Mesterlövész a keleti fronton - 4. fejezet

Az önkontroll egy nagy ajándék

1943. október 9-én a Vörös Hadsereg hússzoros erőfölényben volt a 3. Hegyivadász Hadosztály maradványai felett. A délelőtt 10.00 órakor indított támadás során 400 orosz tüzérségi ágyú és körülbelül 220 aknavető, több mint 15 ezer lövedékkel szórta meg a német állásokat. A németek ez idő alatt idegtépő tehetetlenséggel várták a gyalogsági támadás megindulását. Mint a szellemek, kiemelkedtek a gőzölgő kénes füstből, amint a bombázás véget ért, hogy kétségbeesett bátorsággal megvédjék állásaikat. Az ilyen helyzetekben lehetett előre látni, hogy ki az igazi katona, az ki képes a csata előtt megtartani az önkontrollját, szívósságát, felmérni és megítélni a körülöttük folyó eseményeket.

Mint egy szökőár, a támadás megindult feléjük. Az orosz haderő ereje kimeríthetetlennek tűnt. Az oroszok bevetettek minden 14 és 60 év közötti férfit. Sok orosz század túl gyorsan alakult meg, akikre úgy tekintettek, mint ágyú töltelékre. Ezek az egységek civil ruhát viseltek a katonai kabát alatt és két napot kaptak a kézifegyverek használatának elsajátítására. A toborzás és a szervezés nagyon gyorsan történt. Kiszámítható volt a veszteség egy-egy roham alatt, ezért csak az első hullám kapott fegyvereket. Az első sor mögötti katonák fegyvertelenek voltak, és fel kellett venniük az első sorokban elesett bajtársaik fegyvereit. A csatába küldött katonák ellenség iránti félelme várhatóan kisebb volt, mint a büntetéstől való félelmük, mivel a titkosszolgálat csapatai, az NKVD kegyetlenül megtorolta azt, amennyiben egy katona visszafordult és menekülni próbált a csatatérről.

Ez volt az első alkalom, amikor Sepp azt láthatta, hogy az orosz katonákat lelövik a saját bajtársaik. A dezertőrök, akik visszafordultak a csatatérről, halálra voltak ítélve, mivel a hátul tartózkodó NKDV-s katonák szánalom nélkül lelőtték őket. A támadók egyik előretörése hullámzott a másik után, a német vonalak felé. A németek úgy lőtték le őket, mint a nyulakat. Ez alatt a koncentrált tűz alatt az oroszok egymás után estek el, haltak vagy sebesültek meg. Egy kis idő múlva a német állások előtt már halmokban feküdtek a halottak. A következő támadó hullámoknak már át kellett gázolniuk elesett társaikon, a testeket pajzsként használva, mígnem ők maguk is a halom részévé váltak és a halom elég magas nem lett ahhoz, hogy a támadás megakadjon a hátborzongató akadályok előtt.

Nem sokkal később az oroszok tankokat küldtek előre, hogy a támadást ismét mozgásba lendítsék. A tankok tekintet nélkül keresztül gázoltak a halottak és a haldoklók halmain. A testek hangos robbanásokkal vetődtek szét a T34-es páncélosok lánctalpai alatt, a csontok pedig úgy ropogtak, mint a száraz faágak. A felaprított testek látványa, a leírhatatlan hangok és a sikolyok egyszerűen kibírhatatlanok voltak. A német harcosokban egyre növekedett a düh. Úgy küzdöttek és tomboltak, mint az őrültek. Csak azért, hogy ők maguk meg ne őrüljenek. Amikor elfogyott a lőszerük, bajonettekkel és ásókkal mentek neki az oroszoknak. Végül estére az oroszok felhagytak a támadással. A támadások alatt, a századparancsnok jelentéseket írt arról, hogy Sepp mindig a harcok sűrűjében mozgott. Az ellenség és a Sepp közötti távolság sok esetben nagyon gyorsan csökkent, ezért le kellett tennie mesterlövész puskáját, mivel már nem tudott célzott lövéseket leadni, így elővette MP40-es géppisztolyát, ami minden esetben a keze ügyében volt, felkészülve ezekre a helyzetekre, hiszen a távcső 30 méteren belül gyakorlatilag használhatatlanná vált. A rövid ideig tartó harcok sokszor problémát jelentettek Sepp számára, mert a frontvonal gyorsan mozgott, nehéz volt követni az eseményeket, bár többnyire már megszokta az elmúlt negyed év harcai alatt. Egy ilyen helyzetben a mesterlövész aránytalanul sok stressznek volt kitéve és nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy elveszítse puskáját. Sőt, nagy veszélyt jelentett az is, hogy az ellenség könnyebben felfigyelhetett rájuk. A beazonosított mesterlövészekre minden esetben különleges figyelmet fordított az ellenség. Estefelé a harc csillapodott, a gyalogosok viszont nem tudtak pihenni, mert az oroszok nyilvánvalóan egy újabb támadás előkészítésére átcsoportosították erőiket. A támadás néhány óra múlva folytatódott. Ezúttal lényegesen visszafogottabban, az ellenségtől távolságot tartva, ami kedvezett a mesterlövészeknek.

Október 10-ről 11-re virradó éjszaka az orosz harci tevékenység Sepp körzetében hirtelen abbamaradt. Néhány perc elteltével furcsa csend telepedett a frontvonalra. A 7. század parancsnoka megragadta az alkalmat, hogy gyorsan felmérje a kialakult helyzetet a lövészárkokban. Az egyik előretolt géppuska állásból jelentették, hogy gyanús mozgást láttak a szemben lévő bokrok közül. Azonnal kiküldött egy nyolc fős, tapasztalt járőrt. Sepp volt a kísérőjük, aki óvatosan kúszott a járőr egyik oldalán, körülbelül 30 méteres távolságban. A távcsöves puskát vitte magával, amíg a járőr tagjai géppisztolyokkal és kézigránátokkal voltak felszerelve. Az idegei pattanásig feszültek, ahogy a térdig érő fűben kúszott. Az útjuk vége felé, mintegy 300 méterre előttük hangokat hallottak. A járőrparancsok jelzésére Sepp elrejtőzött a bokrokban, és a fegyverét tüzelőállásba helyezte. A távcsövén keresztül pedig elkezdte kémlelni az előtte elterülő területet. 80 méterrel maga előtt egy völgy kijáratát vette észre. A járőr elindult a gerinc felé, majd bepillantott a völgybe. Mintegy száz fős orosz katonai egységre lettek figyelmesek, akik között idősek és fiatalok is voltak. Egy csoportban beszélgettek és cigarettáztak, félelem és elővigyázatosság nélkül. Vezetőjük nyílvánvalóan egy tapasztalatlan politikai tiszt lehetett. A járőr vezetője miután feltérképezte a kialakult helyzetet, felvázolta tervét a katonáinak. Egyikük odalopózott Sepp-hez  és elmondta neki, azt tervezik, hogy a hajnal első fényénél, a számbeli fölény ellenére meglepik az oroszokat. Arra számítottak, hogy a meglepett oroszok majd a völgy bejárata felé, Sepp irányába fognak futni, aki könnyűszerrel lelövöldözheti őket. Két órával később, a hajnal első sápadt fénye megjelent a horizonton. Az orosz katonák többsége ekkor még aludt, az őrök pedig szemmel láthatóan figyelmetlenek voltak. A járőr parancsnok jelzésére az összes katona előrántotta a kézigránátokat, és kibiztosította őket. A semmiből hirtelen 24 darab kézigránát repült az oroszok felé és robbant fel a gyanútlan katonák között. Abban a pillanatban kitört a pánik. Vadul kiabálva szétszaladtak minden irányban. A sebesültek borzalmas hangon sírtak és üvöltöttek. A németek ekkor felálltak, majd belelőttek géppuskáikkal a megzavarodott tömegbe. Amit az várható volt, az oroszok a völgy kijárata felé futottak, közvetlenül Sepp irányába, aki engedelmeskedett a háború kegyetlen törvényeinek, és azt tette, amit tennie kellett. Szinte automatikusan cselekedett. A test közepére célzott és meghúzta a ravaszt – cél és tűz, gyorsan és ismétlődve. Halálos pontossággal tüzelt, és egymás után döltek el a célpontok. Perceken belül öt orosz katona feküdt halálos sebbel a fűben, miközben a többiek tétováztak. Sepp újra töltött, ezután öt másik orosz dölt el. A mészárlás néhány perc alatt véget ért. Csonkolt testek, és sebesültek feküdtek mindenfelé. A haldoklók hörgései keveredtek a sebesültek sírásával. Miután minden elcsendesedett, Sepp és a járőr úgy tűntek el a hajnal első fényeiben, mint a szellemek, karcolások nélkül megúszva a bevetést. A merész vállalkozás néhány órai pihenést hozott a megtizedelt századnak. Ettől függetlenül, aznap délben megindult a következő orosz támadás. Változatlan bátorsággal és kétségbeeséssel ismét sikerült megtartani pozícióikat, majd a sötétedés kezdetével a támadás ereje hirtelen alábbhagyott, majd megtorpant. Éjfél előtt érkezett a hír, hogy odébb az oroszok sikeresen áttörték a frontvonalat és átcsoportosításokat kezdtek a további mélységi előrenyomulásukhoz. Sepp egysége jelentős veszteségeket szenvedett, és ebben az állapotban nem éltek volna túl még egy hasonló napot. Az éhségtől kimerültek, sebesültek és betegek voltak. Ez a kis pihenő létfontosságú volt számukra. Napok óta sózott uborkán és almán éltek, melyeket az orosz parasztházakban találtak. Az egészségtelen táplálkozást szinte mindenki megszenvedte. A hasmenés elhatalmasodott a században. A harcok során természetesen nem lehetett használni a WC-ket, nem lehetett fehérneműt váltani, ezért minden egyes szellentés kockázatokkal járt. Valódi drámák játszódtak le néhány katona nadrágjában. Az ürüléktől szennyezett nadrágoktól pedig a katonák nagyon bűzlöttek. Alig néhány hét állt a rendelkezésükre, hogy kipihenjék magukat, foglakozzanak a személyes higiéniával, valamint arra, hogy visszanyerjék erejüket a meglehetősen jó ételek által. A személyes higiénia fontosságát pedig nem szabad alábecsülni. A Wehrmacht felső vezetésnek különösen jó oka volt arra, hogy szemmel tartsa a katonák pszichikai állapotát. A kiképzések alatt és a kaszárnyákban is rendszeresen ellenőrizték a férfiak nemi szerveit. A hadtestek kapitányi rangban szolgáló orvosa meglepetésszerű látogatásokat tett csapatával a századoknál. A katonákat berendelték a kantinba, megkérték őket arra, hogy vetkőzzenek le meztelenre. Az orvos ezt követően megvizsgálta az ivarszerveket, az első jeleit keresve a nemi betegségeknek és gyulladásoknak, melyek a rossz higiénia jelei voltak. A mocskos pénisz fegyelmi büntetést jelentett. Sokan a névsorolvasás előtt gyorsan megtörölték péniszüket egy zsebkendővel. Szembesülve ezzel a nagyon is valós tisztántartási problémával, az állandó küzdelem a férfiak részéről elengedhetetlen volt a tekintetben, hogy a személyes higiénia terén minden lehetőséget kihasználjanak. Ennek elmulasztása eredményezhette azt a sok kellemetlen tünetet, amelyek több súlyos betegség forrásai voltak. A mikózis, a rüh, és a tetvek megkeserítették a katonák életét. Minden lehetőséget kihasználtak, hogy ruháikat kimoshassák, és a tetveket eltávolíthassák. A landserek életében a tetvek és más kártevők üldözése egy rituálévá vált. Két vagy három katona ült össze ilyenkor, maguk közé tettek egy gyertyát, amely fölé egy tartóra helyezték a cipőtisztítő doboz fedelét. A gyertya felmelegítette a fém fedelet, mint egy főzőlapot. Az összes kártevőt, amit magukon találtak, beledobálták a fém tálkába, amelyek hangos szisszenéssel elégtek a forró fedélen, a katonák nagy öröm ujjongásának közepette. Néhány nap múlva, mire az ezred részlegesen kijavította védelmi vonalait, az orosz támadók teljes erejükből lesújtottak a német vonalakra, ami azt eredményezte, hogy ismét elkezdődött egy kegyetlen harc a túlélésért. Annak ellenére, hogy a németek alkalmanként képesek voltak sikeres ellentámadásokat végrehajtani, a túlerő miatt kénytelenek voltak egyre nagyobb területekről lemondani. A német állásokra irányuló megsemmisítési kísérletek rendszertelenek voltak. A frontvonal úgy hullámzott, mint az apály és a dagály, amíg végül arra a pontra jutottak, hogy a frontvonal teljes mértékig azonosíthatatlanná vált. A német egységek közötti kapcsolattartás súlyos gondokkal küzdött. Úgy tűnt, mintha az egységek kizárólag önmagukért harcoltak volna. Ez egy rendkívül instabil helyzet, amelyben a hatalmas nyomás alatt küzdő katonának a lelke mélyére kell lenyomnia a rajta állandóan elhatalmasodni kívánó súlyos kockázati tényezőt, magát a pánikot. Az ellenőrizhetetlen küzdelem katasztrófális megsemmisüléshez vezethet, mert az ellenség ebben az esetben úgy tört volna át a védelmen, mint kés a vajon, ami az egységes ellenállás végét jelenthette. A következmények ebben az esetben minden szempontból beláthatatlanok lennének. Ugyanakkor a pánik minden élőlényben mélyen bele van kódolva. Az ösztön által vezérelt ember is megpróbálja menteni magát a veszélytől, bár ennek ára az, hogy feladják a szervezett és összetartó ellenállást. Ez jelenti egy katonai egység végét. A kollektív pánik hangulat kialakulása után már nincs lehetőség ennek a folyamatnak a megállítására. Az elhatalmasodó pánik hangulat ellen egyetlen módszer létezik, mégpedig az emberfeletti akaraterő, egy kontroll, amely megakadályozza a szökést, az adott területről. A két napig tartó folyamatos harcokat követően a hegyivadászokon kezdtek mutatkozni a pánik első jelei. Néhány katona gondolgozott a menekülésen, néhány pedig az élni akarás vágyától fűtve engedve a kétségbeesésnek, feladta akaraterejét. Mégis, amikor a pánik hangulat folyamatosan növekedett, akkor a tisztek és a tiszthelyettesek példamutató, személyes bátorsága és akarata harcra tudta késztetni az alakulatokat. A tiszt vagy tiszthelyettes csak abban az esetben tudja megakadályozni egysége szétesését, ha az első sorban harcol. Ez a személyes bátorság részét képezte a 3. Hegyivadász Hadosztálynak, és ez garantálta a hadosztály összetartását a háború utolsó napjaiban is.

A vérontás közepette Sepp elborzadva vette észre, hogy két orosz katona ugrik be egy német lövészárokba, ahol az ott tartózkodó bajtársait azonnal megbénította a félelem. Az egyik orosz azonnal összeesett egy halálos bajonett döféstől, de a másik orosz, az arca felé csapódó német gyalogsági ásót könnyedén hárította, amikor az egyik lövész ösztönösen kiugrott elé. Ez az orosz macskaszerű ügyességgel hárította a hat német lövész minden támadását. Kiváló bajonett harcos volt. Sepp hiába próbált segíteni társainak, tiszta lövést nem tudott leadni a közelharcban dulakodó felek közé. Kénytelen volt végignézni, amint egyik bajtársát a másik után halálra szúrkálja az orosz katona. Úgy tűnt, hogy a harci kézség és a könyörtelen eltökéltség győzedelmeskedik. Az utolsó németet is leütötte, és készen állt a halálos döfésre, amikor Sepp egy jól irányzott lövéssel megállította a mozdulatsort. A földön fekvő német hitetlenkedve nézett fel az orosz arcára, amikor az arc darabokra hullott szét, csontszilánkokat, hús és bőr darabokat fröcskölve a német arcára és egyenruhájára. Miután felfogta, hogy váratlanul túlélte a helyzetet, felkapta puskáját, hogy csatlakozzon Sepp-hez a rókalyukba.

Ez az epizód jól bemutatja, hogy milyen szaktudással és helyzetfelismeréssel kellett rendelkeznie egy mesterlövésznek. A gyakorlati képesség mellett szükség volt még a pontos lövések leadására, az önuralomra, hogy automatikusan cselekedni és reagálni tudjon olyan helyzetekben is, melyek reménytelennek tűntek. Keresnie kellett az elengedhetetlen egyetlen lövés lehetőségét, de ismernie kellett a gyalogsági harc fortélyait, ami valójában sokkal fontosabb volt a mesterlövészi szaktudásnál. Emiatt a jó mesterlövész gyakrabban tapasztaltabb volt, mint a gyalogos katonák, akik csak elméleti és gyakorlati téren kaptak bizonyos szintű oktatást. A fiatal mesterlövészek, akik a kiképzés végeztével azonnal terepre kerültek, általában tizenöt-húsz lövés után egyből az ellenség kereszttüzében kötöttek ki. Az ügyetlen álcázási technika, és a rossz fedezék választása, amely nem maradt hosszabb ideig megfelelően rejtve, és nem tette lehetővé az esetleges gyors menekülést, ezek mind drasztikus hibáknak számítottak. Amikor egy mesterlövész pozícióját felfedték, az ellenség képes volt még a nehéztüzérséget is bevetni ellene. Ebben az esetben egyetlen lehetőség maradt a mesterlövész számára, mégpedig a: fuss, amilyen gyorsan csak tudsz. A német mesterlövészek ezt a fajta futást Hasensprung-nak, vagyis nyúl ugrásnak hívták, mert a pozícióból történő hirtelen felugrás és a következő rejtekhelybe való beugrás jellemzően a kiszámíthatatlan állatias, ösztönös magatartást mutatta be. Hatalmas akaraterőre és erős idegekre volt szükség ahhoz, hogy egy katona átfusson az ellenéges tüzön keresztül. A tapasztalatlan katonák általában tartották pozíciójukat, nem kockáztattak és ez többnyire az életükbe került.

Habár, a 3. Hegyivadász Hadosztály jól harcolt, a Vörös Hadsereg délen olyan mélyre tudott behatolni a német vonalak mögé, hogy a bekerítés veszélye fenyegette őket. Az oroszoknak már volt egy ékük a német első vonalakban, így készen álltak a döntő csapásra. 1943. október 31-én a végső támadás előtti utolsó pillanatban érkezett meg a Dnyeper mögötti területekre való visszavonulásra vonatkozó parancs. A kialakított hídfők körül helyezkedtek el a Nikopol közeli érc bányák. Ezt a hídfőt védte a 3. Hegyivadász és nyolc másik hadosztály. Mindegyik hadosztály leharcolt, és állományának az egynegyedét elvesztette. Alig három hét állt a rendelkezésükre, hogy megszervezzék a védelmet. Eközben megérkeztek az új téli egyenruhák. Az egyenruhák bélése vatta volt, az egyik oldala fehér, a téli hadviseléshez igazítva, amíg a másik oldala terepszínű mintás, a normális időjáráshoz igazítva. A katonák kezdeti öröme hamar elpárolgott, mivel a vékony szövet nagyon sérülékeny volt, és a bélés igen hamar magába szívta a nedvességet. Ezáltal a kabát hamar nehézzé vált és már nem tartotta meg a meleget. Ennek eredményeként megnövekedett az influenzás és a megfázásos esetek száma. Fagyos napokon pedig a nedves bélésű kabát megmerevedett. Ugyanez történt az új nemez csizmákkal is, de hamarosan szembesülniük kellett egy új problémával. A csizma párnázott anyaga melegágya lett a tetveknek. A ruhák annyira eltetvesedtek, hogy a katonákat a tavasz elején meg kellett tisztítani a tetvektől. A katonák arra a megállapításra jutottak, hogy az új egyenruhák csak a száraz hideg időben használhatóak vagy abban az esetben, amikor nem kell sokat mozogni bennük. A tapasztalatok azt mutatták, hogy jobb a vastag fehérnemű, sátorlap és takaró együttes használata. A hideg évszak végével a német katonák menetelésének irányát több száz eldobált, kiselejtezett téli ruházat tarkította.

1944 tavaszán Sepp-nek sikerült meggyőznie az ezred szabóját, hogy készítsen neki egy terepszínű inget olyan anyagból, amely tartós lesz hosszú időn keresztül. Végül egy vékony anyagból készített terepszínű egyenruhát kapott, amit összetekercselve nagyon kicsire össze tudott hajtani. A vékony pamut nem akadályozta a mozgásban, ha nedves lett, akkor könnyen megszáradt, mint egy ing.

 

<<<Előző rész Következő rész>>>