Mesterlövész a keleti fronton - 5. fejezet

Sose nézz borostásan a halál szemébe

Egy ideig a harcok nagyrésze az őrjáratok és a mesterlövészek közötti összecsapásokra korlátozódott. Az orosz lövészárkokban elhatalmasodott a szorongás. Sepp napi vadászatai során felfedezett egy, a senkiföldjén kilőtt ellenséges tankot. A tank alatt volt egy akkora árok, melybe simán belefért és a páncélos alvázán ütött lyukon keresztül szemmel tudta tartani az oroszok állásait. A hajnal első fénye előtt már elfoglalta pozícióját, és tőle szokatlan módon már négy napja használta ezt a rejtekhelyet. Erről a helyről már öt kilövést hajtott végre, de nem kellett félnie, mert a vele szemben álló oroszoknak nem voltak nehézfegyverei. Ennek ellenére nem érezte teljes biztonságban magát, ezért mélyen az acél kolosszus alá bújt. Tudta, hogy túl hosszú időn át nem életbiztosítás egy helyen tartózkodni. Az oroszok egyre figyelmesebbé váltak, ezért egyre nehezebb volt célpontot találnia. Az ötödik napon Sepp elhatározta, hogy egy megfigyelőt visz magával. Úgy döntött, hogy Balduin Moser-t, egy tiroli katonát bíz meg a feladattal, akivel néhány héttel korábban került barátságba. Amikor napkelte előtt a páncélos felé haladtak, még fogalmuk sem volt arról, hogy a elkövetkező órákban megtapasztalják magát a borzalmat. Tüzes vörös fénnyel árasztotta el a keleti horizontot a reggeli nap fénye és küldte első sugarait az elhagyatott sztyeppére. Sepp és Balduin letelepedett megfigyelőhelyére és elkezdték beolvasni az ellenséges pozíciókat. Balduin ekkor egy kicsit magasabbra emelte távcsövét. A lencsék egyetlen apró visszaverődése elég volt ahhoz, hogy az orosz mesterlövész felfigyeljen a páncélos alatti két német katonára. Jól álcázott helyzetbe tette puskáját és türelmesen várta a következő villanást. Kevesebb, mint egy perc múlva tüzelt. Ez ugyanaz a pillanatban történt, amikor Balduin a távcsövet a szemei elé helyezte és azt suttogta: „Hé, Sepp. Ott a kis halom oldalán mintha két ujjat látnék moz.......”. Egy zümmögő hang és bumm. Mitha egy taps hangja lett volna. Vér és szövet darabkák repültek a levegőben, majd Sepp arcának bal oldalához csapódtak. Balduin felé fordult, akinek az arcán démoni grimaszt látott. Az orosz mesterlövész lövedékét Balduin távcsőve eltérítette és közvetlenül Balduin szájában robbant fel. A szája szétszakadt a metszőfogaival, az állával és a nyelvével együtt. Pánikkal töltött szemekkel bámult Sepp-re, miközben furcsa habzó vér csörgedezett a felaprított szájüregéből. Másodpercekkel később egy másik lövedék csapódott be kettőjük közé. Sepp mélyen a tank alá vonult vissza, Balduin-t pedig a lábainál fogva húzta maga után. Mivel még nem kezdett sötétedni, ezért lehetetlen volt elhagyni a páncélos alatti biztonságot jelentő odut, hiszen az ellenséges mesterlövész csak az alakalomra várt. Sepp tehetetlennek érezte magát, hogy nem tud segíteni bajtársa szörnyű sebén. Kötszer nem volt nála. Az egyetlen remény a gyors orvosi segítség lehetett, de ez jelen pillanatban nem volt elérhető. Sepp csak nézte, hogy Balduin nyelvének maradéka egyre csak duzzadt, mérete már egy gyerek labdára emlékeztette, és már elkezdte blokkolni a légutat. Sepp az ujjával megpróbált nyílást fúrni Balduin szájában, de ettől Balduin elkezdett hányni, és még kevesebb levegőhöz jutott. Csak egy cső vagy egy légcső metszés menthette volna meg. Így Sepp nem tehetett mást, mint nézte haldokló bajtársát, amint minden egyes görcsös lélegzetvétellel még több vér jut a tüdejébe. Lassan kezdett megfulladni. Sepp igyekezett ütemesen nyomni a mellkasát. Tehetetlennek és hasznavehetetlennek érezte magát. Csak annyit tudott mondani, hogy tartson ki és a segítség hamarosan megérkezik. A halál közeledtével Balduin belekapaszkodott Sepp karjába, körmeit görcsösen belemélyesztette Sepp húsába, de Sepp szinte semmit sem érzett ebből. Úgy tűnt, mintha Balduin ránézett volna még egyszer utoljára, hasonlóan mint órákkal azelőtti beszélgetésük közben. Szemeiben feneketlen mélység és szomorúság látszódott, a szemei szinte kidudorodtak a fejéből. Ökölbe szorította kezét, majd mintha furcsa módon búcsút intett volna, remegés futott végig a testén. Ezután a szeme felületén mintha megfagyott volna az ónos eső, teste elernyedt, megszabadult a gyötrelemtől. Sepp kínok között lenézett az élettelen testre, amit a kezei között tartott. Percekkel később a tehetetlenségtől sírva fakadt, majd zokogni kezdett, ahogy kitört belőle a mindennapi túlélésért folytatott harc okozta feszültség. Halott barátja és harcostársa mellett bénult tétlenségben, virrasztással töltötte a nap további részét. A feje üres volt – érzelem mentes, ami elmosta a könnyeit. Végül összeszedte magát és egy kicsit pragmatikusabb vagyis gyakorlatiasabb lett. Itt és most valami megtört benne. Ettől a pillanattól kezdve könyörtelenebbé és keményebbé vált. Egy bizonyos ponton úgy tűnt, mintha ennek a napnak sosem lenne vége. Hirtelen lenézett bajtársára és eszébe jutott, hogy sem ő maga, sem pedig Balduin nem borotválkozott meg már napok óta. Az arc sérülés körül a késői serdülő szakáll maradványai tették undorítóvá a holttestet. Ez egy fajta intellektuális abszurditás, minek okán Sepp úgy döntött, hogy nem akar ilyen ronda hulla lenni, és megesküdött magában, hogy amikor csak lehetséges naponta borotválkozni fog. A gondolat megnyugvással töltötte el, mint egy érzelmi csodaszer. És valóban betartotta a szavát: „soha nem nézek mostantól borotválatlanul a halál szemébe!”

Ahogy alkonyodott kihúzta a szabadba Balduin testét és a sötétség leple alatt visszavitte a táborba. A századparancsnoknak beszámolt az eseményekről és átadta Balduin dögcéduláját.

Másnap reggel Sepp és egy bajtársa megásta Balduin sírját. A kietlen sztyeppén egyetlen egy fadarab sem állt rendelkezésre ahhoz, hogy keresztet lehetett volna állítani, így a sír tetejére helyezték Balduin acél sisakját. Sepp Balduin-nal együtt eltemette maradék ártatlanságát, és mostantól kezdve feltételek nélkül elfogadta a háború könyörtelen törvényeit. Ugyanazon az éjszakán a német utászok drótot vezettek a kilőtt orosz tankhoz, aláaknázták és másnap reggel tüntetőleg felrobbantották. Erre azért került sor, hogy megakadályozzák azt, hogy a orosz tüzérség támpontként használhassa a páncélos roncsát, mivel ez komolyan veszélyeztette volna a német állásokat. Úgy tűnik, hogy helyes döntésnek bizonyult, mert az orosz tüzérség még egy jó ideig csöndben maradt. Néhány nappal később egy orosz páncélos áthajtott Balduin sírján, így Balduin a végtelen orosz táj, és a történelem névtelen részévé vált, mint több tízezer más katonatársa, akiknek az élete fiatalon kettészakadt.

Az orosz támadás november 20-án indult meg. A német állások kitartottak, de az áldozatok száma jelentős volt, ami tovább gyengítette a németek harci erejét. November 24-ről 25-re virradó éjszaka az oroszok előkészítettek egy sokkal nagyobb támadást a 3. Hegyivadász Hadosztály, különösen a 144-es század körzetében. Körülbelül 200 tank és néhány gyalogsági ezred lendült támadásba a 144-esek által védett állások körül.

Hajnali 05.00-kor egy erőteljes tüzérségi csapás ébresztette fel a németeket felületes álmukból. Ösztönösen bújtak bele a lyukakba. A zárótűz körülbelül egy óra hosszat tartott. A landserek a földhöz tapadtak, imákat mormortak, miközben a lövedékek szilánkjai fütyültek el mellettük a levegőben. A hajnal első fényében a zárótűz hirtelen véget ért, majd átadta helyét a csörgő és csikorgó tankoknak. A németek tartották állásaikat a két dandárnyi páncélos és az őket követő gárda hadtesttel szemben. A tankok nem tudták áttörni a német védelmi vonalat, a német gépfegyverek pedig megtizedelték a orosz gyalogságot. Nem sokkal később a második hullámban az oroszok lángszórókkal felszerelt tankokat küldtek a német állások ellen. Pokoli sikolyokat lehetett hallani a sebesültek irányából, az égett hús szaga pedig aláásta a harci morált a túlélők között. A szervezett német ellenállás szétesett, de minden kisebb csoport saját magáért harcolt tovább az utolsó töltényig és az utolsó közelharci fegyverig. Több száz katona halt meg a legkegyetlenebb körülmények között. Egyik oldal sem ejtett foglyokat, így a sebesülteknek semmi esélyük nem volt a túlélésre. Sok esetben a halottakról nem is lehetett megállapítani, hogy egyáltalán emberi lény volt valamikor. A tüzérségi tűz már a természet erejére hasonlított, az orosz páncélosok pedig az utolsó tartalékaikat vetették be a csatában. A német gyalogság az akaraterő és az önkontroll határára érkezett. Minden izmuk megfeszült és a belső hang az ordította az agyukba, hogy fuss és menekülj, amivel keveredett még az orosz páncélosok csörgő, csengő hangja, amely már egyre közelebbről hallatszott. A csikorgó hangok mellé hirtelen tompa robbanások csatlakoztak. Az adrenalin a csúcspontjára szökött a katonákban. Módszeresen kikészített fegyvereik és kézigránátjaik készen álltak a harcra. Az oroszok ekkor már csak 100 méterre voltak az állásaiktól, amikor megérkezett a parancs: TŰZ!!! A németek bevetették az összes fegyvert amely még használható volt.

Sepp eközben felszereléseik és fegyverzetük alapján megpróbálta beazonosítani a parancsnokokat. A tapasztalt orosz katonák egyből a tankok mögé ugrottak, amikor lőni kezdtek rájuk, ekkor a támadás lelassult, hiszen a tankok legénysége is tudta, hogy tartaniuk kell a gyalogság tempóját. Ha nem ugrottak a tankok mögé, hanem fent maradtak a tankokon, abban az esetben addig lőtt rájuk ameddig csak tudott. Igyekezett minden adandó alkalommal leadni egy lövést a tartalék benzines tartályra, amely a tank hátuljára volt rögzítve. Ha a lövés jól sikerült, akkor a benzin végig csorgott a szellőzőnyílásokon, majd befolyt a motortérbe, ami néha belobbantotta a motort és a tank leállt. Az orosz támadókat nem érdekelte a veszteség. Az ellenség egyre közelebb ért és már fel lehetett ismerni az oroszok arcát. A védők koncentrált tűz alatt tartották az orosz gyalogságot, így azok kívül maradtak a 100 méteres távolságon, de a húsz tank megállíthatatlanul robogott tovább a német állások felé. Egyre jobban lehetett hallani a páncélosok moraját. A németek összekészítették a kézigránát-csokrokat, és a mágneses aknákat. Ahhoz, hogy egy katona megközelítsen egy ellenséges páncélos harci járművet, óriási önkontrollra volt szüksége. Minden ilyen védekezési technika közvetlen kapcsolatot jelentett az ellenséges harci járművel. A védők korlátozott mennyiségű páncéltörő bombákkal rendelkeztek, és csak a legtapasztaltabb katonák tudták használni azokat. Tíz méteren kívül a páncélos biztonságban volt a páncéltörő kézi fegyverektől, de tíz méteren belül a gyalogos katonának azonnal cselekednie kellett, mert ha a tank legénysége felfedezi a rókalyukat, akkor igyekeztek a rókalyukakra ráhajtani, azokon megforogni, és így élve eltemetni a lyukakban tartózkodó gyalogosokat. A kritikus távolságon belül a katona kiszaladt a rókalyukból és felugrott a tankra, majd a torony, a motortér vagy a kerekek közé tette a robbanóanyagot. Ezt a megoldást kevesen alkalmazták, mert az orosz gyalogság mindent igyekezett megtenni, hogy a német katona ne érje el az orosz páncélost vagy ne tudja aktiválni a páncéloson a robbanóanyagot. Öt tank tompa robbanások közepette megállt a csatatéren. A többi viszont tovább robogott a német állások felé. A német gyalogság aggódva figyelte az egyre csökkenő távolságot. Sepp legugolt saját árkában, amint a vas kolosszus nyikorogva, zörögve a közelébe ért. Nem minden katonának sikerült kontrolálni a félelmeit. Sokan ugrottak fel, és vad repüléssel vetették ki magukat az árkokból, de az orosz gyalogság kíméletlenül lekaszálta őket. Sepp-től körülbelül 30 méterre egy katona is így tett, megpróbálva egy távolabbi lövészárokban menedéket találni, de félúton egy orosz géppuska elkaszálta. Feltámaszkodott a könyökére és megpróbálta felmérni a helyzetét, de a T-34-es utána robogott. Hirtelen a sebesült férfi megállt ott ahol volt, feltehetően megpróbált egy utolsó, kétségbeesett kísérletett tenni a menekülésre, hogy elkerülje a tankot. Függetlenül attól, hogy az egész egy véletlen műve volt vagy a tank vezetője a megérzéseire hagyatkozva – a kérdés örökre válasz nélkül marad, ahogy ez a háborúkban gyakran előfordul – a páncélosnak sikerült a sebesült minden mozdulatát követnie, mint egy mágnes, mígnem a katona meg nem állt a fájdalomtól és a kimerültségtől. Ezután a tank maga alá gyűrte a katona lábait. A katona ekkor felült, mintha meg akarná ölelni gyilkosát. Néhány másodperc múlva a végtagok eltűntek a szörnyeteg alatt. Sepp elborzadva nézte a látványt, majd észrevette, hogy bajtársa a sokk hatására nem ad ki egy hangot sem. Amikor a lánctalp belemart a medencecsontba, a katona kivillantotta fogait, mint egy ló, arca ördögien eltorzult, egy soha véget nem érő vigyorral, ahogy a feje vöröses színben szinte akkorára duzzadt, mint egy dinnye. Azután a test eltört, csontok és belek masszájává változott, amint a mellkas és a fej is eltűnt a tank alatt. Ami megmaradt, nem volt több, mint egy ocsmány massza a földbe préselve. Az orosz földanya pedig lassan magába szívta az egészet, mintha sosem lett volna ott. A védők legnagyobb meglepetésére a harcjárművek folytatták útjukat anélkül, hogy bármilyen módon továbbra is kivegyék a részüket a küzdelemből. Nyilvánvalóan kommunikációs probléma volt a páncélosok legénysége és a gyalogság között vagy csak egyszerűen az orosz hadvezetés rosszul ítélte meg a németek erejét. Akárhogy is, a tankok eltűnésével a landserek visszanyerték bátorságukat, és haragjukat a védtelenül maradt orosz gyalogság ellen fordították.

Ha elfogtak az oroszok egy rettegett és gyűlölt mesterlövészt, akkor arra kínhalál várt. Ezért Sepp minden csata előtt elrejtette mesterlövész puskáját, és elrejtett mellé még pár doboz lőszert is. Mielőtt az oroszok beözönlöttek volna a lövészárkokba, gyorsan betette a fegyvert és a lőszert a lyukba, és elővette MP40-es géppisztolyát.

Az oroszok beviharzottak a lövézárkokba, és elkezdődött a könyörtelen közelharc. Puskatusok csapódtak tompán az arcokba, gyalogsági ásók szakították fel a vállakat, bajonettek és harcikések vágtak bele a gyomrokba, gőzölgő belek fordultak ki az egyenruhák alól, vér keveredett a földdel, szuronyok döftek torkokba. Sikolyok, sípoló lélegzet, nyögések, lövések, füst és a gőzölgő vér szaga árasztott el mindent. Az egész emberiség elveszett, ha valaha egyáltalán volt is jelen bármilyen felismerhető formában. Vagy az emberiség igazi arcát most szabadították ki a szelencéből?

Az ember végül is csak egy a sok gerinces közül, akiknek egy része az ölni vagy megölnek elv alapján szabályozottan harcol a túlélésért a darwini szabályzat szerint. Hiszen az intelligencia is csak egy fegyver.

Egy sebesült orosz esett be az árokba, mint egy zsák krumpli. A katona rázuhant Sepp-re, maga alá gyűrve őt a lövészárok aljára. Eközben Sepp bajonettje beleszaladt az orosz melkasába. Sepp letolta magáról a testet, de a bajonett beragadt a bordák közé. Az orosz katona hirtelen küzdött néhány másodpercig, hogy a fegyvert kirántsa magából. Sepp-et teljesen meglepte a helyzet, mivel azt hitte, hogy ellenfele már halott és a felgyülemlett izgalomtól vezérelve tejes erejéből elkezdte rugdosni az orosz nemiszervét. Tompa reccsenés, a törés hangja azt jelentette, hogy a fém csizmája orrával eltörte az ellenfele szeméremcsontját. Ahogy az orosz hátra zuhant, megduplázódott a fájdalma. Sepp megragadta a torkát és eltörte a gégéjét. Az orosz zihált még egy kicsit, majd meghalt. Ekkor a szeme sarkából egy árnyékot látott felé suhanni, ösztönösen lebukott, így az újabb ellenfele puskatusa lepattant rohamsisakjáról. Egy pillanatra kábultan az oldalára gördült, majd kezeit az arca elé emelte. Az orosz újból felemelte puskáját, hogy a puskatussal ismét lesújtson Sepp fejére, de a csapás nem érkezett meg. Támadója közvetlen közelről egy géppisztoly sorozatot kapott a hátába. Vér és bőr darabok spricceltek Sepp arcába. Felugrott, hogy megköszönje bajtársa segítségét, aki megmentette, de eközben egy másik orosz katona belemélyesztette megmentője veséjébe a bajonettjét. Sepp-et elöntötte a düh, megragadta a halott orosz fegyverét, majd a puskán lévő bajonettet beletolta ellensége arcába. Sepp a borzalmak és a dühe miatt elvesztette időérzékét. A harc során nem messze tőle felrobbant egy kézigránát, beborítva őt földdel, törmelékkel és szennyeződéssel. Tompa fájdalmat érzett az állában és az orrán.

A csata olyan hamar véget ért, amilyen gyorsan elkezdődött. Sepp a vér ízét és egy ragacsos tömeget érzett a szájában, majd megtapogatva állát és nyakát észrevette, hogy az egész mellkasa csupa vér. Maroknyi landser állt a véres mészárlás közepén, ami inkább hasonlított egy középkori csatajelenethez, mint egy modern háború hadszinterére. A földön nyögtek, sikoltoztak a haldokló vagy sebesült katonák. „Sepp, öreg fiú! Hogy nézel ki, hadd lássam?” Egy bajtársa megvizsgálta az arcát. Sepp jobb orrlyuka felszakadt és az ajkába néhány apróbb repesz szilánk ékelődött bele. De most nem volt idő ezzel foglalkozni. Az oroszok következő hulláma hangos kiáltásokkal érkezett, ezért összeszedték az elesettek fegyvereit és lőszereit, majd védelmi állást vettek fel körülbelül 200 méterre az első sortól. Itt más századok túlélői is csatlakoztak hozzájuk. Sepp-nek a rejtekhelyén kellett hagynia orosz mesterlövész puskáját.

Egy kisebb csoport, nagyjából húsz fő kevésbé volt szerencsés, mert nem tudták elérni Sepp-ék vonalait. Sepp látta őket, amint felveszik a harcot az oroszok első hullámaival, amíg a lőszerük kitartott, majd az utolsó öt, életben maradt katona felemelt kézzel kiemlekedett az árokból. Az oroszok azonnal rúgták és puskatussal ütötték őket, miközben hátrafelé kísérték a kis csoportot.

Annak ellenére, hogy a helyzet reménytelennek tűnt, a német gyalogságnak sikerült elválasztania az orosz gyalogságot a tankjaiktól. Egy tankot sikeresen kilőtt egy 88mm-es ágyú. Rádió üzenetet kaptak, hogy támogatásként hamarosan még két 88mmm-es ágyú érkezik a frontvonalba, és amint megérkezik, az ezrednek azonnal fel kell vennie a harcot az oroszokkal és vissza kell szereznie régi állásaikat. Ekkor mindkét fél átcsoportosításokba kezdett. Sepp-nek nem volt semmilyen fegyvere, csak egy normál k98-as puskát tudott szerezni magának, de persze ezzel a puskával is rendkívül pontos lövéseket lehetett leadni, akár távcső nélkül is, így álcázott fedezékéből, gyors és jól irányzott lövésekkel sikerült távol tartania magától az orosz járőröket.

Alig egy óra telt el a 88mm-es ágyúk érkezése óta, és az ellentámadás mozgásba lendült. Mintegy 80 gyalogos maradt ahhoz, hogy támogathassa a két harci jármű támadását, de az oroszok elkövettek egy nagy taktikai hibát, mivel nem voltak képesek időben pótolni az előző támadásaik alatt elesett gyalogosaikat. Szemmel láthatóan meglepte őket a hirtelen ellentámadás, így visszamenekültek régi állásaikba. Sepp azonnal elszaladt, hogy megkeresse teleszkópos puskáját, és örömmel látta, hogy érintetlenek a lőszerekkel együtt. A német parancsnok pedig sikeresen ki tudta használni azt a pillanatot, amikor érdemes meglepni az oroszokat. Sepp is kihasználta a helyzetet, jól célzott lővésekkel leszedte az ellenséges katonákat, különös figyelemet fordítva az orosz parancsnokokra. Az oroszok így összezavarodtak, és képtelenek voltak hatékonyan védekezni. A tankok és a nehézfegyverek hiányában az orosz frontvonal apránként megtört, a németek pedig annyi veszteséget igyekeztek okozni nekik, amennyi csak lehetséges volt. Sok szovjet katona úgy gondolta, hogy elég messze van Sepp puskájának hatótávolságától – de a sors iróniája miatt az orosz fegyver kimondottan hatékony volt még a nagyobb távolságokban is. Ebben a helyzetben az álcázás feleslegessé vált. A mesterlövész egyszerűen keresett egy védett helyet, ahonnan az egész területet megfigyelés alatt tarthatta, és innen bármelyik irányba tudott lőni, ameddig csak lehetett, majd keresett egy másik helyet vagy a frontvonalban tevékenykedett. Egy orvos őrmester ránézett Sepp sérüléseire. Az orra be volt dugva az álla pedig be volt kötözve. Sebei nem voltak komolyak, így Sepp-et visszaengedte az első vonalba. Sepp 11 bajtársával  előre óvakodott az ellenséges állásokig. Semmiféle ellenállásba nem ütköztek, majd kis idő múlva halott és súlyosan sebesült orosz katonákba botlottak bele. A feszültség nem csökkent, mert az állások jól védve voltak és az árkokból, földbunkerekből még bújkáló katonák támadása is várható volt. Az egyik ilyen jól álcázott bunkerből gurgulázó hangok jöttek kifelé. Az egyik lövész oroszul bekiáltott: „Sdawajtesj! Wychoditje s podnjatymi rukami!” ( Add fel és gyere ki felemelt kezekkel! ). Amikor nem történt semmi, a katona belőtt egy sorozatot az MP40-essel. Semmi sem mozdult, de halvány fény világított ki a földbunker feletti tetőn keresztül. Alig tett Sepp néhány lépést, hangosan odakiáltott társainak, majd belépve a földbunker belsejébe, hihetetlenül kegyetlen jelenettel szembesült. Itt volt az az öt bajtársa, akiket néhány órával korábban az oroszok elfogtak. Habzó, gurgulázó vér tört elő a torkukból, amelyet pár perccel azelőtt vágtak el a menekülő őrzőik, amikor meghallották az MP40-es lövéseket. Karok és lábak rángatóztak kontrollálhatatlanul, kezük tehetetlenül kaparta a földet. Sepp és társai nem tudtak már segíteni nekik, és úgy tűnt, hogy a szenvedéseik még túl sokáig tartanak. Az események megbotránkoztatták a katonákat. A történtek elvetették a gyűlölet magját Sepp-ben. Egy érzés, amely viszonzásra talált mindkét oldalon. Mindenkinek volt egy indítéka a bosszúra, amelyre mentséget remélt a csatatéren elkövetett kegyetlenségekért.

Társai sem voltak különösebben könyörületesebbek. Sepp megfigyelhette, hogy egy elfogott orosz őrmester hogyan volt kitéve a bajtársai kegyetlenkedéseinek. Információkat akartak halani tőle az ellenség helyzetét illetően, az erőikről és a terveikről. Nem számított, hogy az orosz nem tudott semmit ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, mivel ehhez alacsony rangban volt. Ez amúgy is csak egy ürügy volt arra, hogy bosszút álljanak rajta. Az információk, melyeket az orosz őrmester adott, nem feleltek meg a német hadnagynak és aszisztenseinek, ezért belevertek egyet az őrmester arcába. Természetesen, ezek után sem kaptak megfelelő válaszokat, amiket hallani akartak. Amúgy is, csak egy kifogás volt az egész. A verések egyre brutálisabbá váltak, és egyszerű kínzássá fajult. Az egyik kihallgató talált egy botot, melynek kihegyezte a végét és a fogoly körme alá döfte. Szörnyű sikoltás volt a válasz, ami tovább hergelte a kínzókat. Ebben a pillanatban megjelent egy tapasztalt őrmester, aki véget vetett az egésznek, modván: „Mi ez a szarság! Nem vagytok jobbak, mint Iván!” Előhúzta 08-asát a tokjából és az orosz halántékához tette, majd meghúzta a ravaszt. Az orosz koponyája pedig felrobbant, fröccsenő agyával beborítva lelkiismeretüket. A hadnagy pedig nem mert megszólalni, hogy az őrmester figyelmen kívül hagyta a rangját.

1943. november 27-én az oroszok felhagytak az offenzívával. A német hídfő kitartott, de ezért cserében jelentős veszteségeket könyvelhettek el. A 144-es század harci ereje egynegyedére fogyatkozott meg. A hídfőt közel három hétig megtévesztőnek mondható béke lengte körül. A tél beköszöntével a harci tevékenységek csökkentek, csak kicsinyes, zaklató csatározások folytak néha az ellenséges járőrök és a felderítők között. A jeges eső, a sár, a hó és végül a fagy kimerítette a landsereket. Mivel nem volt ivóvízük, kénytelenek voltak a pocsolyákból, patakokból inni. A vérhas és sárgaság hatalmasodott el a katonákon. A megmaradt kevés ivóvízet beosztották. Egy kevés vízet a szájukba töltöttek a kulacsaikból, majd visszaköpték egy részét a tenyerükbe. Ezzel megmosták az arcukat, a maradékkal átöblögették fogaikat, majd lenyelték. Úgy néztek ki, mint a szellemek. Sepp régi gyermek arca mostanra már inkább egy 40 éves férfi arcára hasonlított. Mindennapi szemtanujaként az embertelen küzdelmekben szemei besüllyedtek a szemüregeibe, kifejezése érzéketlen lett és keserűvé vált. Arcvonásai gránittá keményedtek. Csak 19 éves volt, de a veteránokra jellemző módon megkeményedett.

Amíg a németekhez kisebb létszámú erősítések érkeztek, addig az oroszokhoz szünet nélkül érkezett a hátországból az utánpótlás mind emberanyagban, mind pedig felszerelésben. Így képesek voltak december 19-én egy új támadást indítani a német hídfők ellen. Soha véget nem érő hullámokban támadtak a tankok és a gyalogság. Tizenkét napon át tartó végtelen harc során a 3. Hegyivadász Hadosztály majdnem megsemmisült. Száz méterenként két német katona tudta ellenőrzés alatt tartani a frontvonalat, szemben az 50-szer annyi orosz katonával. Még a legtapasztaltabb veteránokat is elfogta a félelem. December 30-án és 31-én valóságos pánikroham tört ki a katonák között, de ebben a helyzetben kockázatos lett volna bármilyen ezredszintű csapatmozgás, ezért a Fegyverzeti Hivatal tisztje bebizonyította bátorságát és motorkerékpárjával felhajtott a fronvonalra. Puszta jelenlétével lelket tudott önteni a jelenlévőkbe.

A 7. század napokon át vissza tudta verni az állandó támadásokat. Sepp pedig pozícióját gyorsan váltogatva igyekezett minél több kilövést véghez vinni, hogy ezzel is könnyítsen társai nehéz helyzetén. Az ellenséges golyók jégeső módjára záporoztak a védelmi vonalakra. A védelmi árkokat több szakaszon, csak egy-két ember védte. A megfogyatkozó lőszerkészletek, egy tiszt halála, a sebesültek ellátásának hiánya, a levegőben repülő bajtársak darabjai, a hirtelen felismerés az élet múlandóságára – mindez elég volt ahhoz, hogy egy katona becsukja a szemét és felálljon a lövészárok szélére, várva az ellenséges lövedék érkezését.

Sepp is késztetést érzett arra, hogy biztonságosabb helyen legyen, noha felbecsülhetetlen előnye volt az, hogy szabadon mozoghatott az egysége által elfoglalt területen belül. Észrevette társai megkönnyebbülését, amikor egy rövid időre hozzájuk csatlakozott. Izgatott kérdéseikre a helyzetükre vonatkozóan óvatos válaszokat adott. Az egyik árokban lévő lövésznek az idegei felmondták a szolgálatot és el akarta hagyni az álláspontját. Amikor Sepp elment mellette, megszólalt: „Sepp, Veled megyek! Nem vagyok elég őrült ahhoz, hogy szétlövessem a seggem. A francba, hogy nem sebesültem meg eddig. Nincs elég lőszerünk és élelmiszerünk.” Ebben a pillanatban egy motorkerékpár hangjára lettek figyelmesek. Megfordulva látták, hogy egy kapitány leállítja a motort nem messze tőlük és cikázva feléjük fut. Ebben a pillanatban az egyik árokban tartózkodó öt katona közül az egyik felugrott az árokból, és meggondolatlanul elkezdett hátrafelé szaladni. A tiszt felismerte a helyzet súlyosságát és az MP40-sel egy sorozatot eresztett el a katona feje felett. A katona hirtelen megállt és sokkos tekintettel a tisztre nézett. Az árokban tartózkodók közül az egyik katona a tisztre emelte a fegyverét. A kapitány hirtelen felemelte és tüzelési helyzetbe tette a saját MP40-esét és azt mondta: „Eresszétek le a fegyvereket és takarodjatok vissza az árokba, seggfejek!”. Az a katona, amelyik kifutott az árokból, visszabaktatott a társaihoz. Hirtelen egy orosz aknagránát sivító hanga a földhöz szögezte őket. Sepp még látta, ahogy a tiszt beugrik a többiek mellé az árokba. Minden felől föld darabok lövelltek a magasba a becsapódó gránátok miatt, majd sár darabok potyogtak mindenhonnan a katonákra. A kapitány ismét megszólalt: „Nem csináltok semmiféle szarságot! Tartsatok ki!” – mondta, majd folytatta: „Kézben tartjuk a kialakult helyzetet. Ivánék nyomása a frontvonalra csökkent. Ragyogóan csináltátok eddig. Most készül egy új védelmi vonal, és mi bármelyik pillanatban készen állunk a taktikai visszavonulásra. A kommunikációs vonalak is hamarosan működni fognak. Tartsatok ki fiúk, ameddig csak lehet! Én itt leszek és segíteni foglak benneteket!”. Mindenkinek adott egy tábla csokoládét és eltűnt, keresve a következő lövészárkokat. Fél órával később Sepp kimászott a lövész mellől, hogy egy új pozíciót keressen magának. Elképesztőnek találta, hogy a tiszt megjelenése milyen pozitív hatást tudott gyakorloni a katonákra. A gyalogság továbbra is kitartott. A taktikailag katasztrofális, és potenciálisan halálos pánik hangulat már elhárult. Az első sorok továbbra is állták a sarat.

De nem minden katona bírta a folyamatos feszültséget. Az egyik módja az első vonalban elkerülni a borzalmakat, hogy álbetegséggel vagy önsebesítéssel mentek néhányan az orvosokhoz. Voltak katonák, akik erre szakosodtak, szinte a megtévesztés művészei voltak, mint egy tudományi ágazatban, és tudásukat megosztották néhány kiválasztott bajtársukkal.

Például, rájöttek arra, hogyha megeszik a Nivea krémet, akkor a sárgaság tünetei lépnek fel rajtuk. Amikor szándékosan megsebesítették magukat, például egy lövés a kézen vagy a lábon, akkor a lövés előtt maguk elé tartottak egy darab Kommissbrot (kenyér fejadag), megakadályozva a puskapor árulkodó égési jeleit a keletkezett seb körül.  Az ellenséges offenzívák előtt, hosszantartó harcok alatt, kedvezőtlen körülmények folyamán a veszteségek, a furcsa sérülések és a betegek száma nagymértékben megnőtt. A tisztekre és az altisztekre nem volt jellemző ez a magatartás. Sőt, azokban az alakultokban sem volt jellemző, ahol a tisztek és az altisztek keményen fogták katonáikat.

Az oroszokat meglepte a németek álhatatos ellenállása és a támadás iránya eltolódott az ígéretesebb észak-keleti irányban, de a német felderítés kiváló munkát végzett, így már tudott az új támadás irányáról. Az ezred harcokban edzett katonái pedig az új védelmi állásokban ismét készen álltak a következő csatára.

A kimerült landserek homokzsákok viszonylagos biztonságában feküdtek a gyülekezőponton, amikor egy orvos őrmester érkezett. Körbejárta a katonákat és egy kis üvegcsővet adott át nekik, melynek tartalma szemmel láthatóan kis tablettákból állt. Az üvegcsére az volt írva: ’Pervitin’. Ez egy amfetamin, amely elnyomja az éhségérzetet, növeli az állóképességet és elűzi az alvásigényt. „Amikor azt hiszed, hogy vége, nem bírod tovább, akkor kapj be egy tablettát és a motorod újra indul. De ne túl sokat, mert hamarabb véged lesz, mielőtt kimondanád azt, hogy ’peep’. Szóval egy darab, és nem több! Jó harcot, fiúk!”- mondta, majd távozott. Néhány könnyebben sebesült érkezett még a gyülekező pontra, és ők is kaptak az üvegekből.

Alig néhány óra maradt a pihenésre. Kómás alvásukból felébresztve őket elrendelték, hogy vegyenek be egy darabot a tablettából. Kaptak egy csésze forró kávét, az elsőt hosszú idő óta, és kibontottak pár üveg szeszes italt, melyből mindenki ihatott egy jó nagy kortyot. De a kávé és a szeszes ital minden esetben azt jelentette, hogy rossz hír következik. Ez most is így történt. Fél óra múlva érkezett a parancs, hogy az észak-keletre lévő hadosztályt egy nagyobb orosz támadás fenyegeti és támogatást kell nyújtani nekik.

 

 

<<<Előző rész Következő rész>>>