Mesterlövész a keleti fronton - 3. fejezet

A kifürkészés lényeges része a szerencse!

Kikukucskált és feszülten figyelt a fatörzsek közötti kis lyukon keresztül a 8x-os nagyítású távcsövével, de nem látott semmi gyanúsat. Változtatott a taktikán. Egy faágra ráhelyezte sátorlapját és a sapkáját a tetejére tette, majd az egészet a lövészárok pereme fölé emelte, miközben figyelte az oroszok állását. Az orosz mesterlövész elég tapasztalatlan lehetett, mert abban a pillanatban, amikor a sapka elérte a lövészárok peremét, azonnal lőtt. Sepp meglátta a torkolattűzet egy halom fa alól. Most már tudta, hol rejtőzött el az orosz mesterlövész. Már ezen az első bevetésén Sepp bebizonyította rátermettségét és megértette a túlélés első szabályát: Soha ne lőj a célpontra addig, amíg nem vagy biztos benne, hogy beazonosítottad a helyzetét. Egy pozícióból csak egyszer lőj, azután azonnal válts helyzetet vagy válj láthatatlanná az adott pozíción belül. Ellenfele nem váltott pozíciót, hanem új célpontra várt. Ez egy fatális hiba volt, amiért az életével fizetett.

Sepp lefektette maga elé a faágra feltűzött sátorlapot, és puskája csövét óvatosan kitolta a farönkök közötti nyíláson. Nem tudta használni a távcsövét, mert a nyílás nem volt elég nagy ahhoz, hogy beleférjen, de ez nem volt probléma, mert az orosz mesterlövész körülbelül 90 méterre feküdt tőle. Hirtelen ideges lett. A bajtársai 100%-os pontos lövést vártak el tőle és eközben előre megfontolt szándékkal, életében először ölnie kell. Gátlásai marcangolták lelkiismeretét. Torka kiszáradt, a szíve gyorsan vert és remegett a keze. Úgy érezte megbénul, és képtelen lesz meghúzni a ravaszt. Ezért letette a fegyverét, mélyeket lélegzett, hogy visszanyerje lélekjelenlétét. A bajtársai körbe állták, várakozva figyelték, és e közben meredt szemmel bámultak rá. Kis idő elteltével fegyverét újból óvatosan tüzelőállásba helyezte, gondosan eligazította. Ekkor újra habozni látszott. „Most mi lesz? Adj neki egy nyaklevest”, - hallotta egy bajtársa távoli hangját. Hirtelen a feszültség oldódott benne. Mint egy álomban, gépiesen és precízen a ravaszra helyezte ujját. Érezte, amint a ravaszhoz ér az ujja. Mély levegőt vett, azután kifújta. Visszatartotta a levegőt és meghúzta a ravaszt. A lövés eldördült, a puska csövétől füst szállt fel és ő semmit sem látott, de egy bajtársa, aki egy másik lyukon keresztül szemlélte az eseményeket, felkiáltott: „ Elkaptad, fiú! Tökéletes lövés! Halott a disznó!” Mint a futótűz terjedt el a hír, hogy az orosz mesterlövész halott.

Hirtelen gépfegyverek és karabélyok ropogását lehetett hallani és valaki elkiáltotta magát: „Támadás!” A váratlan német támadás meglepte az oroszokat, akik visszamenekültek mélyebben fekvő lövészárkaikba. A németek, közöttük Sepp-el beviharzottak az elhagyatott árokrendszerekbe. Az első lövésének szemtanúi kiváncsiak voltak az eredményre, és odaszaladtak a farakás mögé, ahol az orosz mesterlövész feküdt egy árokszerű üregben. Csak a lábai látszottak ki. A lábak mellett egy kisebb vérpatak szivárgott a földre. A bokájánál fogva kihúzták az orosz mesterlövészt, mert mindenki kíváncsi volt arra, hogy hol érte a halálos lövés. Véres agy darabok és csont szilánkok hevertek a katona hátán. A tarkóján ökölnyi lyuk tátongott, és a koponya belseje teljesen üres volt, mert a lövedék lökéshulláma a tartalmát kiürítette a katona hátára. A landserek, akik már megszokták ezt a látványt, a hátára fordították a halottat, hogy felfedjék az arcát. Megdöbbenésükre egy 16 éves fiú volt az orosz mesterlövész. Sepp lövedéke a jobb szemén keresztül csapódott az agyába. Sepp egyik bajtársa megjegyezte: „Közel száz méterről távcső nélkül gyönyörű lövés volt, fiam. Te nagyon ügyes vagy!” Sepp a büszkeség, a borzalom, és a bűntudat keverékével nézett le áldozatára. Hirtelen egy csomót érzett a torkában és hánynia kellett. Görcsösen öklendezett és felköhögte a reggeli kenyér, szardínia és a Muckefuck (a német katonák ezt a becenevet adták a maláta kávénak) keverékét. Bár zavarba jött eme nyílvános gyengesége láttán, társai a szimpátia és a megértés keverékével néztek vissza rá. Egy őrmester, aki másfél fejjel magasabb volt, mint Sepp, nagy vörös bajuszt viselt, egy pajkus kacsintás kíséretében vígasztalta őt feltűnő észak-német akcentussal: „Nem kell szégyenkezni fiú! Ezen már mind átestünk. Jobb hányni, mint teleszarni a gatyát.”  Azzal a lendülettel elővett a zsebéből egy ezüstösen csillogó flaskát és felajánlotta Sepp-nek: „Igyál egy kortyot, de ne csöpögjön a hányásod bele, mert megtekerem az orrod.” Sepp boldogan ivott egy kortyot a palackból. Amikor visszaadta az italt az őrmesternek, átsuhant egy gondolat az agyán: „Ez a fickó úgy néz ki, mint egy viking, csak nincsenek szarvak a sisakján. Majd elmosolyodott azon a gondolaton, hogy egy viking harcol a hegyivadászok soraiban. Nem volt sok idő a viccelődésre, mert eközben az oroszok ellentámadásra készülődtek. Amilyen gyors sikert arattak a szovjetek felett ez az állapot olyan gyorsan el is illant. Egy órával később a németek már a saját régi lövészárkaikban tették napi dolgukat. Sepp elvetette az ötletet, hogy az ő kilövése indította volna meg a támadást, de bajtársai az egész vonalon ennek a történetnek a sikeréről beszélgettek. Ez, a felé irányuló csodálat segített neki túljutni a kétségeken, hogy mit tett valójában.

Felállította az egyik alapelvét: A háború egy könyörtelen folyamat. Gyilkolsz vagy megölnek. A harcban az együttérzés a legnagyobb ellenséged, mivel az összes ellenséged, akit nem gyilkolsz meg, a következő pillanatban ölni fog. Annyi esélyed  van a túlélésre, amekkora szimpátiát érzel az ellenségeddel szemben. Tehát, a szimpátia hiánya, a túlélés záloga. Ez lett az az alapelv, amit tiszteletben tartott a háború végéig. Amint a látóterébe került egy ellenséges katona, és az ujja a ravaszon volt, az ellenség sorsa megpecsételődött – kivétel nélkül. Sepp még aznap kilőtt két másik figyelmetlen orosz katonát. Ettől a pillanattól kezdve Sepp a puskáján bicskájával rovátkát vágott minden egyes kilövése után. Ezt a szokását körülbelül egy évvel később hagyta abba, amikor az egyik bajtársa az öngyilkosokra jellemző módon ki nem dugta a fejét a lövészárok pereme fölé.

Az őrmestere közben szólt neki, hogy a parancsnokságról azt üzenik, minden egyes kilövését hitelesítenie kell egy szemtanúval, akinek egy tovább szolgáló altisznek vagy tisztnek kell lennie. Majd ezt követően a dokumnetumokat el kell juttatnia a század főhadiszállására. Hitelesíteni azokat a kilövéseket lehetett, amelyek nem támadás vagy védekezés közben történtek. Magánál kellett tartania egy kis könyvet, melybe beírta a kilövések időpontjait, majd egy tiszttel vagy őrmesterrel hitelesítettnie/megerősítettnie kellett azt. Minden tizedik megerősített kilövésért kapott egy 7cm hosszú és 1 cm széles ezüst madzagot (hasonlót, mint az őrmesterek gallérján látható rangjelzést keretezte), amelyeket az egyenruhája bal mandzsettájára kellett felvarrnia. A megerősítés jóváhagyása gyakran bosszantó is volt. Néhány felettese irigyelte a sikereit, és egyszerűen megtagadták a hitelesítést. Ez különösen igaz volt a tüzérségi megfigyelők néhány fiatal tisztjére, akik a katonás idealizmust képviselték, és úgy gondolták, hogy a saját lövészeik jobbak, mint az alattomos orvlövészek, sőt nyíltan kimutatták ellenszenvüket azzal, hogy nem erősítették meg a találatokat. A másik ok, amiért nem jöttek ki egymással a mesterlövészek és a tüzérségi megfigyelők, hogy a mesterlövészek ugyanazt a típusú felszerelést használták. Ezek közé tartoztak például a kabátaik, takaróik és sátorlapjaik.

A következő 14 napban 27 sikeres kilövése volt, így a vadászatok napi rutinná váltak számára. Az orosz mesterlövészek egyenlőre elkerülték őt, talán mit sem tudva a tényleges tapasztalatlanságáról. Különben is, a század frontvonala ekkor viszonylag nyugalomban volt. Ez alkalmat biztosított neki a tanulásra, tanulni tudott a saját hibáiból, ami előnyt biztosított számára más kezdő mesterlövészekkel szemben, akik gyakran az életükkel fiezettek hibáikért.

A nyugalom azonban hamarosan véget ért. Néhány nappal később, 1943. augusztus 18-án a donyeci frontvonal mentén hatalmas méretű támadást indítottak az oroszok. Számbeli fölényüknek köszönhetően áttörték a védelmi vonalakat, ezért a németek feladták állásaikat. A németek mélyebben védekező állásokat alakítottak ki, és a mesterlövészek taktikai jelentősége most már nyílvánvalóvá vált. Habár, még csak néhány hete volt a a fronton, de már egykedvű elszántságot és közönbösséget tapasztalt magán. Még a legjobb kiképzés sem volt képes megtanítani azt a képességet, amit az ösztön és a szerencse biztosított egy katona számára frontharc közben. Csak a valóságos csata mutathatta meg egy igazi katona számára, hogy képes az irányításra, kontrolálni tudja-e a személyes félelmeit, és birtokában van e azoknak a természetes reflexeknek, amelyekre nagy  szükség van a csaták során.

A 3. Hegyivadász hadosztály szisztematikus visszavonulásba kezdett a Dnyeper irányába. Az oroszok hatalmas fölényben voltak, hiszen 33 tejes hadosztályt tudtak felállítani a németek 10 hadosztályával szemben, amelyek nem voltak teljesen feltöltve. Az orosz támadás alatt, a német frontvonal állásaiban 90 katona teljesített szolgálatott kilóméterenként. A hiányosságokat a második vonalban lévő logisztikai csapatokkal próbálták pótolni. Tehát nem voltak támogató egységeik, és nem voltak tartalékaik. A szovjet áttörés azonnal megtörtént és nagyon veszélyes következményekkel járt. A 3. Hegyivadász Hadosztály a legkeményebb harcok középpontjába került Zaporizhzya közelében, ahol két orosz ék próbálta áttörni a vonalakat, és eközben bekerítő hadmozdulattal is próbálkozott. A 144-es hegyivadászok egységei stratégiailag fontos pozíciókat tudtak  megtartani a tízszeres ellenséges túlerővel szemben, és ezzel lehetővé tették a többi egység biztonságos és rendezett visszavonulását, emellett egy új védelmi vonal kiépítését. Szeptember elején, a kora őszi időjárás miatt az utak térdig érő mocsaras, ingoványos területté változtak. Az állandó alváshiány, az élelmiszer-ellátás és a lőszer utánpótlás problémái, valamint a szüntelen nyomás alatti harc felőrölték a lövészek kitartását és tartalékait. Sepp százada parancsot kapott, hogy fedezze az ezred visszavonulását. Hatvan katonát telepítettek egy falu köré, a stratégiailag fontos útkereszteződésekhez, amerről az előretolt orosz gépesített alakulatokat várták. Az ellenséges felderítők több kisebb, gyorsan mozgó csapatot küldtek a németek ellen. A német hátvédet alkotó század tapasztalt katonákból állt. Beásták magukat és felvették a harcot az előretörő oroszakkal szemben. Pontos lövéseikkel sikerült távol tartani az ellenséget. Az orosz tüzérségi lövedékek nem okoztak jelentős veszteségeket. Ez volt az a csata, ahol a mesterlövészek a leghatékonyabbnak bizonyultak. Egyik lövés a másik lövés után dördült el. Sepp körülbelül 300 méteres távolságból csapott le az ellenségre, arra kényszerítve az oroszokat, hogy a fedezékek keresésével legyenek elfoglalva. Halálos pontossággal kutatta fel a célpontokat. Az ilyen elkeseredett harcokban döntő előnyt jelentett, ha az ellenséget morálisan össze lehetett zavarni. Egy tapasztalt mesterlövész nem feltétlenül akarja megölni áldozatát, hanem olyan helyen akarja eltalálni, ami olyan fájdalmas, amennyire csak lehet. Egy sebesült katona le tudja kötni még két-három bajtársát, akik biztonságos helyre szállíthatják sebesült társukat. Emellett, az őrülten rohangáló ellenség lehetővé teszi a lövész számára a magasabb kilövési számokat. A harcok során felharsanó állat-szerű sikolyok, a súlyosan sebesült bajtársak látványa demoralizálja az egységeket és megtöri a támadás lendületét. Ez történt ebben a csatában is. Sepp a túlerőben támadó ellenség megtörésére kifejlesztett egy tökéletes egyszemélyes taktikát. Figyelmen kívül tudta hagyni az első három vagy négy sor támadót, majd a leghátsó hullámban érkező katonák gyomrába pumpált annyi lövedéket, amennyit csak tudott. A fájdalmas kiáltások, amelyek hátulról jöttek, idegesítették az első sorokban rohamozókat, és a támadás kezdett akadozni. Ez volt az a pillanat, amikor Sepp figyelmét az első sorokra fordította. Az ellenség már 50 méteren belül volt. Néhány orosz katonát szíven, néhányat pedig fejbe lőtt. A támadás abban a pillanatban megtorpant. Azok a katonák, akik tovább rohantak és bekerültek az 50 méteren belüli körzetbe, annyit lőtt közülük testen, amennyit csak tudott. Különösen hatékonynak bizonyultak a vesetájéki lövések, mert embertelen sikolyokat eredményeztek. Ennek eredményeként a támadás a legtöbbször azonnal megtört. Azokban az esetekben, amikor néhány perc alatt több mint 20 találatot ért el, nem számítottak bele a hitelesítendő találatokba. Sepp ezzel a tettével két napig biztosította a túlélést kis csapatának. De ahhoz, hogy elkerüljék a teljes megsemmisülést, vissza kellett vonulniuk, mivel erejük folyamatosan csökkent. A második éjszaka a század maradéka, 13 sebesült katonával a szürkület fedezéke alatt elhagyta állásait. Megint a mesterlövészé volt a feladat, hogy az oroszokat megfelelő távolságban tartsa a csapattól, amíg azok elérik a saját vonalaikat.

Előfordulhat, hogy az olvasó számára egy ilyen harc során a katonai becsülettel kapcsolatban etikai és morális kérdések merülnek fel. A korlátok nélküli erőszak a személyes túlélésre irányul, és ekkor az egyetlen irányelvet az adott pillanat határozza meg. Még akkor sem volt idő a pihenésre, miután elérték a német arcvonalat. Új nap virradt rájuk, és az oroszok ismét támadásba lendültek. Óvatosabban, mint az előző napokban. A közeledő gyalogosok között három tank lánctalpai csörögtek. Sepp kialakított magának egy rejtett, és biztonságos helyet a bajtársai között és remélte, hogy sokáig nem fogják felfedezni. A németek álcázták magukat, új sáncokat építettek ki, hogy az oroszoknak minél nagyobb meglepetést okozzanak. Ennek megfelelően az oroszok óvatosan közeledtek, mivel bizonytalanok voltak, hogy mit találnak maguk előtt. A szovjet gyalogság, a három lassan mozgó tank mögötti biztonságosabb zónába húzódott, amelyek mostanra körülbelül 150 méterre voltak a német állásoktól. Egy rántással az első tank megállt. A torony zümmögő hangot adva a német vonalak felé fordult, majd megállt és néhány másodperc múlva a csapóajtó kinyílt. Sepp tüzelési helyzetbe tette fegyverét, a távcsőn keresztül a tank kicsapódó fedelét kémlelte. Óvatosan egy fej bújt ki a nyíláson, majd kezében egy távcsővel a német vonalakat kezdte el  kémlelni. Sepp számításai szerint körülbelül 120 méterre volt tőle a tank. Egy jól irányzott lövéssel talán fejbe tudná lőni a parancsnokot. Telitalálatra volt szükség, különben az ő lövése indíthatja el a csatát. Sepp habozott néhány másodpercig, és az jutott az eszébe, hogyha ki tudja lőni a parancsnokot, talán az egész támadás kudarcba fulladhat. A parancsnok halála eldöntheti az egész csatát. Mély lélegzetet vett, koncentrált, és az ujját rátette a ravaszra. Miután meghúzta a ravaszt egy vér fröccsenést látott kicsapódni a tank nyitott fedelére, majd a fej eltűnt a tank belsejében. Várták a támadást, de a páncélosok nem mozdultak. Néhány perc múlva a páncélosok mortorjai felbőgtek és az acél kolosszusok vissszavonultak. Sepp elgondolása helyesnek bizonyult. Egyértelműen a vezér tank parancsnokát lőtte ki, amivel azt eredményezte, hogy demoralizálta az ellenséget.

Szeptember 20-án az orosz offenzíva véget ért. A német frontvonal időközben megerősödött és a 3. Hegyivadász Hadosztály sikeresen megakadályozta az ellenség áttörését. Viszont a hegyivadász század a katonáinak több mint a felét elvesztette. Akik maradtak, azok pocsék állapotban koszosak, sebesültek és betegek voltak. Arcukba mély barázdákat vágtak az emberfeletti megpróbáltatások.

Sepp elképesztő módon egy karcolás nélkül megúszta a harcokat, viszont tetvességtől (a Landsreke Sackratten-ként hívták) – (zsebre dugható patkányok) és hasmenéstől szenvedett, ami abból eredt, hogy az elmúlt napokban sok bajtársával együtt egy elhagyott ház éléskamrájában talált sós uborka készletet dézsmálták fel.

A hadosztály arra használta fel a harcok közötti ideiglenes szünetet, hogy egy új védelmi vonalat építsen ki, a Wotanstellung-ot. A jelenlegi szálláshelyükön furcsa, az otthonukra emlékeztető érzés kerítette hatalmába a katonákat, mert ezen a területen éltek a Volga-németek, akiket az oroszok deportáltak ide jó régen. A takaros kis falvak és kisvárosok német nevei: Heidelberg, Tiefenbrunn és Rosenberg voltak. A házak szekrényeiben rendezett sorokban helyezkedtek el az edények és egyéb használati tárgyak. A németek sáncokat építettek tudva azt, hogy napokon vagy heteken belül ide fog érkezni a háború tomboló vihara. Fura érzés kúszott a katonák fejébe, egy rossz ómen, mert olyan érzésük volt e házak között, minha otthon harcolnának.

Miközben az oroszok az új offenzívára készültek, addig a 144-esek a szabadságolásokról és a kórházakból visszaérkezett katonáktól megkapták a megfelelő erősítéseket. Viszont fegyverekből, lőszerekből nem kaptak annyit, amennyi elvárható lett volna. A legfontosabb feladat jelen pillanatban az volt, hogy biztosítani tudják a század körzetét, ezért a környéket megtisztították az ellenséges csapatoktól, a támadásokat mindig pontosan az előttük lévő egységekre összpontosították, támadáskor a saját, korlátozott létszámú erőiket mindig helyesen osztották szét. Ezek a kisebb hadmozdulatok az előretolt merész járőrök részéről fontosak voltak, hiszen így az ellenséget meg tudták téveszteni a pontos erejüket illetően. Sepp a korai reggeli órákban és késő délutánonként végig járta a frontvonalat, kutatva az orosz előretolt járőrök után, majd meglepve őket, jól célzott lövésekkel megtizedelte őket. Az elbátortalanodott túlélők pedig visszarohantak a saját állásaik biztonságába. A járőrök nem akartak konfrontálódni egy magányos, jól álcázott mesterlövésszel a senkiföldjén. Az ilyen mesterlövészektől mindkét fél járőrei rettegtek. Sepp-nek gyakran sikerült a járőr több tagját is kilőnie, mire azoknak sikerült fedezéket találni vagy mielőtt visszatértek volna a biztonságot jelentő vonalaik mögé.

Késő szeptemberben egy kora őszi hajnalon Sepp egy erdős részen, jól álcázva egy kisebb domb tetején, több farönk között feküdt. Közel ezer méterről megfigyelte az orosz tüzérség állásait, amikor körülbelül 150 méterre maga előtt, hirtelen egy orosz őrjáratot pillantott meg a csalitosban. Vezetőjük egy fiatal hadnagy volt, és nyílvánvalónak tűnt, hogy nem gondoltak semmiféle veszélyre a kora reggeli napsütésben, mivel zárt alakzatban haladtak. Gyakorlott önkontrollal, hogy ne fedje fel a pozícióját, fegyverét tüzelő állásba helyezte, ahogy meghökkenve nézte a tapasztalatlan járőr mozgását. Mint mindig, először a járőr parancsnokát vette célba. Elbűvölve nézegette, hogy a fiatal tiszt valójában egy politikai tiszt. Ez nagyon szokatlan volt, de úgy tűnt, hogy egyéni megrendelésre készített, csinos egyenruhát és a jó minőségű bőr csizmákat viselt. Miközben figyelte a járőr mozgását, ujját finoman a ravaszra helyezte. A hadnagy ekkor megbotlott egy fa kiálló gyökerében. Az ujja nyomásán visszaengedett a ravaszon, miközben a hadnagy felállt és kihúzott a zsebéből egy hófehér zsebkendőt, melynek szélei be voltak szegve, majd megtörölte vele az ujjait és az egyenruháját. Sepp, aki koszban élt, büdös volt, élősködők lepték el, könyörtelen harcot vívott minden nap a túlélésért, a képtelenségnek tűnő jelenet abszurditása vegyes érzelmeket ébresztett fel benne, és vágyakozással töltötte el a háború előtti idők iránt. De a háború nem hagyott időt az érzelgősségre. A közeledő járőr közvetlen veszélyt jelentett bajtársaira és saját magára nézve is. Miközben a távcsövön keresztül nézte a hadnagyot, amint befejezi ujjai tisztogatását, majd ezután összehajtogatta zsebkendőjét és vissza tette a zsebébe. A célkereszt elkerülhetetlenül megpihent a hadnagy mellkasán. A küszöbön álló kilövés mindig olyan volt, mint egy rituálé, egy önkényes költészet a mulandóság létezéséről, egy régmúlt művészeti forma a japán szamuráj kódexből, a Bushido-ból. A furcsa könnyedség újból áthatotta testét, ujját visszatette a ravaszra és egy belső mosollyal meghúzta a ravaszt. A durranás belehasított a reggeli csöndbe. A fiatal tiszt hitetlenkedve lenézett a mellkasán tátongó lyukra, melyből szökőkútszerűen tört elő a vér. Miközben a járőr többi tagja hagngosan kiabálva a földre vetődött, a hadnagy hang nélkül térdre rogyott, üres tekintettel az égre emelte tekintetét, majd élettelenül a bokrok közé zuhant. A járőr két tagja megpróbálta felvenni a harcot Sepp-el, a többiek pedig fedezékben maradtak vagy elkezdték a visszavonulást anélkül, hogy bármiféle érdeklődést mutattak volna Sepp búvóhelyének felkutatása iránt. Sepp tudta, hogy búvóhelye már nem biztonságos, ezért a bokrok között gyorsan eltűnt, mint egy szellem. Vadászata közben fel tudta mérni, hogy az ellenség létszáma az arcvonalban folyamatosan növekszik. Jelentése és más mesterlövészek fontos információi alapján a német felderítés össze tudta rakni a mozaik kockákat, amelyből a hadvezetés meg tudta állapítani az orosz támadás központi irányát.

1943. szeptember 26-án reggel 8 órakkor a keleti horizonton villógó fények százai világították meg ördögien az eget. A dörgés üvöltve, fülsüketítően közeledett a német állások felé. Úgy tűnt, hogy a pokol kapui megnyíltak. A tüzérségi zárótűzet követően egy majdnem egységes robbanás sorozatok hallatszottak a német vonalak felöl. A levegőben repesz szilánkok ezrei süvítettek keresztül, a lélegzetvétel pedig nehézkessé vált a por miatt. A megsebesült és megcsonkított katonák idegtépő kiálltásai hallatszottak az első lövedékek becsapódásai után. Néhányan gyors imát mormoltak, visszatartották a feltörni készülő hisztériát és felkészültek az orosz gyalogsággal való elkerülhetetlen összecsapásra. Hirtelen egy közeli robbanás ideiglenesen megsüketítette Sepp-et, és egy pillanatra megfosztotta tájékozódási képességétől is. Ösztönösen fejét a térdére fektette és még mélyebben összehúzta magát a lövészárokban. A föld lökéshullámával együtt egy sötét alak esett rá a lövészárok pereméről. Jeges rémület futott végig a hátán. Valójában egy gőzölgő bajtársa maradványa zuhant rá. A végtagjai leszakadtak, a mellét, nyakát és az arcát széttépték a szilánkok, az egész torzó egy húsmasszává változott, de a szája meglepő módon sértetlen maradt. Hirtelen torokhangon felnyögött és szinte túlvilági hangon megszólalt. „Miii ttttörtént veeeelem? Mi eeez a hiiiirtttteleeen ssssötétség? Miéééért nem ééérzem a ttttestem?” A felkar és a comb megmaradt részei tehetetlenül megrándultak. „Segítsss kkkkérlek!” – gurgulázott könyörögve. Sepp szinte hisztérikusan belepréselte magát az árok falába, hogy ne kelljen a megcsonkított testhez érnie. Megbénult és nem tudott mozogni ettől a rémálomszerű jelenetől. A haldokló elkezdett üvölteni: „Vak vagyok, aaaargh, megvakultam, aaaaargh! Hol vannak a kezeim!” A torzón izomrángás futott végig, belegördülve a sárba. Sepp azt hitte, hogy megbolondult. Hirtelen a remegése abba maradt. Gondolatban azt kiáltotta: Ó Istenem könyörülj meg rajta! Engedd, hogy meghaljon már! Te átkozott, engedd már, hogy meghaljon! Miért nem hagyod, hogy meghaljon!” A haldokló katona sírása fokozódott és egy utolsó irreális ’Aaaaaarghhhhh’ hagyta el a torkát. Még egy görcsös rángatózás és csönd telepedett a lövészárokra. Sepp néhány pillanatig bámulta a testet, mintha meghipnotizálták volna. Az elméje viszont tisztában volt azzal, hogy mi folyik körülötte. Hallotta a tankok közeledtét, a nehéz aknavetők dörrenéseit és tudta, hogy az orosz támadás megindult. Olyan hirtelen, ahogy a zárótűz elkezdődött, körülbelül fél órával azelőtt, olyan hirtelen abba is maradt, a németeknek viszont egy örökkévalóságnak tűnt. Lehetett hallani, amint az orosz tankok csörögve előrenyomultak, keveredve a gyalogság hangjaival. A szanitécek igyekeztek a súlyos sebesülteket biztonságosabb zónába vinni. A könnyebben sérültek pedig felkészültek bajtársaik oldalán felvenni a harcot. Sepp is felemelte fegyverét a lövészárok szélére és öröm töltötte el a lelkét, hogy kiadhatja a benne felgyülemlő feszültséget. Vadul, félelem nélkül tekintett a veszélybe, majd belevetette magát a harcba, mint egy őrült. Ismét eljött a mesterlövész ideje. Lövés, lövés után dördült el, halálos pontossággal. Az egyik orosz katona bukott fel a másik után. A csata még vadabb fázisába lépett. Sepp puskájának csöve annyira felmelegedett, hogy a rozsda elleni védelemként felhasznált zsír elkezdett csöpögni az ujjára. Gránátok csapódtak be mindenfelé, forró acélszilánkok ezreivel töltve meg ismét a levegőt. Ösztönösen váltogatta helyzetét, gyorsan megragadta az elesett orosz katonák lőszereit, és már ugott is tovább egy másik árokba vagy bombatölcsérbe. Arra is figyelnie kellett, hogy ne veszítse el a kapcsolatot az egységével.

A közkatonák nem voltak tisztában azzal, hogy a támadás valójában áttörési kísérlet az alsó Dnyeper irányában. Nem értékelték magukban a stratégiai helyzeteket és lehetőségeket, a kialakult helyzetet egyszerűen leredukálták arra a szintre, ami az ősi harcot jelentette a túlélésért.

A harc nyolcadik napja tombolt, a hadiszerencse állandóan változott. Egyszer védekezésben, egyszer pedig ellentámadásban. Az ezredek, és a századok harcoló erői jelentősen megcsappantak, összekeverdetek. Ezeket pedig a kialakult helyzetben nem lehett pótolni. Az elsősegély helyek éjjel-nappal fogadták a sebesülteket. Soha véget nem érő sorok kígyóztak a sátrak előtt. Emberi szövetek és végtagok hulladékai hevertek a sátrak mögött kialakított gödrökben. Katonák százai várakoztak hordágyakon sikoltva és haláltusáik közepette a segítségre. Az orvosok a hordágyak között járva válogatták szét a reménytelen eseteket a még menthetőktől. Azok, akik menthetetlenek voltak morfint kaptak és így várták a halált egyedül, agóniában. A reménytelennek tűnő sebesülteket néha még a csatatéren lelőtték bajtársaik, mondhatni így még szerencséjük is volt, hiszen ha az ellenség találja meg őket a csatatéren, akkor még nagyobb veszélybe kerültek volna. Hiszen a sebesültekkel történő rossz bánásmód jellemzője volt a háborúk napi rutinjának.

A puskapor szaga, izzadság, vér, félelem és halál hevert a csatatéren. Kitörölhetetlenül beleivódott a katonák agyába, lelkébe. Sepp, a 19 éves ifjonc idegei nem mondták fel a szolgálatot akkor, amikor mások bepánikoltak. Fegyverét halálos precizitással, sebészi pontossággal használta. A primitív ösztöne tört felszínre a harc közben, menekülés és támadás beleivódott a zsigereibe. Tudta, hogy a vakmerőség sebesüléshez vagy halálhoz is vezethet és azt is tudta, hogy ezt szintén bátorságnak fogják hívni. A háború rejtélye, hogy néhány katona miért védett a haláltól és a bajtól, sokuk pedig nem. Sepp egy volt a védettek közül. Egy igazi túlélő annak ellenére, hogy mindig benne volt a történések sűrűjébe.

Október 4-5 között a harcok ereje alábbhagyott, ami néhány napra lehetővé tette a kimerült századnak az átszervezéseket. 

 

<<<Előző rész Következő rész>>>