Mesterlövész a keleti fronton - 7. fejezet

Csak egy előre látható katasztrófa

Ebben a zászlóaljban találkozott először Sepp egy mesterlövész bajtársával, akiről már régebben hallott. A neve Josef Roth, aki Nürnberg-ből érkezett. Körülbelül egy idős volt Sepp-el, és azonnal jó barátságba kerültek egymással. Josef is egy orosz mesterlövész puskával dolgozott. Roth zászlóaljparancsnoka felismerte a védekező hadmozdulatok alatt helyesen telepített mesterlövészek értékét, éppen ezért szabad kezet adott nekik. Sepp és Josef megbeszélték, hogy együttműködnek a következő csatában és megegyeztek abban, hogy közös felderítéseket fognak folytatni. Kiderült, hogy a képzett páros sokkal hatékonyabb, sőt, több szem többet lát.

Másnap reggel, körülbelül 8.00 óra magasságában, hirtelen egy lövedék süvített keresztül a német katonák között, akik az hadállásaik megerősítésével voltak elfoglalva. Az egyik tizedes rángatózva a földre zuhant. Mint a villám, a többiek fedezéket keresve a földre vetették magukat. A tizedes volt az, aki egyedül állva maradt, mert nem hallotta meg időben a nagy bummot, a lövés dörrenését, és ez a néhány másodperc végzetesnek bizonyult számára. A lövedék a bal szemén keresztül hatolt be az agyába és ökölnyi lyukat tépve ki a koponyájából hátul távozott a fejéből. A vér és az agy sárgás tömege fröccsent ki a fejéből, amikor összeesett. Valaki felkiálltott: „Vigyázzatok, valahol van egy mesterlövész!” A tehetetlen kiáltásnak engedelmeskedve az őrök megeresztettek egy géppuska sorozatot abba az irányba, amerről a dörrenés hallatszott és amerről az orosz mesterlövész pozícióját feltételezték, de minden hatás nélkül. Senki sem mert megmozdulni. Sepp és Josef még a lövészárkukban voltak, amikor egy futár érkezett hozzájuk lélekszakadva a hírrel és jelentést tett az orosz mesterlövész támadásáról. A zászlóaljparancsnok meghallva a hírt, csak ennyit mondott.”Mesterlövészek, tudják mi a dolguk. Oldják meg a problémát!”. Gyorsan mozogva, gondosan kihasználva minden tereptárgyat, a két német mesterlövész fedezékről fedezékre rohanva távozott a frontvonal felé.

Az új védelmi vonal egyik újonnan elkészült árkában fogadta őket egy őrmester, aki jelentést tett az elmúlt néhány perc eseményeiről, majd kissé jobbra előre mutatva, egy nedves, bokros területet jelölt meg, ahonnan a mesterlövészek tökéletesen álcázott helyet találhatnak maguknak. Sepp és Josef sikeresen elérte a pozíciót és elkezdték beolvasni az előttük elterülő terület jellegzetességeit, melyek ideális búvóhelynek tűnhettek egy orosz mesterlövész számára. Szemüket feszülten meresztgették, de nem láttak semmi gyanúsat, annak ellenére, hogy kiemelt figyelmet fordítottak egy adott területre, ahonnan társukat kilőhették.

Még mindig semmi. Az órák egymás után teltek. Az általuk választott látszólag ideális pozíció ellenére sem látták a mozgásnak legcsekélyebb jelét sem. Dél körül egy másik német katonát ért találat, amint egy konzervdoboznyi szart dobott ki a lövészárok pereme fölött. Ezúttal az áldozatnak szerencséje volt, mert a lövedék lepattant a sisakjáról, és egy repesz szilánk csak felhasította a felkarját. Az orosz mesterlövész nem használt robbanótölttet, ahogy szokásuk volt, így a landser egy kisebb sebbel megúszta.

Eközben Sepp és Josef a távcsövén keresztül kémlelte tovább az orosz vonalakat. A magas fűvel borított területen egyszer csak indokolatlanul megmozdult egy fűnyaláb. Olyan volt, mint amikor egy emberi test kúszik a fűben és elhajolnak körülötte a fűszálak. Sőt, szemmel láthatóan az eddigi lövéseit is ebből a helyzetből adhatta le, mert a fűben nyomot hagyott a lövedék útja. Csodálattal nézték mindketten a területet. Az orosz mesterlövész egy kis gátat készített magának a nedves talajon, és a belsejét pedig barlangszerűen kialakította magának. Most az a kérdés, hogy elég tapasztalt lesz-e ahhoz, hogy elhagyja a helyét vagy ott marad. Az utóbbi lehetőség tűnt valószínűbbnek, mert az eddigi lövéseit is erről a helyről adta le. Sepp és Josef úgy döntöttek, megpróbálják rávenni az oroszt, hogy mutassa meg magát, ezért hamis célpontként felállítottak egy csapdát. Josef körülbelül 50 méterre Sepp-től vette fel a pozícióját. Úgy tervezték, hogy a megfelelő pillanatban mindketten egyszerre fognak tüzelni az orosz mesterlövészre. Egy kenyérzsákot megtöltöttek fűvel, feltűzték egy botra és egy sapkát illesztettek fel a tetejére. Átadták a bábút az egyik bajtársuknak, és megkérték arra, hogy pontosan tíz perccel később emelje jó magasan a lövészárok pereme fölé. Eközben mindkét mesterlövész célba vette az ellenség pozícióját. Az orosz feje végszóra megjelent a gödör peremén és túl korán tüzelt, nem számított a csapdára. A két német szinte ugyanabban a pillanatban lőtte ki a robbanó lövedéket az oroszra. A barlangból tompa puffanások hallatszottak ki. Figyelmesen nézték a távcsövön keresztül a földsáncot. Az orosz mesterlövész távcsöve még a szeme előtt volt. A két német golyó egyszerre csapódott a fejébe, amitől úgy repült szét, mint egy érett dinnye. Csak a távcső maradt érintetlenül az árok szélén. Most már az oroszok nem merték elhagyni a fedezékeket, a németek pedig folytathatták az árkok építését.

Sepp és Josef előkészített egy-egy jól álcázott lőállást a következő orosz támadásra. Megállapodtak abban, hogy megvárják, amíg az ellenség kb. 100 méterre megközelíti őket, majd ezután kereszttűz alá veszik az oroszokat. Ez a stratégia igen jól működött, és így két napig képesek voltak hozzájárulni ahhoz, hogy csapataik kimenthessék a sebesülteket. A nikopoli hídfő apránként engedett az iszonyatos nyomásnak és ismét a bekerítés veszélye fenyegette. Az egységek átcsoportosítása miatt Allerberger és Roth útja különváltak. Kezet ráztak egymással és sok szerencsét kívántak egymásnak. Abban a reményben váltak el, hogy egy napon talán újra találkozni fognak.

A Josef-el való találkozásból Sepp megtanult egy fontos leckét: vannak olyan helyzetek, amikor együtt kell működni valakivel, akinek különleges megfigyelőképességei vannak, mert ez bizonyos helyzetekben hatalmas előnyt jelenthet. Bár Sepp megesküdött, hogy Balduin Moser halála után nem dolgozik együtt senkivel sem, be kellett ismernie, hogy a csapatmunka hatékony. Sepp ezért meggyőzte parancsnokát arról, hogy egy megfigyelőre lenne szüksége mellette. A parancsnok engedélyt adott arra, hogy Sepp válassza ki maga mellé a számára megfelelő bajtársát.

A 144-esek tovább folytatták kemény csatáikat. Kénytelenek voltak újra és újra elterelő támadásokat indítani, és próbálták tartani a fontosabb közlekedési csomópontokat, amíg egységeik fokozatosan vissza tudtak vonulni. Ennek ellenére kivéreztek ezekben az összecsapásokban. Tanubizonyságot tettek képességeikről, hogy ezred szinten képesek tartani pozícióikat a hatalmas orosz támadások ellen. Előfordult az is, hogy a hegyivadászok ellentámadásokat is végre tudtak hajtani, de a meggyengült ezredek e közben óriási veszteségeket szenvedtek, amelyek már a létüket is veszélyeztették. Egész századok pusztultak el az utolsó emberig.

1944. február 12-én, négy napig tartó kegyetlen harc után a németek parancsot kaptak a hídfő feladására. Az ezred megtizedelve, utánpótlás és nehézfegyverek nélkül, személyenként 5-10 tölténnyel elkezdte a visszavonulást. Ilyen körülmények között, amikor a támadók állandóan zaklatják a hátvédeket, a mesterlövészek válnak az egység „tüzérségévé”. Csak ők tudták az ellenséges erőket tisztes távolságban tartani maguktól. Ahhoz, hogy képesek legyenek felvenni a harcot az oroszokkal Sepp és társai bármerre jártak, összeszedték az elesett orosz katonák töltényeit.

A leleményességük és az erőfeszítésük révén a 3. Hegyivadász hadosztály megmenekült a bekerítéstől, és elérte az új frontvonalat az Інгулець-nél (Inhulets-folyó). Az időjárás megváltozott, ami egyszerre ellenségük és szövetségesük is lett egy időben. Ellenségük volt a hó és a jég, amely megpróbálta megsemmisíteni a teljesen kimerült, védelem nélkül maradt landsereket. De ez egyben a szövetségesük is lett, hiszen a megsemmisítésükre irányuló minden törekvés ilyen körülmények között lehetetlenné vált. A németek apatikusan vánszorogtak a sztyeppén, a jégkristályok mint a tű hegyei szúrták az arcukat. A hőmérséklet mínusz 50 fok alá süllyedt. Aki megállt vagy a földre esett a kimerültségtől az néhány percen belül megfagyott. A csizmáik vasalt szerelvényei miatt fázott a lábuk. Csizmáikban az izzadt zokni ráfagyott a bőrükre. A sérüléseket nehezen tudták ellátni az orvosok, mert a folyékony gyógyszerek belefagytak a tartályokba. A legrosszabb esetekre felkészülve a katonák, a morfium ampullákat a szájukban szállították, hogy melegen tartsák őket. A sebek azonnal megfagytak. Az orosz katonák holttesteiről levették a meleg nemez sapkákat, és csizmákat.

A katonák mozgásban tartották egymást. Amint Sepp megállt, azonnal puskatussal hátba vágták, és ő is ugyanezt tette másokkal. A harcképes katonák száma napról napra fogyott és a sebesülteknek nagy erőfeszítésükbe telt, hogy tartani tudják az iramot. A haldoklókat könyörtelenül ott hagyták, ahol voltak. Előfordult, hogy halott társaikból kellett enniük. Fegyvereiket jég borította, ami használhatatlanná tette mindegyiket. A kiváló minőségű és jól megtervezett német fegyverek pontosan illeszkedő alkatrészei most a használóik ellen dolgoztak. Minden beragadt rajtuk, ami csak mozgatható volt. A német fegyverekkel ellentétben az orosz fegyverek kiválóan működtek a nulla fok alatti hőmérsékletben is.

A kőkeményre fagyott talaj megakadályozta a védelmi állások kiépítését. Csak az állatias ösztön és az önfenntartás vezette tovább a katonákat a nyomasztó sztyeppén. A vihar egyre erősödött. Az éhség és a kimerültség szinte megbénította őket. Sepp botladozott a térdig érő hóban, csuklyáját belehúzta az arcába, bélelt terepszínű kabátját összébb fűzte maga körül, mesterlövész puskáját pedig jól becsomagolva a hátára tette. A hideg szinte már elviselhetetlenné vált. Előttük egy gazdaság és egy nagy halom szalma homályos körvonalai bontakoztak ki a hóesés okozta szürkés ködből. Lépései nyomán hirtelen a föld engedett és nagy kiáltással beesett egy lyukba, amelyet keményre fagyott hó borított. A lyukban szemben találta magát egy halott orosz katonával, akinek szó szerint arcára fagyott egy csúnya, torz vigyor. Úgy rántotta vissza magát a felszínre, mint egy bogár, négykézláb ásva ki magát a hóból. A 30 méterre lévő kiégett farmon mintha mozgást láttak volna. Mint a villám, a landserek fedezékeket keresve ugrottak be minden mögé, ami biztonságot nyújthatott számukra. Fegyvereiket készenlétbe helyezték, de ekkor vették észre, hogy mindegyik befagyott. Orosz beszélgetés foszlányait hozta feléjük a szél. Mindenki megmerevedett és csöndben várták, hogy az oroszok tüzet nyissanak rájuk, de semmi sem történt. Félelmetes bizonytalanság lett úrrá mindenkin, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az oroszok nem voltak abban az állapotban, hogy felvegyék a harcot a németekkel. Mindkét fél visszavonult és figyelte a másik oldalt.

Egész éjszaka esett a hó, és az intenzitása folyamatosan növekedett. Az időjárás lett a védőangyaluk. Ösztönösen a nagy halom szalmát vették célba, mint egyetlen lehetséges védelmi forrást a tomboló természet ellen.

Azután egy figyelmeztető jelzés érkezett. A szél egyre jobban erősödni kezdett. Még néhány lépés, és ott álltak a szalmahegy mellett. Gyorsan elkezdték beásni magukat a meleg szalmába, majd összebújtak benne, mint a fiatal malacok, hogy túlérjék a vihart. Két nap és két éjszaka telt el azóta, hogy féktelenül tombolt a vihar. Még a hadviselés szabályai is meghajoltak az időjárás akarata előtt. A halom szalma lett a menedéke az oroszoknak is, akik menedéket keresve bemásztak a szalma másik oldaláról. Nem harcoltak egymással, a könyörtelen ellenségek néhány méterre voltak egymástól a szalmában.

Február 20-a reggelére a vihar alábbhagyott. Fegyvereiket meg tudták védeni a hidegtől, így ismét működőképesek voltak. Idegesség futott át a landsereken, mivel nagy valószínűséggel nemsokára közelharcot kell folytatniuk a szalmahalom másik oldalán lévő oroszokkal. Senki sem tudta, hogy az oroszok mikor fognak támadni. Három német katona kiásta magát a szalmából és elindult felderíteni a terepet. Körülbelül fél óra múlva visszatértek a felderítők és jelentették, hogy minden tiszta, az oroszok eltűntek a kora reggeli órákban. A hír hallatára mindegyikük megkönnyebbült.

Összeszedték felszereléseiket, és ismét nekiindultak vánszorogva a mély hóban, hogy elérjék az új védelmi vonalat. Fizikai állapotuk riasztó ütemben, rohamosan romlott, de az utolsó pillanatban meglátták a hadianyag raktárt, ahol lőszert, élelmiszert, ruhát és takarót tudtak vételezni. Letelepedtek egy falu romjai között, és pihentek néhány napot.

Mivel Sepp már a zászlóalj törzshoz tartozott, ezért abban a kiváltságban részesült, hogy időnként egy erős fedezékben lévő kályha mellett melegedhetett. Hangulatosnak ítélte meg a helyet, és pont álmodozott, amikor Kloss kapitány visszatért az ezred eligazításról. Reszketett a hidegtől, leült az első üres helyre, lábát kiegyenesítette a kályha felé, így a csizmája nagyon közel került a tűzhöz. A fáradság nagyon hamar legyűrte őt, nekidölt a falnak, majd elaludt. Valamivel később Sepp égett szagot érzett a levegőben és felnézett. Kloss kapitány csizmája füstölt. A tiszt felugrott, sikított egyet és ugrálva kiabálta: „A francba, a francba, a francba, ez forró!” Megpróbálta levenni a csizmáját, de nem sikerült, mert a nedves bőr túl gyorsan összement, és rátapadt a lábára. Az egyetlen dolog, amit tehetett, gyorsan ráöntött egy vödör vizet a lábaira, hogy a bőr újra kitáguljon. Szerencséjére volt váltás ruhája a készletei között, így Kloss lecserélte egy tartalékra a bőrcsizmáját.

Február 25-én az oroszok újra támadtak, de a támadás megakadt, mert a sikeres tüzérségi zárótűz megállította őket. A csaták közötti szünetet arra használták ki a németek, hogy az újonnan meghatározott frontvonalig visszavonják erőiket az Inhulets-nél. Mint már oly gyakran megtörtént korábban, több lényeges hiba történt az új frontvonal meghatározásakor. Amíg az első sorban harcoló tisztek képesek voltak a gyakorlati, stratégiai és taktikai elképzeléseket helyesen kielemezni, és felbecsülni az ellenség forrásainak valós erejét, addig a főparancsnokság személyzete OKH (Oberkommando des Heeres) újra és újra megtorpedózta azokat úgy, hogy nevetséges rendeleteket hoztak az állások felesleges tartását illetően. A felelőtlen döntések következményeként komoly anyagi és emberéletben mérhető veszteségek keletkeztek, melyek hosszútávon pótolhatatlannak bizonyultak. Tehát, valójában a hadsereg túlfeszített utánpótlási útvonalai nem tudták pótolni az ilyen mértékű mindennemű veszteségeket. A koordinálatlan visszavonulás veszélybe taszította a katonai hadműveleteket, amely egyre jobban kaotikussá vált, és végül mindenki csak önmagával foglalkozott a menekülés során, amilyen módon csak tudott. Az Inhulets mentén kialakított új frontvonal végül egy előre megtervezett katasztrófa része lett. A frontvonal megőrzése érdekében tilos volt annak lerövidítése, alapvető átszervezésekre pedig nem került sor. Így a következő orosz támadásokat egy túlfeszített és keskeny német frontvonal védte. Ebben a helyzetben, a parancsnokok egyetlen reménysége a jelentős tapasztalattal és nagy harci morállal rendelkező 3. Hegyivadász Hadosztályba lett fektetve. Ezért őket vetették be a harcokba újra és újra. Meg kellett akadályozniuk az ellenség betörési és bekerítési kísérleteit. A hadállások és a tartalékok rögtönzöttek voltak, és nem adtak valós biztonságérzetet. A veszteségek személyi és tárgyi viszonylatban óriásinak bizonyultak.

Március 1-én a szovjet roham betört a német vonalak közé. Úgy tűnt, hogy az oroszok különösen aktívak voltak ebben az időben. Az adott harci zónában a 3. Hegyivadászok szomszédságában az 1. Páncélgránátos Hadosztály ásta be magát. A szovjetek naponta akár ezer fővel is képesek voltak pótolni veszteségeiket, amire a németek nem voltak képesek. A harmadik napon történt betörés során az 1. Páncélgránátos Hadosztály gyakorlatilag megsemmisült, ezért az oroszok megsemmisítő csapást próbáltak mérni a hegyivadászokra. A negyedik napra, a hegyivadászok elvesztették a hadosztály felét. Sepp néhány zúzódás és vágás kivételével szinte sértetlen maradt, pedig végig a harcok sűrűjében mozgott. Ismét bebizonyosodott, hogy a magas erkölcsi és szakmai tapasztalat hosszú ideig ellensúlyozni tudja az ellenség fölényét, de az ötödik napon Sepp zászlóalja 60 harcképes katonára apadt.

Az ellenség támadása oldalról, az 1. Páncélgránátos Hadosztály felől érte a hegyivadászokat, de a harcok zaja egyszer csak a hátuk mögül harsant fel. Egy híradós rádió üzenetet kapott, miszerint a zászlóalj-parancsnokságot érte támadás, és segítséget kérnek a felmentésre. Úgy tűnt, hogy ellenséges harci csoportoknak sikerült beszivárogniuk a német vonalak közé, és megpróbálják megsemmisíteni a parancsnokságot, hogy megtörjék a frontvonal ellenállását. Körülbelül száz fős orosz különítmény támadta a harminc fős parancsnokságot, akik nem voltak felkészülve egy ilyen jellegű támadára. Heves tűzharc alakult ki, melynek során a védők gyorsan kifogytak lőszer készleteikből, majd egyre több emberük esett el a tomboló csata során.

A századparancsnok azonnal parancsot adott a főparancsnokság felmentésre, és a szomszédos századok is besegítettek néhány katonával. A támadó erő mintegy húsz főt számlált, köztük Sepp és egy tapasztal járőr társa, aki megfigyelőkét támogatta őt. Körülbelül 7 órakor úgy döntöttek, hogy a támadást 8 órakor kezdik meg. Gyorsan magukhoz vették a szükséges felszerelést és amilyen óvatosan csak tudtak, nekivágtak a másfél kilométeres útnak. Tizenöt perc elteltével észrevették az orosz különítményt. Egy bokros, dombos terület mélyén, a völgy lábánál, a meredeken emelkedő domb tövében feküdt a parancsnoki állás. A németek számára nem volt ideális terep, viszont az oroszok számára jelentős stratégiai értéket képviselt, mert felülről képesek voltak szemmel tartani a német védelmi állásokat. A védők visszavonultak az utolsó megerősített fedezékbe. A támadók dühös golyózáporára igyekeztek egyetlen, célzott lövésekkel válaszolni. A védelmi állás körüli térséget mindkét oldal hullái borították. A hegyivadász felmentő haderő megállt, hogy áttekintést nyerjen a kialakult helyzetről. Itt volt az ideje, hogy a mesterlövész megfigyelőjével együtt bizonyíthassa szaktudását. Sepp és bajtársa gyorsan úgy döntött, hogy egy csoport bokor jó álcázást fog nyújtani, és tiszta képet kapnak a csatatérről. Az volt a terv, hogy a gyalogság támadásának megindításakor annyi oroszt szednek le, amennyit csak lehetséges. A megfigyelőnek sokkal jobb rálátása volt a harci zónára, mint a mesterlövésznek, akinek csak a távcsövén keresztül kapott korlátozott mennyiségű információ állt a rendelkezésére. A mesterlövész munkáját, a megfigyelő magas hatékonysági rátával növelte, és pontos célpontokat jelölt meg. Sepp alig emelte tüzelési helyzetbe fegyverét, amikor távcsövén keresztül meglátott egy német katonát, amint a fejsebére teszi kezét, majd egy orosz géppuska lekaszálja a katonát. A fej és a nyak, a lövedékek hatására azonnal egy véres tömeggé változott. Sepp megfigyelője már be is azonosította a géppuska állás helyét: „Kis földvár 10 méterre jobbra.” Sepp fordított a fegyverén és egy pillantást vetett az orosz állásra. Célkeresztjét megpihentette az orosz részben látható mellkasán. Meghúzta a ravaszt és 150 méterről halálos pontossággal mellbe lőtte a géppuskást. Első lövése volt a jel, a felmentő támadás megindítására. A gyalogság tüzet nyitott, miközben Sepp megfigyelője segítségével egyre több oroszt lőtt ki. A harc rövid volt, de annál véresebb. Hirtelen az oroszok kereszttűzbe kerültek, elvesztették az ellenőrzést az események felett, ezért elkezdtek vadul lövöldözni minden irányba, majd minden elcsendesedett. Körülbelül húszan jobbnak látták, ha eltűnnek a fák között. Nyolcvan sebesültet és halottat hagytak maguk mögött. A németeknek nem volt idejük arra, hogy üldözőbe vegyék őket. Röviden egyeztettek a főhadiszállás túlélőivel, majd elindultak. Húsz perccel később már visszaértek bajtársaikhoz a frontvonalba.

Az elmúlt hat nap szünet nélküli küzdelme után a landserek kimerültek, egy mély kóma-szerű alvási állapotba kerültek, amint néhány pillanatnyi szabadő állt a rendelkezésükre. Ezekben a szituációkban az orvosok azonnal kiosztottak egy újabb adag Pervitin tablettát, amely ismét mozgásba tudta lendíteni a katonákat.

Március 7-ig a németek tartani tudták állásaikat, de a 6. Szovjet hadsereg átlépte az Inhulets folyót, így a 3. hegyivadászok szomszédságába került. A hegyivadászok tüskét jelentettek az oroszok szemében, amelyet gyorsan ki akartak húzni, ezért megrohamozták a német állásokat. A 144-esek, a nagy nyomás hatására kegyetlen közelharcban lépésről-lépésre, fokozatosan visszavonultak, ezzel is időt hagyva a főhadiszállás evakuálására. A zűrzavar közepén érkezett az utolsó parancs, miszerint minden egység azonnal vonuljon vissza az Inhulets-től. Összefüggő parancs többé nem érkezett a frontvonalba, így innentől kezdve mindenki önmagáért küzdött a túlélésért.

Időközben a visszavonulás útját az oroszok szinte teljesen elvágták. A hadosztály sebesültellátó állomása elmenekült. Egy keskeny, mintegy másfél kilométer széles folyosó állt még nyitva a visszavonulás biztosítására. A 144-esek maradványai is elkezdték a harci visszavonulást. A szétszóródott egységek tagjai is csatlakoztak hozzájuk.

A menekültek között volt négy orvos, akik megszöktek az előretolt elsősegély-állomásról. Ezek az emberek nyilvánvalóan teljesen elhasználódtak. A viselkedésük zavart volt, a pszichológiai nyomás teljesen kiégette őket. Egy őrmester, aki információhoz akart jutni, hogy merről jöttek és mi történt velük, csak zagyva válaszokat kapott. Ezért átadta őket a többi orvosnak, hogy pihentessék minél tovább az orvos csapatot: „Orvosok, lássátok el a társaitokat. Úgy motyognak, mintha a Szentlélek szállta volna meg őkat. Adjatok nekik inni, és vágjátok nyakon őket, de anyai kedvességgel. Talán, akkor megtudjuk, hogy mi történt velük.” És valóban, egy kis élelmiszer-, és egy kis alkohol megnyugtatta őket, de az események leírása, hogy minek voltak a szemtanúi, még a hallgatóságban is növelte az esetleges orosz fogság veszélyének esélyeit.

Úgy tűnt, hogy a német sebesülteknek találtak még egy helyet az utolsó vonat szerelvényen, amely megpróbált kimenekülni a nikopoi katlanból. A különösen reménytelennek tűnő eseteket egy orvos és hét ápoló társaságában hátrahagyták. A kiszolgáltatottságuk jeleként egy fehér zászlót húztak fel, melyre vöröskeresztet rajzoltak, fegyvereiket pedig jól látható helyre, egy sátorlapra halmozták fel. Egy előretolt mongol egység foglalta el a terüleltet. Óvatosan futottak fedezékből fedezékbe, majd körbe vették az egészségügyi állomást, azután követelték, hogy a sátrorból jöjjenek ki a katonák: „Wychodite s pidnjatymi rukami, faschistskie swinji.” (Kifelé felemelt kézzel ti fasiszta disznók). Két ápoló lépett ki a sátorból. Orosz szótárakat osztottak ki a keleti fronton harcoló csapatoknak, amelyből az ápoló már elsajátított pár kifejezést, így visszakiabált a szovjeteknek: „My ne wooruscheny. Sdes tolko ranenye. My sdajomsja Sowjetskoj Armii.” (Fegyvertelenek vagyunk, itt csak sebesültek vannak. Mi megadjuk magunkat a szovjet hadseregnek.”) A mongolok lőállásba helyzeték fegyvereiket, miközben a parancsnokuk érthetetlen szavakat ordítva közeledett a szanitéc felé. Kezüket a fejük felett tartva várta a két szanitéc, hogy a mongol a közelükbe érjen. Az első mongol még mindig ordítva  ért a szanitécek mellé, majd figyelmeztetés nélkül puskatusával arcon ütötte az egyik ápolót. A sérült ápoló összeesett, törött orrából patakokban folyt a vér. A mongol folyamatosan ordított és belerúgott az ápolóba, aki a hátára esett. A mongol hátrébb lépett, előhúzta pisztolyát és mellbe lőtte az ápolót. Ebben a pillanatban véres kötényében az orvos és két másik ápoló lépett ki a sátorból, hogy megnézze mi történt. Ez a jelenet elterelte a mongol figyelmét a haldoklóról, és négy másik társával együtt továbbra is érthetetlen szavakat ordítva, fegyvereik csövével visszalökdösték a németeket a sátorba. A műtőasztalon egy katona feküdt, akinek súlyos fejsérülései voltak. Mellette állt egy másik orvos, akit az egyik mongol eltolt maga elől és előhúzott egy kést a csizmájából, majd szép lassan beletolta a sebesült mellkasába, mondván: „Eta faschistskaja swinja bolsche nam ne pomecha.” (Ez a fasiszta disznó nem zavar minket többé). Késével még kétszer vagy háromszor szíven szúrta a katonát, mielőtt lenyugodott. A németek sokkos állapotban és szörnyű előérzettel várták, hogy mi fog következni. Átszorították őket a szomszédos sátorba, ahol a súlyos sebesültek hevertek. Az egyik mongol őrmester félretolta az orvost, aki meg akarta győzni őt arról, hogy kímélje meg a sebesültek életét, de az őrmester felkiáltott: „Seijtschas my wam pokaschem, kak postupajut s ludmi, kotorye napadajut na matuschku-rossiju i ubiwajut schenschtschin i detej.” (Nos, mi most meg fogjuk mutatni nektek, hogy mi történik azokkal, akik megtámadják Oroszországot és nőket, gyerekeket ölnek.”) Egy kézmozdulattal jelzett embereinek, és a sebesültekre mutatott: „Perereschte im glotki, kak owzam.” (Vágjátok el a torkukat, mint a juhoknak). A sátorban lévők megborzongtak, amikor észrevették a démoni csillogást a mongolok szemében, amint közledve feléjük előhúzták késeiket a csizmáikból. A mozdulataikból látszódott, hogy otthon tapasztalt pásztorok, mészárosok és hentesek lehettek, akik tudták hogyan kell használni a késeket, amelyek ideális fegyverek voltak az elkövetendő tettekhez. Az érzelmek legkisebb jele nélkül lépkedtek a sebesültek között, és a jól bevált szakmai gyakorlattal rántották hátra a katonák fejét, és vágták át jó mélyen a sebesültek torkát. Az éles kések olyan finoman vágtak bele a húsba, mintha vaj lett volna. Még a gerincet is lehett látni a kispriccelő véren keresztül. A mongolok gyorsan és módszeresen dolgoztak, néhány perc alatt az egész sátor úgy nézett ki, mint a vágóhíd. A haldoklók saját ágyukon rángatóztak és vonaglottak a fájdalomtól. Az orvos, habár hozzászokott már a háború mindennapi borzalmaihoz, színe zöldessárga lett. „Smotri.” (Te nyápic) – kiáltotta a mongol őrmester és a puskája tusával belecsapott az orvos arcába. Az orrcsont megrepedt, vér fröccsent az arcára és a mongol csizmájára. „Na moi sapogi, slaboumok, ty, staraja swinja!” (Disznó, nézd meg mit csináltál a csizmámmal!). Azzal a lendülettel megragadta az alkalmat és újból lesújtott az orvos fejére. A fej úgy repedt szét, mint az érett dinnye. Két vagy három további jól irányzott csapás a fém végű puskatussal és az orvos már meg is halt. Az egyik ápoló behátrált a sarokba, arcára fagyott a borzalom, de az őrmester kihúzta onnan és beletörölte az egyenruhájába véres fegyverét.

A mongolok elkezdték a fosztogatást. Az utolsó hat betegápoló legugolt, kezüket a fejük mögé tették és figyelték a rájuk felügyelő mongolt, aki láthatólag elég dühös volt, mivel kimaradt a fosztogatásból. „Wot dermo” – mondta a többieknek, „zatschem mne zdes za etimi glupymi swinjami prismatriwat. Ich wsö rawno w raschod pustjat. Lutschsche ja ich sejtschas srazu prischju?” (A francba, a francba, miért kell nekem őriznem ezeket a disznókat, amikor meg is ölhetném őket. Miért nem ölhetem meg őket most?”. „Zakroj rot I delaj, tschto ja tebe skaschu,”. (Pofa be, és tedd amit mondok) – válaszolta egy tiszthelyettes. „Staryi chotschet eschtschö s nimi poodinotschke tschto-to soobrazit. Moschet proschtschebetschut ptischki nam eschtschö swoju pesenku I rasskaschut nam, kuda ich doblestnye prijateli smylis.” (Az öreg ki akarja kérdezni őket. Talán ezek a madárkák csiripelni fognak egy dalt nekünk arról, hogy merre vannak a hős bajtársaik.”)

Az egyik ápoló tudott egy kicsit oroszul, így megértette azt, amit mondtak egymásnak. „Azt akarják, hogy tartson itt minket, mint a sebesülteket”- suttogta a fogai között. „Nincs más kiút, ki kell törnünk. Próbáljuk meg kinyírni őket. Nem lehetnek túl messze a mieink.” „Benne vagyok”- válaszolta a mellette guguló ápoló. „Én leütöm Ivánt, azután átfutunk a sátron keresztül. Ugorjátok át a hulladék gyűjtő gödröt és fussatok a bokrok közé. Ha folyamatosan futunk, akkor biztonságos távolságba kerülünk tőlük. Mindenki önmagáért fusson, de próbáljunk meg együtt maradni.”

A mongolok hangosan kérkedtek a talált holmikkal, amitől az őr dühe folyamatosan erősödött és minden figyelmét társaira öszpontosította. Azután elérkezett a lehetőség.  Mongolok találtak néhány dobozt, amit elkezdtek felfeszegetni. Az őr mereven bámulta őket. Az egyik orvos előhúzta a csizmájába rejtett tőrét, majd rávetette magát az őrre, mint egy tigris. Az őr összerogyott, az orvos pedig háromszor vagy négyszer vesén szúrta. Az őr megmerevedett a fájdalomtól és tompa nyögéseket hallatott. Az ápoló gyorsan betapasztotta kezével az őr száját. A többiek már elhagyták a sátrat, amikor társuk otthagyva az őrt utánuk rohant. Még nem érték el a biztonságot jelentő távolságot, amikor a sebesült őr riasztotta társait. Géppisztolyok ugattak fel és töltényhüvelyek kopogása hallatszott a sátorból. Az egyik sorozat lekaszálta a hátsó orvost, akinek a tőr még mindig a kezében volt. A másik tovább rohant és vadul ugrotta át a hulladékkal teli gödröt, amelyben kötszer és emberi testrészek voltak felpúpozva. Szürreálisan egy amputált emberi végtag állt ki a halom tetejéből. Az egyik ápoló lába ugrás előtt bele akadt az egyik sátor kötelébe és nagy erővel zuhant bele a gödörbe. A következő elérte a másik oldalt, de visszafordult és kinyújtotta bajtársa felé a kezét. Fogást találtak egymás kezén és kihúzta társát a gödörből. Hallották, amint a sátor oldalát felszakítják a mongolok és tüzet nyitnak rájuk. A lövedékek veszélyes közelségben zümmögtek körülöttük, ezért az orvos és az ápoló bevetette magát a bokrok közé és tovább kúsztak az aljnövényzetben. A mongolok folytatták a lövöldözést, leveleket és ágakat törve ketté. Az orvos látta, hogy társai tőle jobbra futnak. Ő is begördült egy árokba, majd társai után szaladt.

A tapasztalt katonák nagyon gyorsan beszereztek egy iránytűt, amit mindig készenlétben tartottak arra az esetre felkészülve, ha elszakadnának társaiktól. Sepp zsebében is volt egy ilyen iránytű. Az egyik betegápolónak is volt, és ez megmentette az életüket. Két nappal korábban csatlakoztak a hegyivadászokhoz. A parancsnoknak jelentették elesett társuk nevét, majd csendben, gondolataikba merülve csatlakoztak a menetelő katonákhoz.

A katonák kitartása meghozta gyümölcsét, mert elérték a fő védelmi vonalakat. Mindegyikőjük koszos és tetves volt.

A lőszer utánpótlás teljesen kimerült, ezért minden lövéssel takarékosan kellett bánni. Tisztában voltak azzal, hogy kizárólag a rend, a fegyelem, és a csendes türelem ad esélyt a túlélésre, különben a biztos halál várja őket, amennyiben az ellenség kezére kerülnek.

Bár nem volt szemmel látható, a hadsereg parancsnoksága egy utolsó kísérletet tett arra, hogy elkerülje a bekerítést. Az oroszok már mélyen behatoltak a német vonalak mögé, és csak a hadsereg vezetői közötti koordináció hiányának volt köszönhető, hogy a bekerítés nem járt sikerrel. Tizenöt német hadosztály húzódott össze, hogy ki tudjon menekülni az egyetlen megmaradt menekülési folyosón keresztül, átkelve az Inhulets folyón és a Bug-nál egy új frontvonalat hozzon létre a nyugati parton.

A 3. Hegyivadász Hadosztály a hadművelet élvonalában mozgott és ők érték el először az Inhulets-t. Sikerült megtalálniuk egy járható átkelőhelyet, ahol az utászok egy átjárót építettek ki a folyón. Az oroszok tovább folytatták koordinálatlan, zaklató támadásaikat.

A 138-dik és a 144-dik ezred tartotta pozícióit, és megvédte az újonnan kialakított hídfőt és biztosította a biztonságos folyosót. 1944. március 15-én elkezdett esni az eső, majd szinte minden megdermedt és megérkezett a jeges vihar. Mindenfajta védelem nélkül, kitéve az időjárás viszontagságainak, a megfázás és a krónikus kimerültség gyorsan terjedt a katonák között. A nyomor elkerülésének legcsekélyebb jele nélkül a landserek ott álltak a lövészárkaikban, gyötörve a láztól és a hidegrázástól.

<<<Előző rész Következő rész>>>