Mesterlövész a keleti fronton - 14. fejezet

A mesterlövész ideje

Nem sokkal később megérkeztek egy Nyíregyháza melleti kis faluba. Az orosz tankok addigra már tovább vonultak, de egy gyalogos századot hátra hagytak védeni a megszerzett pozíciókat. A hegyivadászok támadást indítottak az orosz század ellen, mely támadás során egy heves, de annál rövidebb közelharc bontakozott ki közöttük. A harcedzett landserek gyorsan felülkerekedtek az oroszok felett. Az oroszok súlyos veszteségeket szenvedtek és maradék egységeiket visszavonták. A németek óvatosan közelítették meg a házakat, ahol a lakosokat a saját pincéikben találták megbújva. Amikor rájöttek, hogy a németek már kiszorították az oroszokat, sírva közeledtek feléjük. A németek hamar megtudták az okát. Megerőszakolt nőket és kislányokat találtak a faluban, akik pedig nem hagyták magukat, azokat agyonlőtték vagy bajonettekkel halálra szurkálták. Sepp két társával egy megzavarodott öregemberre talált, aki a háza bejáratánál toporgott és a pinceajtó felé mutogatott. Sepp-ék arra gondoltak, hogy a pincében ellenséges katonák bújhattak el, így gyorsan szétugrottak és körbe kerítették a házat. Amikor a felszólításaikra senki sem reagált, az öregember előre lépett és az egyik nyitott ajtó felé mutogatott. Magyarul sikongatott valamit és vadul gesztikulálva tolta előre az egyik németet a szobába. Alig lépett be a landser a szobába, egyből visszafordult, arca zöldszínűre vált és a fal tövébe hányt. Figyelmeztette Sepp-et és a többieket, hogy csak óvatosan nézzenek be az ajtó mögé. A látvány, mely eléjük tárult összeszorította torkukat és hangos zihálásra késztette őket. A szobában egy nő feküdt, aki már a terhesség előrehaladott szakaszában lehetett, és akinek a hasát az oroszok felvágták miközben még élt. Ezt követően a magzatot kiszakították a hasából. Az asszony elvérzett. A szinte teljesen kifejlődött magzatot az oroszok egy bajonettel felszögezték az egyik szarufára. A meggyilkolt gyermeket a németek leszedték a szarufáról és az anyja holttestével együtt betették egy sátorlapba, majd a kert végében eltemették őket.

Két nappal később az ezred megérkezett Nyíregyháza külterületére. Amíg a II. zászlóalj támadási parancsra várt, addig Sepp kihasználta az időt arra, hogy átviszgálja környéket. Néhány órás alvást követően felkerekedett és eltűnt a védelmező hajnali sötétségben. Rövid időn belül elérte a külváros első házait. Óvatosan kúszott át a kerteken és az elpusztított, romos épületek között. A külváros teljesen kihaltnak tűnt, pedig azt mondták, hogy az oroszok elfoglalták azt. Eközben a nap felkelt, így rejtett megfigyelőállást kellett keresnie magának.

Miközben fedezék után kutatott, járművek közeledő hangjára lett figyelmes. Ekkor már reggel 7 óra volt, ideje lett volna visszafelé indulni a saját vonalaik irányában, de nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy remélhetőleg mindig meg lehet látni valami érdekes dolgot egy-egy felderítő küldetések során. Gyorsan felmászott egy halom törmelékre, és az egykori ház tetőgerincének romjai között elbújt. Kicsit eltakarította a törmelékeket maga körül, hogy tiszta kilátása nyíljon az előtte elterülő utcára.

Maga alatt egy utcarészt látott, ahol kifosztott üzletek, házak és egy étterem állt. Egy kisebb teherautó és három amerikai Willies dzsip fordult be a sarkon. Mindegyikre vörös csillag volt ráfestve. Megálltak egy épségben maradt épület előtt és kisebb csoportokra szakadva elkezdték bepakolni a rakományt. Sepp érezte, amint a félelem szorítani kezdi a torkát, de az oroszok figyelmen kívül hagyták a törmelék halmot, és az épségben lévő házra öszpontosítottak. A katonák elkezdték a fosztogatást, és hamarosan mindenféle dolgot kezdtek el felpakolni a gépjárművekre a házból: gyümölcsöt, zöldséget, húst, egy gramofont lemezekkel, gyertyatartókat, festményeket és alkoholt. Mivel nem találtak több ételt, alkoholt és értéktárgyakat, egyre agresszívebbé váltak és szándékosan elkezdtek rombolni. Bútorok repültek ki az ablakokon, melyeket könyvek és ruhadarabok is követtek. Ezt követően vezetőjük megjelölte a következő célpontot: az éttermet. Sepp hangos kiabálást hallott az épületből, majd üveg csörömpölést és azt, ahogy a bútorok összetörnek. Hirtelen egy géppisztoly hangja csatlakozott az arzenálhoz, amit hangos sikolyok követtek. A katonák megtalálták rejtekhelyükön a háziúrat és a feleségét és tolva, taszigálva és rugdosva lökdösték ki őket az utcára. Sepp úgy becsülte meg, hogy a tulajdonos az ötvenes évei végén járhatott, amíg a felesége körülbelül húsz évvel fiatalabb lehetett nála. A lövöldözésre, a teherautónál lévő katonák is kíváncsian visszatértek az épület mellé. Sepp úgy számolta, hogy húszonhárman lehettek. Hangosan vitatkoztak valamin. Nyilvánvalóan az asszonyon. A háziúr hamar átlátta a helyzetet, ezért elindult a legközelebbi katona felé, aki viszont beszélgetés helyett inkább azonnal gyomron vágta a puskatussal. Két katona elonszolta az ájult háziúrat a legközelebbi lámpaoszlophoz, majd a karjainál és a nyakánál fogva az oszlophoz kötözték. Eközben másik katonák a sikoltozó nőt feldobták az első dzsip motorháztetejére. Ketten megfogták a nő karját, ketten pedig szétfeszítették a lábait. A csapat vezetője, egy főhadnagy elsőbbséget élvezett. A csizmájából elővett egy kést, levágta az asszony alsó ruházatát, eközben durva megjegyzéseket ordított a nőnek, amire a többi orosz katona hangos röhögésben tört ki. Ezt követően ledobta a nadrágját, amit újabb hangos üdvrivalgás követett, majd gyorsan behatolt a nőbe. Sepp az eseményeket körülbelül 30 méterről figyelte vegyes izgalommal és undorral telítetten, melyet hamarosan felváltott a tehetetlen düh. Rangsor szerint mindegyik orosz egymás után megerőszakolta a tehetetlen nőt, aki a végére már mozdulatlanul feküdt a dzsip motorháztetején. A rengeteg sperma patakokban folyt le a lábai között, és csöpögött le a sárvédőkről a földre.

A férj tehetetlenül nézte végig az eseményeket, de csendben maradt, csak a szemei forogtak ördögien. Körülbelül egy órába telt, mire a 23 orosz katona mindegyike megerőszakolta az asszonyt. Sepp képtelen volt bármit is tenni: túl közel volt, de nem tudta elhagyni rejtekhelyét. Órájára pillantva rájött, hogy a hadosztály támadása 09.00 órakor kezdődik meg, de már 09 óra 10  perc volt. Ez azt jelentette, hogy a támadás már megindult, csak meg kell várnia, amíg bajtársai közelebb érnek, hogy csatlakozhasson hozzájuk úgy, hogy elkerülje a felesleges kockázatokat. Szerencséjére a gyalogsági támadást megelőző tüzérségi csapás a város másik részét érintette. Elképesztő volt látni, hogy az oroszokat nem különösebben zavarták a távoli dörrenések hangjai. Majdhogynem nyugodtan csomagolták a zsákmányt és dobálták be a gépjárművek rakterébe, amíg a megerőszakolt és eszméletlen állapotban lévő nő még mindig az első dzsip gépháztetején feküdt. De ami ezután következett, Sepp ereiben megfagyaztotta a vért.

Néhány szovjet katona elindult a nő felé, megragadták és újból széthúzták a lábait, eközben harmadik társuk előhúzta tokjából a jelzőrakéta pisztolyát. Betöltött egy lövedéket a pisztolyba, majd a nő szétfeszített lábai közé döngölte a pisztoly csövét. A nő felnyögött egy pillanatra, miközben a katona meghúzta a ravaszt. Sziszegő, piros fáklya tört elő a nő testébe, ami elkezdett izzani. Sepp még soha életében nem hallott ilyen sikolyt. Folyékony izzó láva folyt ki az asszony lábai közül. Ahogy vonaglott a motorháztetőn, kitépte magát az őt tartó két orosz kezei közül, majd sikoltozva és rángatózva leesett a földre. Beletelt néhány rettenetes percbe mire beállt a halál. Sepp-et megbénította a rémület, de úgy tűnt, hogy az oroszok élvezik a látványt.

Ebben a pillanatban Sepp 200 méterre meglátta bajtársainak élcsapatát, akik lassan kúsztak előre a romok között. Ha most rálőne az oroszokra, gondolta, akkor esetleg fel tudná tartani őket addig, amíg a zászlóalj többi része is megérkezik. Másodpercekkel később már két orosz katona a földön feküdt. De ezek tapasztalt katonák voltak. Mire Sepp ezt a kettőt leszedte, a többiek már be is ugrottak az út menti árokba, és zavaró pontossággal tűz alá vették Sepp búvóhelyét. Sepp belepréselte magát a földön lévő törmelékbe, hogy minél nagyobb eséllyel elkerülje a golyózáport. Viszont elérte a célját. Bajtársai gyorsan a lövöldözés irányába fordultak, és néhány perc múlva heves tűzharc bontakozott ki körülötte. Csodával határos módon a lámpához kikötött férfi karcolások nélkül túlélte a csatározást.

Amikor a németek kiszabadították, mániákus arckifejezéssel ránézett halott feleségére és az elesett oroszokra. Nem úgy tűnt, hogy érzékeli környezetét. Mintha a lábai a földbe gyökereztek volna, amíg a kezei ernyedten lógtak teste mellett. Végül szemeit ráfüggesztette az egyetlen életben maradt sebesült orosz katonára. Apatikus sikoly hagyta el ajkát, amint bénultsága feloldódott. Berohant az étterembe, és egy óriási konyhai bárddal tért vissza. Az orosz el akart menekülni támadója elől, de esélytelen volt. Az orosz vonaglani kezdett a földön, amikor a férfi a közelébe ért. A végtelen düh kitört a férjből. Az orosz sikoltozott, miközben vér spriccelt a testéből minden irányba. A férfi addig nem hagyta abba munkáját, amíg az orosz katonát fel nem darabolta. Ezután elejtette fegyverét, és odarohant felesége holttestéhez. Térdre esett előtte, átölelte, majd a melléhez szorította. Szó nélkül rázta a sírás, miközben testével előre-hátra hintázott. Egyik hegyivadász sem merte megközelíteni őket. Amilyen halkan tudtak, azonnal eltűntek, otthagyva a háziúrat az Ő bánatával.

1944. november 3-án a hadosztály átkelt a Tiszán és beásta magát az új hadállásokban. Ekkor eleredt az eső, minek következtében a Tisza megáradt, így az oroszok egy időre képtelenek voltak átkelni a folyón. Ezek az időjárásbeli kedvezőtlen körülmények viszont jól jöttek a németeknek, de a Wehrmacht az erőforrásait már teljes mértékben kihasználta, így a hatékony és hosszútávú ellenállás lehetetlennek bizonyult. Ennek következtében, november közepén a hadosztály kénytelen volt visszavonnni erejét Miskolc iparvárosához. Miután a harcok már több hete tomboltak magyar földön, a politikai és katonai helyzet egyre inkább instabillá vált. A kapituláció és a dezertálás egész magyar ezredeket érintett, minek hatásaként hatalmas lyukak keletkeztek a frontvonalban, amit viszont a német egységek a rendelkezésre álló tartalékaikból maradéktalanul képtelenek voltak kitölteni. Ez nagyon veszélyes stratégiai helyzetet eredményezett, és a Miskolc környéki harcok teljesen kiszámíthatatlanná váltak. A stratégiai vészhelyzetek egyik pillanatról a másikra keletkeztek, amire a javasolt terv kizárólag a védelem volt. Parancsnokok voltak kénytelenek az első sorból vezetni katonáikat, hogy azonnal képesek legyenek reagálni a váratlan helyzetekre.

A katasztrofális időjárás, a hőmérséklet jelentős ingadozása mínusz 10° C és 0° C  között, a folyamatos eső és a hó eredményeként a németek időről-időre átáztak, majd megfagytak. Az sem segített, hogy az állásaik körül mocsaras volt a terület. Hét orosz hadosztály és egy gépesített alakulat tartotta nyomás alatt a 3. Hegyivadász Hadosztályt, amely nem tudott ellenállni a sorozatos támadásoknak az adott körülmények között. Ezért visszavonták egységeiket a városba és beépültek a házak közé. Ezekből a relatív biztonságos pozíciókból már sikerült visszaverniük az orosz támadásokat, de Miskolc külvárosának védelmét bal-, és jobb oldalról az oroszok áttörték. A sztálingrádi katasztrófa ellenére az OKH még mindig tartotta magát Hitler utasításaihoz, hogy az „erőd” városokat mindenáron tartani kell. Viszont a Wehrmacht képtelen volt ezeknek az „erőd” városoknak a megerősítésére vagy akár céltartalékok kiküldésére, így a pozíciók megtartása minden esetben az egységek felesleges pusztulását eredményezte. Az egységek parancsnokai mindig attól féltek, hogy egyszer csak megkapják az „erőd” rendeletet. Ez úgy lógott a fejük felett, mint Damoklész kardja.

A németek még napokig tartani tudták Miskolcot.

Sepp feladata az volt, hogy az első sorban védje a zászlóalj főhadiszállását, melyet az orosz tüzérség elképesztő pontosságal tartott tűz alatt. Újra és újra hallotta a lövedékek fütyülését, mely hang hallatára mindenki fedezékbe ugrott. Végül Sepp kiugrott az árkából, hogy a következő árok felé vegye az irányt, de már túl késő volt. A következő gránát fülsiketítő robbanással csapódott be  egy szempillantás alatt a közelében. Véres és forró fémszilánkok zümmögtek körülötte. Ahogy lebukott az árokban, érezte a halál leheletét az arcán. Enyhén fordított egyet a fején, ami abban a pillanatban megmentette az életét. Egy srapnel szilánk feltépte a fejbőrét jobb oldalon, de a fejmozdítás eredményeként nem állt bele a koponyájába, hanem felszántotta a homlokát. Sepp fejét mégis akkora ütés érte, mintha husánggal leütötték volna. Az árok alján feküdt ájultan néhány percig. Amikor visszanyerte eszméletét kimászott a véres árokból. A vér mennyiségéből megállapította, hogy sérülése komolyabb, mint gondolta, így krákogó hangon, félelemtől átitatva szanitécért kiabált.

Szerencsésebb volt, mint ezernyi sebesült társa. A segítség gyorsan megérkezett. Az orvos megvizsgálta a fejsebet és megnyugtatta Sepp-et, hogy csak felületi, de mély karcolás van a fejbőrén. Sepp lábai remegtek, mint a kocsonya, a sokk hatásaként. Görnyedve ment a sebesülteket ellátó állomásra, ahol prioritást élvezett, mint mesterlövész. Egy asszisztens kitisztította a sebet, majd a felesleges időveszteség miatt levágta a felesleges bőrt és összevarta a sebet. Ezt követően bekötözte  Sepp fejét és közölték vele, hogy egy órás pihenőt követően jelentkezhet újra szolgálatra. Sepp ezzel a sérülésével együtt már harmadszor sebesült meg, ezért  október 27-én megkapta az Ezüst fokozatú Sebesülési Jelvényét. Keserű megtiszteltetés volt ez a számára. Az ő esetében a sérülései csupán aprók voltak, de több tízezer bajtársa fizetett csonkolt végtagokkal élethosszig tartó fájdalommal a háborúért. A veszteségek miatt a tisztek és tiszthelyettesek száma drámaian lecsökkent az utóbbi harcok során. Mivel a veszteségeket nem tudták pótolni, ezért őrmesterek vezettek századokat és kapitányok vezettek zászlóaljakat. Kloss kapitány jelentős szakmai tapasztalatát értékelve, kinevezték az egész ezred parancsnoki tisztjére.

November 10-én Kloss találkozóra hívta össze főhadiszállásán tisztjeit, melyet egy elegáns kastélyban alakított ki magának. A telepített telefonos összeköttetés bizonytalan volt az állandóan változó frontvonalak és mobil vezetékelési pontok között, így a hadosztály központja rádión próbált összeköttetést tartani az egységekkel. Ez azért volt problematikus, mert az oroszok folyamatosan keresték a német rádiós központokat, melyeket tüzérségi csapásokkal próbáltak elpusztítani. Sepp egy kényelmes helyet talált magának a szalonban, ahonnan figyelni tudta a jelenlévő tiszteket, ahogy a térképek fölé hajolnak. A környéken látszólag biztonságos távolságban orosz tüzérségi lövedékek csapódtak be, minek hatására egy-egy tiszt néha lebukott, amikor úgy érezték, hogy a becsapódás túl közeli. Persze, a napi háborús rutin már néha elnyomta vagy felerősítette a félelmet. Az épület előtt az ezred rádiósa próbált összeköttetésbe lépni a hadosztály parancsnoksággal.

Egy szerencsés orosz irányzó vagy egy biztos kezű tehetséges tüzér jóvoltából a következő lövedék telibe találta a ház előtt lévő rádiós állást. A robbanás ereje kitörte az utolsó épségben maradt ablakot a kastélyon, vakolat potyogott le a mennyezetről és szilánkok süvítettek keresztül a szalonon. Mindenki azonnal a földre vetette magát. Kloss viszont háttal állt az ablaknál. A robbanás pillanatában térdre rogyott, és a sisakja előre csúszott a homlokára. A szemei rendellenesen kidülledtek a fejéből. Azután előre bukott az asztalra, és furcsán remegve a földre esett. Sepp rögtön tudta, hogy nagy baj van. A por még mindig szállt a levegőben, amikor Sepp odaugrott parancsnokához. Kloss az arcára borulva feküdt a földön, a jobb füle mögött akkora lyuk volt, mint egy 5 Márkás. A lyukból kis mennyiségű vér folyt ki, ami azt jelentette, hogy mély a seb. Kloss nyakát por borította, a vér pedig lassan beszívárgott a gallérja alá. Sepp óvatosan megfordította parancsnokát. Ekkor szembe találta magát Kloss pánik félelemmel telített, tágra nyitott szemeivel, amit Sepp óvatosan lecsukott. Sepp ekkor nemcsak jótevőjét és őrangyalát, hanem értékes, becsületes bajtársát és  parancsnokát is elvesztette. Nem volt értelme rágódni az értelmetlen és céltalan halálon. Azonnal eltemették a kastély ketrjében, egy jeltelen sírban. Minden, ami utána maradt, egy cölöpökből készült kereszt volt, melyről ferdén lógott lefelé sisakja, ami a legfontosabb pillanatban nem tudta megvédeni az életét.

Kloss halála után Sepp-nek vissza kellett térnie a századához. Ezzel elvesztette hozzáférését a jobb minőségű élelmiszerekhez, ami kizárólag a zászlóalj személyzetét illette csak meg. A század parancsnoka örült, hogy egy ilyen jó mesterlövészt kapott a különleges feladatok megoldására. Persze csak kölcsön. Sepp viszont szerette az alkalmi változatosságokat, mert amikor elhagyta a zászlóaljat, jól felpakolták minőségi élelmiszer adagokkal. Ezen felül, amikor segített biztosítani az ellátó gépkocsi útját éjszakánként az egységek között, akkor általában sok finomsággal látták el maguk a katononák és az ellátó személyzetek is.

December 1-én a 3. Hegyivadász hadosztály végül feladta Miskolcot és visszavonult a szlovák hegyekbe. Az egész keleti front a gyors összeomlást mutatta. A Wehrmacht már azt sem tudta, hol van a frontvonal. A Vörös Hadsereg, mint egy megállíthatatlan szökőár tört előre. Ezen kívül partizánok és nacionalista lázadók voltak mindenütt. A stratégiai tervezés lehetetlen volt. Minden egység csak azért küzdött, hogy mentse a bőrét, nehogy elkapják az oroszok, és mielőbb a Reich területén legyenek. A gerilla tevékenységeket stratégiai és regionális szinteken is össze voltak hangolva, és kihasználták a szovjet támadásokat. Nem utolsó sorban, olyan erősek voltak, mint egy zászlóalj.

Január végére a 144-eseket kivonták a harcokból és pihenőre vezényelték őket a Gran-völgybe, ami az Alacsony-Tátra hegyei és Szlovákia között terült el, ahol a 6. Hadsereg próbálta feltartóztatni stratégiai átcsoportosításokkal az előre nyomuló oroszokat. Sepp ezredét beköltöztették a Waag-völgybe, az Alacsony-, és a Magas-Tátra közé, közel Rosenberg városához, ahol meglepő módon feltölhették kiapadt készleteiket. Az utánpótlással együtt érkezett két ifjú mesterlövész is, tapasztalat nélkül, egyenesen az alapkiképző bázisról és a mesterlövész kurzusról. Ezek a 18 év körüli fiatalok ideológiailag teljes „agymosáson” estek át és most vérszomjasan áhítoztak arra, hogy a „bolsevista vihar” érkezésekor „véres aratást” rendezzenek mesterlövész fegyvereikkel. Az egyikük pont Sepp zászlóaljához került.

A partizán tevékenységek egyre jobban fokozódtak,és egyre gyakoribbak, hevesebbek lettek minden egyes alkalommal. Sepp ezrede belekeveredett ezekbe a bonyolult harcokba, ahol nehéz volt különbséget tenni partizán és civil lakos között. Ennek következményeként ezek a harcok szó szerint elállatiasodtak. Azok a német katonák, aki a partizánok fogságába estek, rendszerint kimondottan rosszul bántak, szó szerint halálra kínozták őket. A német katonák cserében sosem ejtettek foglyokat. Különösen demoralizálóak voltak az utánpótlási útvonalakat ért támadások, melyek során a fegyverek, lőszerek és egyéb felszerelési tárgyak, élelmiszerek semmisültek meg a támadások során vagy kerültek a partizánok kezére. Az ellátási konvojoknak tehát védelemre volt szüksége.

Az új, ifjú mesterlövész egyik első feladata az volt, hogy kísérője legyen az öt vagonból álló szerelvénynek, amely a zászlóaljnak szállított lőszert és élelmiszert. A sínek melletti elhagyatott falu közelében támadta meg őket a partizánok egy kisebb csoportja. Heves tűzharc alakult ki közöttük, amelyben a támadó partizánokat visszaverték, akik bevették magukat a házak közé. Miután kiheverte az ifjú mesterlövész a kezdeti sokkot, határozott és gyakorlott harcosnak bizonyult. Egy tapasztalt altiszttel közösen sikerült kilőnie több partizánt is a búvóhelyükön. A németek végeztek a partizánokkal, de néhányuknak sikerült elmenekülniük. Amikor a németek átkutatták a házakat, észrevették, hogy sok nő is van a halottak között. Nem volt világos számukra, hogy civilek voltak-e vagy sem, mivel nem viseltek egyenruhát, és kitüntetéseket. Fegyverek sem voltak mellettük, mivel a menekülők magukkal vittek mindent.

Két nappal később az új mesterlövész egy másik partizánellenes rajtaütésben vett részt, egy kis fűrészüzem mellett. Az összecsapásban elvesztette a kapcsolatot társaival, majd megrekedt egy biztonságosabbnak vélt pozícióban, ahonnan viszont nem volt esélye a menekülésre. A partizán egység erősebb volt a vártnál, így a németek kénytelenek voltak visszavonni embereiket. Visszatekintve még látták, amint a mesterlövészük a feje fölé emeli puskáját, a megadás jeleként. Majd azt is látták, ahogy a partizánok elkezdenek nyüzsögni körülötte mint a legyek, arcukon széles vigyorral. Az egység visszatért a vonalaikhoz és jelentést tettek a századparancsnoknak, aki gyorsan parancsot adott az azonnali ellentámadásra annak reményében, hátha sikerül még kimenteniük a foglyot szorult helyzetéből.

Körülbelül fél órával később Sepp már egy 20 fős kommandó tagjaként láthatatlanul közelítette meg a fűrészüzemet. Eközben a partizánok még a helyszínen tartózkodtak. Ötven méterre a teleptől Sepp kilőtte az egyik partizán őrt. A partizánok gyorsan védelmi pozíciókba helyezkedtek, majd vadul lövöldözni kezdett egymásra a két csapat. A partizánok hamar rájöttek arra, hogy most már egy tapasztaltabb és erősebb ellenséggel kell felvenniük a harcot, ezért inkább visszavonultak a közeli erdőbe. A németek nagyobb része üldözőbe vette őket, miközben Sepp három társával bement a fűrészüzembe. Óvatosan tapogatóztak a félhomályos épületen belül, ezalatt valami furcsa zümmögő hang kísérte útjukat. Miután az első landser elérte a fűrészhangárt, bement körülnézni. Pillanatokkal később fal fehéren tért vissza. Beszélni nem tudott, csak menet közben folyamatosan dadogva mutogatott vissza a hangár belseje felé. Lövésre készen Sepp és másik két társa előretört a félhomályban, mire rájöttek, hogy a zümmögő hang maga a forgó fűrészlap. Ahogy a szemük lassan alakalmazkodott a félhomályhoz, maga a horror öltött testet előttük. Borzongás futott végig a sokat látott katonák hátán.

A fűrészasztalon feküdt élettelen mesterlövész bajtársuk torzója. A fűrészlap éppen a gyomrot vágta fel és a köldök felé haladt. Az asztal mellett hevertek levágott kezei és lábai. Azért, hogy megakadályozzák a gyors elvérzést, a partizánok rongyokkal elkötötték a végtag felső részeit, mielőtt a vágásokat elkezdték. Élve darabolták fel az ifjú mesterlövészt. A fűrészgép csupa vér és emberi szövet darab volt. Sepp és társai dühödten viharzottak ki az épületből, hogy minél gyorsabban utolérjék társaikat és belevethessék magukat a harcba. Mire utolérték őket, addigra a harc véget ért. Csak egy partizán túlélő volt, aki éppen 350 méterre előttük futott keresztül a mezőn, a menedéket jelentő erdő széléig. Sepp letérdelt, ráült jobb sarkára, bal könyökét megpihentette bal combján, majd jobb vállával megtámasztotta a fegyvere tusát. Két-három mély lélegzetett vett, koncentrált, majd tüzelt. A másodperc tört része telt el, majd a partizán széttárta karjait és előre esett. Amíg Sepp egyik bajtársa visszament, hogy leszedje az ifjú mesterlövészről a dögcédulát, addig Sepp előre sétált, hogy megbizonyosodjon arról, hogy a partizán halott. Mellé érve elégedetten állapította meg, hogy a golyó a jobb lapockánál találta el áldozatát.

Nem volt idő eltemetni megkínzott bajtársukat. Hogy őszinték legyünk, senkinek sem volt gyomra ahhoz, hogy összeszedje az emberi végtagokat. Mindenki távol akart maradni attól a helytől és olyan gyorsan elmenni onnan, amilyen gyorsan csak lehet. Amikor elérkezett az idő, hogy a kapitány megírja a levelet a családnak arról, hogy fiúk meghalt, csak ennyi volt olvasható a levélben: „Fiúk bevetés közben hősi halált halt, amikor egy lövés mellkason találta. Egy bátor és jó katonát vesztettünk el személyében, de fiúk nem szenvedett. A lövedék azonnal végzett vele.” A háború igazi arca a legtöbbször leírhatatlan.

A hadosztály folytatta a visszavonulást. Átlépték Lengyelország határát, és hadállásokat vettek fel Bielitz külterületén ( Bielsko – Biala ), Auschwitz közelében. Az orosz nyomás ideiglenesen enyhült, hiszen a támadás hangsúlya délebbre tolódott. A hegyivadászokat ettől függetlenül mindennapi kellemetlen, zaklató támadások érték. Sepp százada a fő támadási irány közepén helyezkedett el egy falu szélén. Egy iskola és a tanári ház épségben megmaradt, de valójában a frontvonalat képezték. Az oroszok 500 méterre voltak, ami ideális távolság volt egy mesterlövész számára. Sepp egy tökéletes pozíciót keresett magának. A tanári ház ideálisnak tűnt erre. Kivert pár téglát a tetőtér falából, így jó kilátása nyílt a senki földjére, de egyben nehezen beazonosítható is maradt.

Miközben előkészítette a rejtekhelyét, szinte biztos volt benne, hogy gyereksírást hall a földszint felől. Letette a puskáját és óvatosan visszament a földszintre a P08-assal a kezében, abba az irányba, ahonnan a zajt hallotta. Átkutatta a földszintet, de semmit sem talált. Bizonytalanul állt a konyhában, és ekkor fojtott hangokat hallott. Ekkor felfedezett egy ajtót a padlón. Csendben kiment a házból és szólt két bajtársának, hogy menjenek vele. Bajtársai követték, és fegyverüket tüzelési helyzetbe tették. Sepp dobbantott egyet a lejárati ajtón, majd megszólalt: „Gyertek ki felemelt kezekkel!” Tört német akcentussal érkezett a válasz:”Ne lőj, itt csak két nő és egy gyerek van.” Az ajtó kinyílt, majd egy 40 év körüli nő, mászott ki a nyíláson, őt egy másik nő követte, egy gyerekkel a karján. Kiderült, hogy az egyik maga a tanárnő és a gyermeke, a másik idősebb nő pedig a tanárnő édesanyja. Annak ellenére, hogy jelen pillanatban veszélyes helyen laktak, nem akarták elhagyni a házat, mert a ház mögött tartottak egy tehenet az istállóban, a gyerek etetéséhez pedig még szükség volt a tejre. A katonák elmentek megnézni az állatot, és észrevették, hogy egy gránát szilánk eltalálta valamikor az állat hasfalát. A belei kidomborodtak a hasfalon, mint egy medicinlabda és a seb egyre csak fertőződött. Szegény teremtés pedig kedvetlenül álldogált az istállóban. Amikor a fájdalom túl nagy volt, akkor elengedett egy hosszú múúúú-t, ami úgy hangzott, mint egy ziháló segélykiáltás. Meg lehetett volna kímélni az állatot a szenvedéseitől, de a családnak életben kellett tartania a tehenet a tej miatt addig, amíg csak lehetséges volt. Így a civilek és a németek megpróbálták a legjobbat kihozni a kialakult helyzetből. A katonák gondoskodtak a tehénről, cserében az asszonyok főztek és mostak rájuk. Az istálló és a ház is egy lövészárok peremén volt, ezért a németek egy kisebb lyukat fúrtak a pincefalon, hogy csendben és láthatatlanul elérjék a lövészárkokat.

Napközben Sepp a padláson ücsörgött és az oroszokat lövöldözte ki szép sorban. A fülébe viaszt nyomott, hogy megvédje hallásást a puskája felerősített hangjától, mivel a zárt tetőtérben nagyon felerősödtek a zajok. A szovjetek viszont hamarosan bemérték az ellenséges mesterlövész pontos helyzetét. Úgy döntöttek, hogy a túl nagy távolságban lévő problémát valami még nagyobbal hidalják át.

A harmadik nap reggelén egy teherautó hajtott fel az oroszok állásainál, és letettek egy tankelhárító fegyvert. Amíg három katona manőverezett, addig a többiek lepakolták a lőszeresládákat a teherautóról és felhalmozták az ott lévő parasztház mögött. Ez egy nyugodt, száraz nap volt, ami ideális a távolságok felmérésére. Sepp összerakott magának egy szilárd védelmi pozíciót maga körül. Az első orosz ekkor bekerült a célkeresztbe. A lövedék eltalálta a gyomrát, és összecsuklott, mint egy bicska. Még mielőtt a földre vetették volna magukat, Sepp kilőtte a második oroszt is. Ennyi időbe tellett, mire az oroszok felismerték a veszélyt. Ahelyett, hogy fedezéket keresett volna, a harmadik orosz lövész úgy döntött, hogy sebesült társát a vállára veszi és elszalad vele a parasztház irányába. A lövedék ekkor csapódott a hátába. A többiek már elég okosak voltak ahhoz, hogy a ház háta mögött maradjanak fedezékben. Sepp megcélozta a tankelhárító páncélzatát, hogy a lövedéke gellert kapva találja el a megbúvó oroszokat. Nem tudta, hogy elérte a célját vagy sem, de az biztos, hogy a ház mögött lévő oroszok mindegyike eltűnt onnan. A következő lövéssel megcélozta a 20cm ágyúcső végét, hátha bele tud lőni.

A tankelhárító fegyver elhagyatottan állt a körülötte lévő három holttesttel. Úgy teltek el a következő napok, mintha az orosz vonalak kihaltak volna. Aznap este Sepp bajtársa elmesélte neki, miszerint elfogtak egy üzenetet, ami azt tartalmazta, hogy a tankelhárító fegyver megsérült. Miután ezt meghallotta, Sepp érthető módon nagyon büszke lett mesterlövészi képességeire.

Az oroszok megtorlásként hozattak egy mesterlövészt, aki mindenre elkezdett lövöldözni, ami megmozdult. Első áldozata a tanárnő édesanyja lett. Röviddel azt követően, amikor a nő elhagyta az istálló és a ház felé sétált, egy robbanó lövedék találta el a mellkasát. Hang nélkül térdre rogyott, és arccal előre a földhöz csapódott. Abban a pillanatban halott volt. A robbanó lövedék feltépte a mellkasát és a szívében robbant fel. Lányát le kellett fogni, nehogy kiszaladjon az anyja mellé. Csak a németek kétségbeesett figyelmeztetésének volt köszönhető, hogyha kimegy biztosan agyonlövi az orosz őt is, és akkor ki neveli fel a gyerekét. Amikor leszállt az éj, a sötétség leple alatt óvatosan elvitték a holttestet és eltemették. A következő napokban mindkét oldal óvatosan mozgott, így nyugalom ereszkedett a tájra. Még Sepp sem tudott újabb találatot elérni. A tehén, ami annyira fontos volt a gyerek táplálása szempontjából, egyik napról a másikra összeomlott. Nem tudott többé felállni, így a szakács megmentette a további szenvedéseitől és a P08-as pisztolyával fejbelőtte, majd elvitték a tábori konyhára.

Néhány nappal később a felderítők jelentették, hogy a 4. Ukrán Hadsereg döntő csapást készül mérni a német vonalakra. A 3. Hegyivadász hadosztályt riasztották, hogy az oroszok már kiküldtek járőröket, meglepetésszerű támadásokat indítva keresik a német vonalak gyenge pontjait. A németek azonnal átcsoportosításokat végeztek, és kijelölték az új állásokat. A tanárnő és gyermeke elment velük a következő faluig.

1945. március 2-án Sepp-et elküldték a zászlóalj-parancsnokságra. Ebben nem volt semmi rendkívüli, hiszen mindig kapott különleges feladatokat, de ezúttal egy hadnagy várta őt az ezred személyi állományából. Széles mosollyal üdvözölte Sepp-et, és kézfogásra nyújtotta kezét: „Gratulálok kedves Allerberger! Megtiszteltetés számomra, hogy én adhatom át Önnek a Führer ajándékát, egy Mesterlövész Jelvényt. Ön annyira sikeres volt, hogy mindhárom fokozatot egyszerre érdemelte ki. Elkérhetem a jobb karját?” A hadnagy elővett egy biztosítótűt és az ovális jelvénnyel együtt Sepp markába nyomta őket, majd átnyújtott neki egy egyszerű géppel írt igazolást a jelvény kiérdemléséről, ami egy sablon gépelt szöveg volt. Az üres, kihagyott helyre pedig beírták az ő nevét és rendfokozatát. Néhány jelentéktelen mondat, majd jókívánság következett és a hadnagy már vissza is fordult a zászlóalj parancsnok felé. Annak ellenére, hogy büszke volt a felvarróra, azonnal elszaladt a tábori postára és hazaküldte a szüleinek a jelvényt.

A Mesterlövsz Jelvény volt az egyik legegzotikusabb és egyben legrondább német kitüntetések egyike a II. Világháború idején. Habár hivatalosan 1944 végén alapították meg, de nagyon ritkán adományozták, mivel a mesterlövészeknek elég nagyszámú kilövést kellett produkálniuk, és azokat a közvetlen parancsnokukkal hitelesítettniük a kilövéséket követően. Ebből adódóan kicsi volt a kereslet, és a háború vége felé gyártási nehézségek is felmerültek mind a felvarró, mind pedig az adományozási dokumentumok gyártását illetően. Továbbá, a kis számú adományozottak közül is sokan elestek a háború befejezéséig, ami tovább csökkentette az amúgy is nehezen fennmaradt darabszámot. Gyakran előfordult, hogy a felvarró nem állt rendelkezésre az adományozáskor. Ekkor, rögtönzött módon, csak a gépelt adományozási okirat került az adományozott birtokába, a jelvény nélkül. A tényleges jelvény adományozására pedig az adományozandó egy ígéretet kapott, miszerint a későbbiekben eljuttatják számára, ami viszont jobb esetben teljesült, rosszabb esetben nem teljesült az utolsó hónapok során. A katonai helyzet folyamatos romlása miatt a felvarró átadására igen kicsi volt az esély.

Eközben a náci propaganda gépezet fáradhatatlanul ígért mindenféle csodafegyvert a hadseregnek. Az ígéretek valósak voltak, de a teljesítésre még várni kellett. Amikor egyáltalán érkeztek új fegyverek, akkor is kis mennyiségben. A katonákat ösztönözni kellett a bizonyításra, a katonai erények megmutatására és az önfeláldozási hajlam kimutatására. Ebben az összefüggésben különösen fontos szerepet kaptak a mesterlövészek. A propaganda írók a „kitartás” szimbólumaként emlegették őket. Írásokat tettek közzé az újságokban, dícsérve a kilövési számaikat és önzetlen önfeláldozásaikat. A megalázó szavak ekkora már elmaradtak, mint az „alattomos”, helyette a „mesterlövész”, „vadász”, „ragadozó”, „rettenthetetlen magányos harcosok” voltak olvashatóak. Természetesen a propagandagépezetnek szüksége volt fényképekre is az új hősökről, de ilyen pillanatképeket a fronton nem lehetett készíteni, így alkalmi fotózásokat rendeztek a számukra.

Mivel a 3. Hegyivadász hadosztály megint kimagasló dolgokat vitt véghez, és a hadosztályban két mesterlövész is volt, akik megkapták a Mesterlövész Jelvény Arany fokozatát, ezért egy újságíró csapatot küldtek ki hozzájuk március elején, hogy írjanak róluk egy cikket és készítsenek róluk fényképeket. A fotók az egyik napsütéses reggelen készültek el. A fotós megkérte őket, hogy tegyenek úgy, mintha céloznának a puskákkal: „Az ellenségnek vissza kell tükröződnie a vadász szemében!” – mondták. Történt egy vicces eset is a fotózások alatt. Az egyik mesterlövész, Fritz König a fegyverét oda támasztotta egy fához, amíg lesétált a közeli tiszta vízű hegyi patakhoz. Pont akkor készült el a fotó, amikor König felemelte a fejét a víztől és az állán csurogtak le a vízcseppek. Ekkor egy landser elment mellette, és odaszólt hozzá: „Huh König, te iszol ebből a rothadt vízből? Rosszul vagyok, ha csak rágondolok! Harminc méterre feljebb egy Iván rohad a patakban!” Azt hitték, hogy a landser csak viccel, de nem tudták megállni és elindultak a patak mentén felfelé, hogy leellenőrizzék mi történt. És bizony, tényleg egy orosz katona rothadó holtteste feküdt körülbelül 30 méterrel feljebb a patakban. Beletelt néhány másodpercbe, majd König hányni kezdett.

Amikor visszatértek, az egyik Wehrmacht rajzoló éppen lerajzolta az egyik mesterlövészt, aki egy ZF41-es távcsövet illesztett a K98k puskájára. Ezt látva Josef Roth megjegyezte:” Nincs értelme lefesteni egy távcsövet, ha úgysem látja benne azt, amit mi.”

Az újságíró csapat lehetőséget biztosított a katonáknak néhány fotó készítésére. Egy új mesterlövész, aki éppen befejezte a kiképzést, fényképet szeretett volna készíteni bálványával Sepp Allerberger-el. A fotósok magukkal hozták kis mobil előhívő laboratóriumukat is egy teherautó platóján, így másnap reggelre elkészültek a fényképek. Sepp azonnal borítékba tette a saját fotóit és még aznap hazaküldte szüleinek.

Néhány nappal később az egyik német járőr elfogott egy orosz katonát, aki azt mondta nekik, hogy a II. zászlóalj körzetéhez tartozó 500 méter széles üres területet készülnek elfoglalni. A németek azonnal kiküldtek egy 18 fős tapasztalt felderítő járőrt, hogy mérjék be az oroszok helyzetét, és biztosítsák a területet, amíg az elsősegély állomást hátrébb viszik. Sepp-et bízták meg a járőr fedezésével.

A katona túlélési esélyei nagyban függnek attól, hogy birtokában van-e a hatodik érzéknek és megérzi-e, hogy mi fog hamarosan történni vagy sem. Sepp rájött arra, hogy a jelenlegi feladat egy öngyilkos küldetés, így elment a zászlóalj fegyvermesteréhez, és kicserélte fegyverét az új M43-as félautomata fegyverre, ami már többször megmentette az életét. Vételezett továbbá 4 doboz B-típusú robbanó lőszert, sőt telepakolta még a zsebeit is sima lőszerekkel.

Egy Opel Blitz vitte ki őket a fenyegetett szektorba az éjszaka közepén.

Csendben ültek egymás mellett a platón, mindegyikük belefeledkezett a gondolataikba, mert tudták, hogy mi fog történni és mit kell tenniük. Amikor a teherautó megállt, és a platóajtó lenyilt, kiugrottak a földre. Megkapták a parancsot és eltűntek a sötétben, abba az irányba, amerről a hajnal fénye közeledett feléjük.

Sepp a többiek mellett sétált tüzelésre kész fegyverével. Egy óra múlva, a hajnal első sápadt fénye megjelent a keleti horizonton, és elkezdett a nap felemelkedni egy kis domb mögül. Hirtelen szisszenő hang és egy fehér jelzőrakéta fénye világította be az egész területet. Gyilkos géppuska tűz kaszálta le a német egységet, hét lansderst döntve le a lábáról, köztük az egység őrmesterét. Nyögések hallatszottak minden irányból. A németek viszonozták a tüzet és egy domb mögé vonultak vissza 5 sebesült bajtársukkal. Az oroszok kiugrottak állásaikból és rohamra indultak a német egység irányában. Sepp időközben fedezéket talált két sebesült bajtársa mögött, így továbbra is láthatatlan maradt. Ez adta a döntő elemét a meglepetésnek. Hagyta, hogy az első két orosz hullám megközelítse őket, majd hirtelen felállt és tüzet nyitott az 50-80 méterre lévő támadókra. A jól bevált módszert használta: mindig azokat lőtte, akik hátul voltak. A pontos találatok és a maximális hatás érdekében minden esetben az oroszok testére célzott. Amint a robbanólövedékek becsapódtak az oroszok hasába, azok széttépték a hasfalat és a beleket. A szovjeteket teljesen meglepte a csatatér széléről érkező golyózápor, így akadozni kezdett a támadás. Bajtársai közben visszanyerték lélekjelenlétüket és ők is golyózáport zúdítottak az első támadókra. A támadás ekkor megtorpant. Miután leadott még tíz lövést, Sepp tára kiürült. Néhány másodperc múlva betette a következőt és folytatta a tüzelést. Minden lövése talált. Az ellenség nem jött közelebb. Húsz orosz katona fetrengett sikoltozva a földön. Betöltötte a harmadik tárat. A sebesült oroszok sikoltozása oly mértékben demoralizálta a támadó hullámot, hogy a roham megállt és az oroszok elkezdtek visszavonulni fedezékeikbe. Sepp felugrott és cikk-cakkban két sebesült társához futott, majd levetődött melléjük. Az orosz golyózáporban való futás hiábavalónak bizonyult. Nem tudott már segíteni rajtuk. Egyik társa már halott volt, az őrmester mellkasa pedig tele volt lyukakkal, szájából habos vér tört elő. Néhány perccel később ő is meghalt.

Miután az oroszok visszatértek állásaikba és összeszedték magukat, kisebb csapatokban, kis kézifegyerekkel lepték el a területet. Sepp odasimult a földhöz, mivel a menekülésre semmi esélye nem volt. Hogy megvédje magát az ellenséges lövedékektől, magára húzta két bajtársa holttestét, fegyverét pedig megpihentette egyik combján. Ekkor érkezett el a mesterlövész órája. Amíg a társai fedezőtűzzel támogatták őt a háta mögül, addig Sepp a távcsövén keresztül kémlelte az ellenség vonalát. Az első két lövés azoknak a géppuska kezelőknek a fejét találta el, akik az őrmesterét és a másik bajtársát szedték le még a csata elején. Ezután kezdődött a céllövészet. Amint egy orosz feje megjelent a lövészárok pereme felett, azonnal tüzelt. Kevesebb, mint 10 perc múlva 21 orosz katona feküdt halottan a lövészárok alján. Hirtelen az egyik könnyű géppuskás menekülni próbált. Nyilvánvalóan sebesült bajtársát próbálta kihúzni a tűzvonalból. A fickó pillanatokon belül széttárt karokkal csapódot be a  közeli gödörbe. Távcsövén keresztül észrevett két katonát, akik valószínűleg lőszereket szállítottak. Belelőtt a zsákba, ami látványos robbanással közepette felrobbant, darabokra tépve a két szállító katonát. Robbanótöltetek voltak a zsákban.

Ez a detonáció jelentette a végét a harcnak. Hirtelen halálos csend telepedett a csatamezőre. Még a sebesült oroszok sikoltozása is abbamaradt. Percek teltek el, majd a landserek szép lassan elhagyták rejtekhelyeiket, és óvatosan elkezdték megközelíteni az orosz lövészárkokat. Semmi sem mozdult. Az egész orosz század halott volt. Több, mint ötven orosz katona feküdt szétszórva a csatatéren és huszonegy feküdt a lövészárkokban, a robbanólövedékektől szétvetett fejekkel. Az árkok oldalfala vérrel, agy darabokkal és csontszilánkokkal volt tele. A széttört koponyák úgy néztek ki, mint a középkori festményeken látható pokol ábrázolása.

A veszteség úgy tűnt meggyőzte az oroszokat arról, hogy felülvizsgálják támadási terveiket és átcsoportosítják erőiket. Ez haladékot adott a németeknek és biztosította a szükséges időt arra, hogy a hegyivadászok evakuálni tudják a veszélyeztetett egészségügyi állomást. Azonban az oroszok nem csoportosították át erőiket és a körzet a figyelmük középpontjában maradt. A következő orosz támadás három nappal később megindult, majd drámai erővel csapott le a német vonalakra, véres bosszút állva az előző napokban elszenvedett veszteségeikért. Sepp csapatát közben feltöltötték, de az orosz mesterlövészek kilőtték a német tiszteket és tiszthelyetteseket. Sepp-nek és bajtársainak esélye sem volt az orosz támadás megállítására. Ő is csak pár kilövést tudott végrehajtani gondosan előkészített rejtekhelyeiről. Néhány landser azonban a csodával határos módon túlélte a támadást, és az utolsó pillanatban visszavonultak.

A jól álcázott fedezékek és Sepp M43-as félautomata fegyverének tűzereje biztosította a túlélésüket. Az utolsó tiszthelyettesük, Willi Hohn azonban nem volt ilyen szerencsés. Éppen felállt, hogy jelzést adjon a többieknek, amikor egy orosz mesterlövész lövedéke eltalálta a fejét. Mindkét szeme kiugrott az üregéből, és roncsolódott az orra is. Másodpercekkel a találat után Hohn felkiáltott: „ A szemeim! Nem látok! Ahhhrrghh!” Az egyik landser rávetette magát, és ledöntötte a földre bajtársát, mielőtt az orosz mesterlövész következő lövedéke végezne vele. A véres szemüregek és a sérült koponya látványa borzasztó volt. Vitatható, hogy szerencséje volt-e a katonának, hogy az orosz mesterlövész nem használt robbanólövedéket, hiszen az őrmester így életben maradt. A földön fekve sikoltozott és ütötte maga körül a földet. Bajtársai megragadták és elvonszolták a helyszínről. Willi Hohn túlélte a háborút és Németország sok fogyatékkal élő háborús veteránjainak létszámát növelte ezután.

<<<Előző rész Következő rész>>>