a K98-as karabéllyal. A töltény könnyebb volt és a visszarúgási energiát használta fel az automatikus újratöltés során. A K98-as karabélyok esetében viszont az erős visszarúgás fájdalmas zúzódásokat tudott okozni a vállon, akár már 40-50 lövést követően. Ez okból volt kevés találati aránya a K98-as karabélynak a csaták során.

Az új fegyver kiosztását követően, az orosz járőrökkel történő rövid, de annál hevesebb csatározások során a Sturmgewehr tökéletesen bevált. Néhány perc alatt az ellenség minden tagja halott vagy súlyosan sebesült volt, a német egységek viszont többnyire nem szenvedtek el nagyobb veszteségeket ezen csatározások alatt. Az akciók már annyira alaposak voltak, hogy nem tudtak visszavinni kihallgatásra egyetlen orosz katonát sem. A halottakat a német járőrök átkutatták, hátha találnak a zsebekben fontos vagy használható információkat. Az oroszok pedig válaszul, amint észlelték a német járőröket, halálos aknagránát tüzet zúdítottak a nyakukba, így a lehető leggyorsabban biztonságba kellett vonulniuk.

Az aknamező mentén vonulva felfedezték az előző napi kisebb katlancsaták színhelyét, és néhány száz méter múlva hirtelen meglátták azokat a hadállásokat, melyekben halott bajtársaik feküdtek. Többségük az utolsó töltényét kilőve felvette a harcot az oroszokkal, akik a létszámfölényből adódóan brutális közelharcban végeztek a németekkel. A német járőr beolvasta a pozíciókat, hogy amint lehetséges, el tudják szállítani a holttesteket. A közelből hangokat hallottak, így feltételezhető volt, hogy az ellenség valahol a közvetlen közelükben van.

Miközben Sepp a távcsövén keresztül szemlélte a körzetet, valamit felfedezett. Egy vadonatúj hegyivadász sapka, rajta a havasi gyopár kitűzővel ragyogott a napfényben. Felnézett saját elrongyolódott fejfedőjére, és azonnal eldöntötte, hogy lecseréli azt. Óvatosan lopakodott az áhított tárgy felé. Néhány méterre volt már csak tőle, amikor hirtelen meglátta a sapka tulajdonosát is. Bajtársa szemei üresen nézték az eget, mellkasa szétszakadt, miközben a bordaszilánkok kihajolva feküdtek a katona oldalán. Legyek százai döngték körül a testet. A dögcédula madzagja a katona füle mögé csúszott, így maga a cédula a halott feje mellett helyezkedett el. Sepp a saját viseltes sapkáját a férfi arcára tett, és elvette a katona új sapkáját. Örült az új sapkának. Ebben a pillanatban meghallotta egy közeledő orosz teharautó hangját és rájött arra, hogy ideje távozni a környékről. Mire újból az eszébe jutott a katona azonosító cédulája, már túl késő volt visszamenni. A bokrokon túlról figyelte a teherautót. Ezzel a halott katona, csak egy lett a többi névtelen katona között egy statisztikai listán, ahol az eltűntek névsorát vezették. Egy pillanatra lett volna csak szükség, hogy letépje a cédulát a halott nyakából, és Ő önző mondon egy sapka miatt elfelejtette ezt megtenni. Így már a bajtársa családja sosem fogja megtudni, mi történt a fiúkkal vagy férjükkel. Ez a történet később végig kísértette Sepp egész életét.

Az elkeseredett romániai harcok alatt a 3. hegyivadászok elkeseredetten védték állásaikat. A Vörös Hadsereg erős nyomást gyakorolt a frontvonalra. A nagy számok törvénye alapján a frontvonal egy idő után megingott és beroppant. A németek ezért taktikai csapdákat építettek ki az oroszok ellen a keskeny hegyi ösvényeken. A körülmények ideálisak voltak a németek számára, akik álcázott pozícióikból célzott lövéseket tudtak leadni az oroszok előretörési útvonalára. A szűk hegyi ösvényeken az oroszok nem tudták kihasználni számbeli fölényüket, így meg kellett küzdeniük minden egyes méterért. Eközben súlyos veszteségeket szenvedtek. Sepp ezekben a harcokban naponta körülbelül 20 orosz katonát lőtt ki.

Szeptember elején Kloss kapitány megmutatta Sepp-nek az OKH legújabb rendeletét, amely egyaránt vonatkozott a Wehrmacht és a Waffen-SS mesterlövészeire is. A rendelet szerint, a Führer megalapította a Mesterlövész Jelvényt három fokozatban. Az első fokozatot 20 hitelesített kilövésért, a második fokozatot ezüst zsinóros kerettel 40 hitelesített kilövésért, amíg a harmadik fokozatot arany zsinóros kerettel 60 hitelesített kilövésért lehetett kiérdemelni. A hímzett ovális kitűzőt a jobb alkaron kellett viselni. Nyilvánvalóan, egyetlen mesterlövész sem viselte a fronton az új felvarróját, hiszen ez egyenlő lett volna az öngyilkossággal. A jelvény hamarosan ismertté vált az oroszok körében is, és vadászni kezdtek azokra a német mesterövészekre, akik esetlegesen viselték az új jelvényüket.

A közelharc és/vagy támadásban, védekezés közben végrehajtott kilövések, melyek nem célirányosan egy ellenséges katona irányában történtek, ezek nem számítottak bele a mesterlövész kilövési statisztikájába. Amikor egy mesterlövész elérte a rekord kilövési számát, akkor Himmler rendelete szerint a kilövések száma nem volt statisztikailag növelhető, hanem újból kellett kezdeni a számolást úgy, hogy az előző kilövések számát töröni kellett. A rekord feletti kilövéseket pedig, mintegy ajándékként kellett adni a Führer-nek. A mesterlövészek a Mesterlövész Jelvény alapításakor érdemeik elismeréseként kaptak egy Vaskereszt 2. osztályt. Amennyiben már kiérdemelték ezt az időpontot megelőzően a 2. osztályt, akkor a Vaskereszt 1. osztállyal juatlmazták őket. Sepp a ceremóniát követően megkapta saját 2. osztályú Vaskeresztjét.

Valójában, ennek a Mesterlövész Jelvénynek nagy volt a hivatalos elismerő ereje is, hiszen eddig az időpontig a német mesterlövészeket csak szidalmazták. A német hadi ipar csökkenő termelése miatt ösztönözni kívánták a német katonákat az egyéni bátor helytállásra a csatatéren úgy, hogy előtérbe helyezték a magányos harcosok ellenségre gyakorolt demoralizáló erejét. A mesterlövész nem volt több, mint egy puskával vadászó gyilkológép, aki képes volt ellensúlyozni a hadsereg emberanyag és felszerelési hiányát.

Ugyanekkor, a szovjetek tartották a németek feletti nyomást a szinte bevehetetlen pozícióik felett, de ettől függetlenül egy másik szektoron keresztül sikerült betörniük Magyarországra. Ennek eredményeként, a 3. Hegyivadász Hadosztályt ismét a bekerítés fenyegette, és nem maradt más választása, mint feladni a hadállásokat és visszavnulni a Marostól 200 kilométerre. A hadosztály olyan gyorsan mozgott, amennyire csak lehetséges volt, éjjel-nappal meneteltek, küzdöttek az üldözőik ellen és próbálták tartani pozícióikat. Amíg a zászlóalj vonult, Kloss igyekezett előre tervezni a következő napokra. Sepp-nek el kellett, hogy kísérje Őt, mert Kloss kapitány úgy tekintett rá, mint egy harcedzett,tapasztalt és kemény katonára, akinek a teljesítményén sok minden múlhat. Sepp végül is olyasmi volt, mint Kloss kapitány testőre. Mivel Kloss nem igazán akarta felfedni terveit, így nem egy hangos teherautóval kívánt felderítést folytatni. Ezért felszereltetett két Panje sztyeppei lovat, melyek 1943 óta a Wehrmacht logisztikai gerincét képezték a keleti fronton és kilovagoltak egy kis felderítésre.

1944-ben a német hadsereg még több százezer lóval rendelkezett, amivel megtudta őrizni gyengélkedő logisztikai munkáját, és továbbra is garantálni tudta mobilitását. Az üzemanyag hiánya, az óriási veszteségek és az elégtelen utánpótlás eredményeként a szervízelhető gépjárművek száma drámaian csökkent. Gyalogsági egységek esetében elég gyakori eset volt, hogy gépjárművek nélkül mozogtak. Így történt, hogy a kemény munkára képes Panje lovak annyira fontosak voltak és a német hadsereg logisztikiai túlélését biztosíthatták.

Parancsnokával ellentétben Sepp nem volt tapasztalt a lovaglásban, ezért úgy billegett a ló hátán, mint egy gyerekek a hintalovon. A felnyergelést követően vegyes érzelmekkel ült fel a ló hátára, majd elterült a hátán, mint egy majom, bár tudta, hogy a lábaival szorítania kell majd az állat oldalát. Az indulást követően viszont úgy pattogott a lovon, mint egy gumilabda. Észrevette, hogy Kloss kapitány figyeli őt és  alig bírja visszatartani a röhögését. Megfogadta, hogy nem fog leesni Kloss előtt a lóról, ezért bátran kapaszkodott a lóba egész úton. Az út körülbelül egy órát tartott. Miután megtalálták az új állásokat észrevette, hogy az ágyékát a nyers húsig kidörzsölte a durva egyenruha. Az érkezést követően azonnal felkereste a zászlóalj orvost és diszkréten segítséget kért tőle a kényes ügy megoldására. Az orvos adott neki egy doboz Penaten krémet, ami csillapította a fájdalmakat, de javasolta Sepp-nek, hogy pár napig semmiképpen se üljön lóra. Kloss kapitány vigyorát nem palástolta tovább, de együttérzően felajánlotta Sepp-nek, hogy egy oldalkocsis BMW motorkerékpáron fogják kivitelezni a felderítést. Kloss elfoglalta a helyét az oldalkocsiban, amíg Sepp a sofőr mögé ült. Mesterlövész fegyverét hátrahagyta, és egy MP40-est vételezett helyette.

Az út mentén haladva szembe találkoztak egy gyalogsági harccsoporttal, akik éppen visszafelé vonultak két rohamlövegükkel. A tisztekkel történő beszélgetés során Kloss megtudta, hogy a járőr valahol előrébb ezen az úton látott egy orosz tankot, ezért nagyfokú óvatosságot javasoltak a további út során. Néhány perccel később, miközben a harccsoport vége mellett, az utolsó rohamlöveg hirtelen megállt és tüzelt. A motorkerékpár ekkor 2 méterre volt a rohamlövegtől, így Sepp úgy érezte, mintha egy bomba robbant volna fel a fejében. Elvakította a torkolattűz, és kirepült a nyeregből, be a bokrok közé az út szélére, majd egy rövid időre elájult. Néhány másodperccel később a fűben feküdve kinyitotta a szemét, minden csontja fájt, a feje zúgott a füle pedig csengett. Közvetlenül előtte a sofőr feküdt a földön, aki agyrázkódást szenvedett, Kloss pedig az oldalkocsiban ülve légnyomást kapva nézelődött. Miután magukhoz tértek, vették észre, amint egy orosz egység élcsapata bontakozik ki előttük. Az ellenség hamar visszahúzódott, és a németek ismét útnak indultak. Sepp füle még mindig csengett.

Visszaérkezésük után Sepp felkereste egy bajtársát, aki értett a lovakhoz, mivel korábban gazdálkodóként dolgozott. Körülbelül egy hét gyakorlást követően már elég jól tudott lovagolni, és már nem tették annyira próbára fenék gumóit ezek a felderítő körútak.

Nem sokkal később szerencséjükre egy utánpótlást szállító teherautó közeledett feléjük, ami lőszereket szállított. Sepp ekkor üzenetet kapott a zászlóalj fegyvermesterétől, hogy nézzen be hozzá, mert izgalmas híre van a számára. Amikor Sepp odaért, meglátta a 10 darab új M43-as öntöltős puskát és három kis zöldre festett dobozokban megpillantotta a hozzávaló Model ZF 41-es távcsöveket is. Az őrmester elkezdte olvasni a zászlóalj fegyverkovácsának rendeletét arra vonatkozóan, hogyan kell a legpontosabban felilleszteni az új távcsöveket az új fegyverekre, majd azt, hogy az összeszerelést követően a puskák sorozatszáma mellé írják fel a távcsövek sorozatszámát is. Mivel tudta, hogy Sepp már kipróbálta ezeket a fegyvereket és távcsöveket a legutóbbi mesterlövész kiképzésen, így szüksége volt arra, hogy Sepp segítsen le ellenőrizze le a puskákat és arra, hogy vegye ki közülük a három legjobbat. A három legjobb puska kiválasztása nem tartott túl sokáig, de amikor az őrmester felajánlotta Sepp-nek, hogy az egyik ZF 41-es távcsövet megtarthatja magának, mivel a ZF 41-es távcső alacsonyabb volt, jobb volt az optikai tisztasága, fényereje és a látótávolsága is annál, mint amit ő használt a K98-as puskáján. Továbbá, megkérte az őrmestert, hogy az egyik fegyvert is tartsa még vissza neki, mert felismerte a taktikai előnyeit bizonyos harci helyzetekben. A másik két fegyvert pedig kiosztották két másik veterán mesterlövésznek. A puskán lévő gyári sorozatszámokat viszont nehezen tudta kiolvasni, mert a speciális acélon alig hagyott nyomot a beütő.

Egy kemény éjszakai menetelést követően, miután kiválasztották új állásaikat a kora reggeli fényben gyorsan elkezdék beásni magukat, majd felkészülve várakoztak, hiszen az első orosz járőrök bármikor megérkezhettek. Sepp elkísérte Kloss kapitányt utolsó körútjára is, hogy átvizsgálják a védelmi vonalakat.

Hirtelen egy lövés süvített keresztül a reggeli csendben és eltalálta a körülbelül 5 méterre előttük lévő géppuska állást. Előre dőlve rohantak az állás felé, ahol a lövészárok aljában egy katona ült, kezében fogva sapkáját, melyen a havasi gyopár szétszakadt. Sepp azonnal felismerta a helyzetet: „Mesterlövész van a túloldalon!” – ordította. Mivel a landser csak néhány napja volt még a fronton, gyorsan jelentést akart tenni parancsnokának és mielőtt Sepp megállíthatta volna, a katona kiugrott a lövészárok aljából. A második lövés azonnal eldördült. Egy meglepett kiáltásra nyílt a katona szája, amint meglátta, hogy Sepp felé ugrik és magával rántja a földre. Az orosz harmadszor is tüzelt, ami zuhanás közben a katona feje tetejét találta el. A lövedék egy darabot kitépett a koponya csontból és spriccelő vérrel terítette be Sepp-et is. Annak ellenére, hogy a sérülés súlyos volt, a katona nem vesztette el az eszméletét. Sepp és a másik géppuskás gyorsan bekötözte a sebesült fejét.

Ezt követően Kloss visszavitte a katonát a zászlóalj elsősegély állomására. Eközben a katona elkezdett dadogni: „Mii ttörttént? Mii üttötte meeg a feejemet? Meeeg sebessültem?” Aztán hirtelen kitágult szemekkel Kloss kapitányra nézett és megkérdezte: „Apa, hazaviszel? Anya már nagyon vár ránk?” Kloss kapitány hátán felállt a szőr, de válaszolt a katonának: „Nyugalom, fiam! Csak elestél. Hazamegyünk, és garantálom Neked, hogy minden rendben lesz!”

Sepp eközben a géppuska állásban maradt, és gondolkozott. „Ott van kint egy orosz mesterlövész és harcol, mint egy vadon élő állat. A lövés riadóztatta a német vonalat, és most mindenki tőle várta a megoldást.” A mesterlövészek hosszabb-rövidebb időre nyomás alatt tudtak tartani egy teljes fronszakaszt. A tisztek mindig arra számítottak, hogy a kitűzött feladatokat katonáik bátran és sikeresen végre tudják majd hajtani, függetlenül attól, hogy azok mennyire megvalósíthatóak. Amikor egy orosz mesterlövész kilőtt egy német katonát, a németek rászabadítottak az oroszra egy német mesterlövészt. Ha munkáját sikeresen elvégezte és kiiktatta az orosz ellenfelét, akkor dícsérték, amennyiben nem találta meg, akkor viszont gyalázták, sértegették, hozzá nem értéssel és gyávasággal vádolták. De nem tudott mindig csodát tenni. Néha már értelmesebbnek érezte magát némelyik felettesénél.

Kiépített magának egy jól álcázott búvóhelyet, megfigyeléseket végzett, majd újra és újra másik pozíciót keresett mindaddig, amíg a helyettesítő géppuskás meg nem érkezett. Remélte, hogy megtalálja az oroszt, de ellenfele egy ravasz ördög volt, mert mindig hirtelen eltűnt. A nap feszült éberségben telt el, de semmi sem történt, így az este folymán a landserek elkezdték elhagyni lövészárkaikat mindaddig, amíg az első orosz géppuskák fel nem ugattak.

Pár nappal később megérkeztek a Maros folyó völgye melletti erdős részre. Kloss napi felderítését végezte, Sepp pedig továbbra is ott ügetett mellette a lován. Mindenki krónikus fáradtságban szenvedett, egymás nyomában sétáltak. Csak az őrök voltak éberek. Az élcsapat 5 embere mintegy 50 méterre volt tőlük. Hirtelen egy tompa robbanást riasztotta őket kimerültségükből. Mindenki azonnal felébredt, és mindenki azonnal fedezékbe ugrott. Sepp beugrott egy bajtársa mellé az árokba. Azonnal rájött, hogy ez nem csapda, hanem egy katona taposóaknára lépett. A figyelmeztetés gyorsan terjedt a túlélők között, és mindenki óvatosan szemlélni kezdte maga körül a földet. Sepp előrement, hogy megnézze mi történt. Egy orvos már foglalkozott a súlyosan sérült katonával. A haldokló katona arca hófehér volt, mint a kréta, szemei céltalanul bámultak a semmibe, ajkait egyetlen hang sem hagyta el. Az első akna leszakította a bal lábszárát, majd estében, amikor földet ért, a hátával aktiválta a második aknát. Szilánkos csontok és szövet darabok álltak ki a mellkasából. Amint elhaladtak a katona mellet, a sebesült még egyet sóhajtott, utoljára görcsösen megrándult, majd meghalt.

Ebben a háborúban nem foglakoztak a rituálékkal. A halott katona, csak egy hulla volt már, így ott hagyták, ahol meghalt. A beteghordó csak leszakította a katona dögcéduláját, közben a csapat többi tagja négykézláb gondosan átkutatta a területet, további aknák után kutatva. Később kiderült, hogy az aknamezőt, melybe belesétáltak, egy előttük visszavonuló és a visszavonulásukat fedezni kívánó magyar egység telepítette. A landsereknek a néhány száz méteres terület aknamentesítése további öt óráját vette igénybe, követve az a sávot, melyen azelőtt elesett társuk haladt.

Ez az eset felébresztette a katonákat az apátiából, majd ezt követően feszülten kutattak lehetséges aknák után. Miután elérték az új állásaikat, észrevették, hogy a bokros területet gyanús kis halmok borítják, tehát valamit ezek alá temettek. Azt tudták, hogy egy magyar ezred állomásozott ezen a területen, és talán így akarták megjelölni a területet, mint egy figyelmeztetésül az őket követő zászlóaljaknak, akik a hátuk mögött érkeznek. Mivel a terület nem maradhatott ki a védelmi rendszerből, ezért úgy döntöttek, hogy amíg még világos van, az utászok tisztítsák meg a területet. Az utászok négykézláb kúszva közelítették meg a halmokat, majd oda érve ujjaikkal és szuronyaikkal elkezdték megnyomogatni a gyanús púpokat. Hirtelen több utász is undorodva felüvöltött. Hamarosan kiderült, hogy a kupacok szarból vannak. Tehát nem aknamezőn álltak, hanem több latrinán. A hadosztály alig érte el az új frontvonabeli pozícióit, amikor az ellenség egy összehangolt támadást indított ellenük szeptember 24 és október 8-a között. Ezek a kemény harcok nagy veszteségeket eredményeztek, de a hegyivadászoknak sikerült megtörnie a támadást, és sikeresen megtartania állásaikat. Azonban egyes helyeken az oroszok át tudtak törni a 3. Hegyivadász hadosztály vonalain, a déli szektorban, ezért a védelemi zónákat, melyeket oly sok emberélet árán meg tudtak tartani, ezt követően fel kellett adniuk, hogy hátrébb, egy újabb védvonalat építsenek ki. Az új védvonal a Tisza folyó mentén került kialakításra.

A helyzetet bonyolította az a tény, hogy Magyarország már nem volt megbízható szövetséges. A hadsereg egy része már átállt az oroszokhoz, de egy másik része továbbra is feltétel nélküli hűséget fogadott a németeknek. A frontvonal pedig mindeközben tovább gyengült. Polgári menekültek oszlopai gyalogoltak a Wehrmacht katonák mellett, és nemcsak azok, akik német származásúak voltak, hanem azok is, akik menekültek a kommunizmus elől. A háború ettől még jobban telítődött feszültséggel, mivel sok esetben a civilek is harcoltak az oroszok ellen, a Wehrmacht pedig nem tudta megvédeni őket, csak nézték szenvedésüket és halálukat. A katonák monoton módon, rutinból tették a dolgukat, a háború pedig már a puszta túlélésért folyt. 

A nagy magyar Alföldön, amely a Puszta néven volt ismert, a túlerőben lévő orosz páncélos egységek kiélhették támadó kedvüket. Annak érdekében, hogy a visszavonulóban lévő leszakadt hegyivadász egységek kapcsolatot tudjanak létesíteni a hadosztály parancsnoksággal és a fő erőkkel, a Wöhler harccsoport, amely a 3. hegyivadász hadosztályhoz tartozott, utat kellett, hogy nyisson az oroszokon keresztül Nyíregyháza felé. Kegyetlen csata alakult ki közöttük, ahol egyik fél sem ejtett foglyokat. Mivel a magyar politikai szembefordulás csak fél szívvel történt meg, így az oroszok nem érezték szövetségesüknek a magyarokat. Ebből kifolyólag, a Vörös Hadsereg mint megszálló, és mint hódító érkezett Magyarországra, melyből a civil lakosság és a visszavonuló németek is keserű ízelítőt kaptak. Sok esetben az oroszok rendkívüli brutalitással bántak el a magyar lakossággal szemben. A német katonák nem egyszer láttak kegyetlenül megkínzott és megcsonkított holttesteket az utak mellett, de ez a látvány már megszokottá vált a veteránok számára.

<<<Előző rész Következő rész>>>