Mesterlövész a keleti fronton - 9. fejezet

Túlzott emberi erőszak

Egy mindent elsöprő orosz páncélos támadás végül 1944. április 2-án sikeresen áttörte a német vonalakat. Azonnal menekülni kellett a halálos orosz ölelésből, de ez egyben rendkívül kockázatos is volt, hiszen a csapatok csak kézi lőfegyverekkel és kézigránátokkal voltak felszerelve. Viszont, a hirtelen fellépő rossz időjárás örvendetes szövetségesükké vált. Aznap este heves hóvihar kezdődött. A látótávolság 50 méter alá csökkent. A század néhány túlélője állásában maradt, a többiek pedig elkezdték a nyomorúságos visszavonulást. Hosszú sorokban, a végtelen fehér hóban menetelő fekete sorok úgy néztek ki, mint a vánszorgó giliszták a földön. Mint minden hasonló alkalommal, a legnyomorultabbak a sebesültek voltak, akik ilyenkor a legtöbbet szenvedtek. Minden katona magával vonszolta valamelyik bajtársát. A haláltól és a rossz orosz bánásmódtól való félelemtől vezérelve összeszedték utolsó erőtartalékaikat. Azok, akik nem tudtak mozogni, ott kellett, hogy maradjanak ahol voltak. Néma, fájdalmas elválás következett azoktól a bajtársaktól, akikkel kemény csatákban harcoltak együtt, de sebesülésük miatt mozgásképtelenekké váltak. Utoljára belenéztek egymás szomorú szemébe, és ígéretet tettek arra, hogy hazaérve átadják szeretteiknek a végső üzeneteket vagy átadják a nagy becsben tartott emlékeket. A legtöbb ilyen fénykép vagy amulett, esetleg értékesebb tárgy sosem jutott el a címzettekhez, mivel hamarosan elpusztult a hírvivővel együtt egy következő csatában, robbanásban vagy felismerhetetlenségig beszennyeződött a sártól, vértől a háború későbbi szakaszában. Egy utolsó kézfogás, a kölcsönös megértés, majd a hóvihar elnyelte a visszavonulókat. Néhány perccel később, miután a landserek elhagyták pozícióikat, tompa lövések visszhangoztak mögöttük a sötétből, amint a súlyos sebesültek véget vetettek életüknek. Sok katona arcán szinte észrevehetetlen maradt a fájdalom. Túl vastag héj képződött ennyi idő alatt a kifelé mutatott közöny, és a belső fájdalom között.

Sepp szokása szerint becsomagolva tartotta mesterlövész puskáját egy sátorlapban, a hátára akasztva. Volt még nála egy MP40-es, melyet szokásához híven a mellén tartott. Az Ő feladata volt védeni a menetelők szárnyát. Körülbelül egy órája menetelhettek, amikor beszélgetés foszlányokat hallott. Jobban odafigyelt, és megkönnyebbüléssel állapította meg, hogy csak a bajtársai hangját hallja. De percekkel később belé hasított a gondolat, mintha áramütés érte volna: „Az orosz szavak most már tisztán hallhatóak, és árnyékokat is lehetett látni körülbelül 10 méterre a hóban. Bassza meg! Egy orosz konvoj mellett menetelünk párhuzamosan! Ne most veszítsd el a józan eszed!”- gondolta magában. Ebben a pillanatban, ha harc törtne ki, azonnal végük lett volna. Sepp megérintette társai vállát, és ujjaival a szemére mutatott, majd az oroszok felé. Elég volt a néma figyelmeztetés, mindenki egyszerre megértette, hogy miről van szó. Egy szót sem szóltak, lassan elmozdult a német hadoszlop, és úgy vált le az orosz konvojról, mintha az megégették volna őket.

A kora reggeli órákban, amíg még sötét volt, elértek egy, az oroszok felügyelete alatt lévő útkereszteződést, melyen éppen átvonult a véget nem érő teherautókból, szállítójárművekből, katonákból és hadianyagból álló konvoj. Egy órányi idegtépő várakozást követően úgy döntöttek, hogy harcolni fognak az átkelésért. A bokrokon keresztül törve néhány katona rohamra indult. A teherautók között körülbelül 40 méter volt a távolság. Sepp három társa kiugrott két teherautó közé, majd hevesen tüzelni kezdtek. A három landser beleürítette az MP40-es tárak tartalmát a vezetőfülkébe, Sepp hátulról támadva bedobott pár kézigránátot a teherautó rakterébe. A teherautó első kerekei kifordultak, majd egy tompa morajlást követően belefordult az út menti árokba. A vezetőfülke ajtaja kivágódott, és a kora reggeli sötétségben, a sápadt fényt árasztó égő jármű ajtajában egy pillanatra megjelent a járművezető véres, torz arca. Szájából vér lövelt ki, beborítva a hóval borított talajt, majd kidőlt a járműből, mint egy kivágott fa. Miközben a németek a következő teherautóra kezdtek tüzelni, az ezred átsietett az úton. Néhány perccel később a csata befejeződött. A landsereket az út másik oldalán elnyelte a sötétség, mitha ott sem lettek volna.

A hadosztály maradványai erőre kaptak, de kiderült, hogy a visszavonulás túl későn kezdődött meg. Már közel voltak Bakalow városához, 25 kilométerre a Kuchurgan bejáratához, ami valójában egy természetes akadályt képezett. Egy gyors és bátor orosz páncélos egység már elfoglalta a várost és lassan befejezte öt német hadosztály bekerítését, beleértve a 3. Hegyivadász hadosztályt is. Mindegyik német alakulat kétségbeejtő állapotban volt. A zászlóalj a felére csökkent, kizárólag könnyű gyalogsági fegyverekkel rendelkeztek. Éhesek voltak és fáradtak. De a félelem, hogy orosz kézre kerülnek, megakadályozta őkat abban, hogy megadják magukat. Mivel a legmagasabb rangú tiszt a 3. Hegyivadász hadosztály parancsnoka Wittman tábornok volt, ezért ő vette át a teljes német erők feletti parancsnokságot. Döntést hozott, hogy kitör a halálos bekerítésből és csatlakozik a Kuchurgan nyugati partján lévő németekhez.

A kitörési kísérletnek energikusnak kellett lennie, és azonnal meg kellett történnie annak ellenére, hogy a logisztikai helyzetük borzasztó volt, a teljes német rádióhálózat szintén összeomlott, így a kommunikáció az egységek között kizárólag a futárokkal volt megoldható. Ennek eredményeként sok értékes időt elvesztegettek. Mire teljesen felkészültek a kitörésre, már április 5-ének késő délutánját írták.

17 órakor a 3. Hegyivadász hadosztály felsorakozott a támadáshoz. Az oroszokat nyilvánvalóan meglepte, hogy ezek a kimerült csapatok, akik alig bírtak ellenállni, 21 órakor támadásba fognak lendülni. Ekkor a 144-esek két kilométerre voltak a várostól egy kis faluban.

Amíg Wittman tábornok az öt hadosztállyal bajlódott, addig kiderült, hogy a XXIV hadtestet már teljesen körülzárták a szomszédos völgyben. A sikeres kitörés érdekében, a két tábornok megállapodott az egyidejű támadásról. A kitörési kísérlet azonban a kommunikációs nehézségek miatt nem sikerült. Nem sokkal később a kapcsolat a két haderő között teljesen megszakadt. Wittman tábornok jogosan aggódott a hadtest túl lassú mozgása miatt, ami úgy tűnt teljesen el is akadt. A túlélés érdekében mindent megtett azért, hogy a kapcsolatot visszaállítsa a csapatok között, és megparancsolta a Bakovo körzetében állomásozó alakulatoknak, hogy várjanak. Annak érdekében, hogy tehermentesítse a szomszédos völgyben rekedteket, kitette a saját csapatait egy összehangolt orosz támadásnak.

A 144-esek különösen nehéz helyzetbe kerültek. A gazdasági épületek égő házai közül kozák lovasság rontott rájuk, majd a támadás egész éjjel szünet nélkül folytatódott. Sepp tíz társával együtt  romos házak körül keresett menedéket. Gyakorlatias szaktudással négy rejtekhelyet állított össze magának, különösen nagy gondot fordítva arra, hogy a rejtekhelyek könnyen megközelíthetőek legyenek, mindamellett jól rejve is maradjanak. A kozákok mozgásának körzetét szerencséjükre bevilágították az égő épületek lángjai. Az első kozák század megjelenése 21.30-kor kísértetiesnek volt mondható, amint az égő házak táncoló fényéből, a félhomályból dübörögve kivágtattak lovaikon. A lovasok tökéletes összhangban mozogtak lovaikkal és pillanatok alatt bent voltak a német állások között. Szinte lehetetlen volt kilőni a lovasokat a vibráló fényben, ezért a németek inkább a lovakat vették célba. A célzott lövések legtöbbször a lovak szegycsontját érte, ekkor a ló azonnal felbukott, gyakran maga alá gyűrve lovasát. Ha a lövés a vese területét vagy a beleket érte, akkor az állat vadul, görcsösen és ellenőrizhetetlenül kitört. A kozákok távolságától függően Sepp szegcsonton lőtte a legelső állatot, ez önmagában is megakasztotta a támadást. Ekkor Sepp társai elkezdték leszedni a többi lovat vagy a már földön fekvő kozákokat vették célba. Egy óra múlva a farm körüli terület tele volt halott és haldokló állatokkal és emberekkel. Ily módon sikerült megállítani az intenzív kozák lovasság első támadását, de sajnos az emberi erőszaknak nagyon sok ártatlan ló esett áldozatául. Sepp-ben egyre nagyobb ellenérzést váltott ki, hogy kénytelen kilőni ezeket a csodálatos állatokat.

A harc nem sokkal később heves küzdelembe torkollott. Egy kozák hirtelen megjelent Sepp hadállása előtt. Meglengette puskáját, eközben véletlenül mellbe lőve egy lovat, ami pont átugrott egy hullát. A lövedék feltépte a ló hasfalát. A kiömlő beleken a ló megcsúszott, rátaposva az alatta lévő sebesültekre és halottakra. A kozák szeme tágra nyílt a rémülettől. Úgy tűnt, mintha a ló másodpercekig bámulta volna a kozákot, kimondhatatlan szomorúsággal szemeiben, szinte könyörögve a gyors halálért. Sepp azonnal leadott egy fejlövést az állatra, hogy megkímélje őt a hosszú kínoktól, majd mellbe lőtte a kozákot is, aki azonnal rábukott a halott lóra.

A következő kozák támadó hullámnak sikerült bekényszeríteni az útról a németeket a faluba, ahol brutális közelharc vette kezdetét. Sepp elrejtette mesterlövész fegyverét és az MP40-es géppisztolyával belevetette magát a küzdelembe. A helyzet percről percre reménytelenebbnek tűnt. Hét társával harcolt együtt, amikor orosz aknavetőgránátok csapódtak be az egyik gazdasági épületbe. A szétrepülő törmelékek megijesztették a kozákok lovait. A kozákok üvöltöttek a mindefelé záporozó kötörmelékek között. Kisebb-nagyobb kövek csapódtak a kozákokhoz, lovaikhoz és és a német gyalogosokhoz. Robbanások, sikolyok hallatszottak minden felöl. A halál apokaliptikus mennydörgéssel tarolt körös-körül, figyelmen kívül hagyva, hogy ki az ellenség és ki a barát, amely káoszba végül becsatlakozott még a német tüzérség is. Mindkét fél megpróbált segítséget nyújtani a harcoló bajtársainak. Habár, a rakéta-, és tüzérségi tűz csak néhány percig tartott, ez alatt az idő alatt elpusztított egy egész kozák századot és ezzel egyidejűleg sok német katonát is. Ennek eredményeként egy rövid szünet állt be a csatában, kísérteties csönd lépett a helyébe, mielőtt megérkezett a következő orosz támadó hullám a szektorba.

A rögtönzött pozíciókban harcoló német ezred, az elégtelen fegyvereik és felszereléseik következtében hatalmas veszteségeket szenvedett. Néhány órás harcot követően csak a 144-eseknek 300 halottjuk, és 168 sebesültjük lett. Minden kapcsolatot elvesztettek a hadosztállyal. Néhány járőrnek azonban sikerült átjutni az orosz vonalakon a hadosztályhoz. Az ezred sorsa ebben a pillanatban súlyosan veszélyeztetetté vált. Ebben a rendkívül bonyolult helyzetben parancsnokuk, Oberst Lorch úgy döntött, hogy meghozza az egyetlen gyakorlatias megoldást, miszerint kizárólag egy azonnali sikeres kitörés megkísérlésével tudnak csatlakozni a hadosztályhoz.

A publikált könyvekben leírt nyomorúság százszorosa jelenik meg a katonai jelentésekben, és levelezési részletekben. Az ilyen helyzetekben az orvosi logisztikai hálózat minden esetben összeomlott. A frontvonalak és az elsősegélyhelyek közötti távolság megtétele az elvesztett járművek miatt nagyon nehézkessé vált, nem volt megfelelő mennyiségű üzemanyag a sebesültek szállításához. Különösen igaz ez azokra az esetekre, amikor a harcoló egységek visszavonulás vagy visszavonás közben voltak.

Futárok segítségével tájékoztatták a századokat Oberst Lorch tervéről. A megmaradt néhány orvost és ápolót szétosztották a sebesültek között, a maradék kezébe pedig fegyvert nyomtak. A készülődés gyorsan haladt. A háború könyörtelen szabályainak mindenki köteles engedelmeskedni: ölni és elfogadni a halált ilyen esetekben teljesen természetesnek mondható.

A német támadás hajnalban vette kezdetét. Felismerve a helyzet komolyságát a hegyivadászok mozgósították utolsó erőtartalékaikat, és belevetették magukat a harcba, hogy kitörjenek a halálos szorításból. A hivatalos jelentések egy aprólékosan kidolgozott, hősies kitörésről tesznek említést, de a valóságban az történt, hogy a zavaros rendetlenségben a siker kizárólag a vak véletleneknek és a szerencsének volt köszönhető. Sok katona idegei ekkor már felmondták a szolgálatot. A harc valójában menekülés volt, a menekülésből pedig pánik lett. Mielőtt a döntő támadás megindult, Sepp néhány bajtársával az utolsó épen marad tábori konyhák egyikénél töltött forró teát a kulacsába, amikor a reggeli párás ködből hirtelen motorok tompa zümmögésének és lánctalpak csörgésének a hangját sodorta feléjük a szél. Azonnal és ösztönösen cselekedtek. Testük megfeszült, minden idegszálukkal a hangok pontos irányát kutatták. Semmi sem volt látható, de hirtelen valaki felkiálltott: „Jönnek Ivánék! Taaaankook!” A szakács felugrott lovára és a tábori konyhával együtt elviharzott úgy, hogy a vágta közben a nyitott kannákból kiömlött a forró tea. A tapasztaltabb veteránok megpróbálták megakadályozni a pánikhangulat terjedését úgy, hogy a tömegeknek feladatokat osztottak ki, néhány katonának pedig nagy pofonokat kevertek le, hogy visszahozzák őket a jelenbe. A katonák nagyjából fele sajnálatos módon ugyancsak eltűnt a tábori konyha irányában. Azok, akik remegve a helyükön maradtak, várták az orosz tankokat, melyeket orosz gyalogsági egységek támogattak. Körülbelül fél órába telt, mire a pánikba esett katonákat újra összegyűjtötték. A seggbe rúgások és a pofonok hatékonyabbnak tűntek, mint a fegyelmi intézkedések alkalmazása. Az ilyen pillanatokban helye volt még néhány elejtett cinikus humornak is. A katonák között Sepp felismerte azt az őrmestert, aki rengeteg kitüntetést viselt – ez a viking termetű óriás, vörös bajuszos őrmester volt az, aki Sepp első sikeres kilövése után megkínálta őt alkohollal. Az őrmester sztoikus nyugalommal kezelt minden helyzetet, és keményen tartotta a markában katonáit. Amíg a katonái köré gyűltek, eleresztett egy hangos fingot, majd azt mondta: „Fiúk, nem tudtátok, hogy amerre futottatok, ott nincs zsold osztás?” Mindenki nevetésben tört ki. Ez az őrmester olyan ember volt, akire Sepp hosszú éveken keresztül többször is visszaemlékezett.

Dél körül az ezred tartalék zászlóaljának előőrsét Bakalovo észak-nyugati részén, az erdőből rendkívül pontos lövésekkel lepték meg. Perceken belül tizenegy német katonát hoztak hátra fej és mellkas lövésekkel. A kiáltás messzire visszhangzott: „Mesterlövészek az erdőben!” Mindenki azonnal a földre vetődött, szinte belepréselve magukat a földbe. A két első század parancsnoka távcsővét szeme előtt tartva felemelte a fejét a fedezék pereme fölé, de felelőtlenségükért az életükkel fizettek. Az orosz mesterlövészek robbanó töltetei azonnal szétvetették koponyáikat. A nagyszámú, és pontos találatok száma kézenfekvő következtetésre utalt: valószínűleg egy egész orosz mesterlövész század állja az útjukat. A landserek eddig csak hallomásból tudtak ezekről az alakulatokról, még sosem botlottak beléjük. Tüzérség és nehéz aknavetők nélkül viszont szinte tehetetlenek voltak. A lövések ráadásul az áthatolhatatlan tűlevelek közül érkeztek. „Talán egy intenzív géppuska tűz segítene kifüstölni őket az erdőből”-gondolkodtak többen is. A lehető legóvatosabban a landserek visszahúzódtak védett állásaikba, a mögöttük lévő kolhoz ( szovjet TSZ ) biztonságába, majd futárt küldtek jelentést tenni az ezred főhadiszállására. A zászlóalj parancsnokság is felmérte a helyzetet, hogy nehézfegyverekkel meg lehetne oldani a problémát, kibombázva az ellenséget az erdőből, de tüzérség nélkül, hagyományos fegyverekkel mindez lehetetlen vállalkozásnak tűnt.

Sepp ekkor már az ezred legsikeresebb mesterlövésze volt, akit jól ismert az ezred parancsnoka. Tehát Oberst Lorch írásos parancsot adott ki egy futár által arra vonatkozóan, hogy a zászlóalj vonuljon fedezékbe, és elrendelte, hogy Allerberger mesterlövész vegye fel a harcot és likvidálja az orosz mesterlövész századot. Három órával később Sepp a romos gazdasági épületek között kereste a tökéletesnek ígérkező rejtekhelyét. Az erdő körülbelül 300 méterre feküdt a kolhozhoz. Az oroszok a sűrű erdő fedezékéből vadásztak. Sepp ki akarta csalogatni őket, hogy minél pontosabb célt mutassanak meg magukból. Ezért öt gránátos táskát megtöltött fűvel, sisakokat rakott mindegyik tetejére. Mindig tartott magánál egy régi esernyőt, amelyről lebontotta a szövet borítást, majd minden akciója során lombokkal borította be az esernyővázat, majd egy nyílást hagyva ezen keresztül kémlelni tudta a terepet. Száz méterre a gazdasági épületektől volt egy kisebb üreg, bokrokkal a szélén. Ez ideális búvóhelynek tűnt arra, hogy megfigyelje az ellenséget. A megközelítése sem rejtett magában semmiféle kockázatot. Hátrahagyta bajtársait, akikkel egyeztetett, hogy milyen jelzésre emeljék magasra a csali sisakos „fejeket” a gazdasági épületek különböző pontjain. Mintegy húsz perccel később Sepp elérte megfigyelőpontját, majd óvatosan magára borította az álcázott esernyővázat, hogy mozgása ne vonja magára a figyelmet. Ezt követően beolvasta magának azokat a pozíciókat, amelyek ellenséges mesterlövészeket rejthetnek. Sepp aligha tartotta elképzelhetőnek, hogy profi mesterlövészek olyan kardinális hibát kövessenek el, minthogy a magas fákról történő jó kilátás érdekében feladják a biztonságos visszavonulás lehetőségét. Viszont, jelen esetben a vastag és magas fák jó kilátást biztosítottak a német fedezékekre. Sepp megadta a megbeszélt jelet társainak, mire azok felemelték a mesterséges fejeket. Azonnal lövések dördültek az erdőből. Az ágak hullámzó mozgásából látta a fegyverek lökéshullámainak kiindulópontjait.

Sepp azonnal visszaindult a kolhozhoz, ahol megvitatta a terveit azzal az őrmesterrel, aki átvette a parancsnokságot a két kilőtt tiszt helyett. Sepp az erdő irányában elhelyezett öt géppuskát, jól álcázott pozíciókban és átköltözött a bábúfejekért felelős katonák mellé, majd úgy döntött, hogy a katonák egyik oldalán fog elhelyezkedni. Ezután intett társainak, hogy emeljék fel a „fejeket”, miközben ő az orosz vonalakat fürkészte. Amikor a fejeket találat érte, ki tudta venni az orosz lövészek helyzetét. A német géppuskások rálőttek a fa tetejére, így Sepp célzott lövésének leadási helye ameddig csak lehetett rejtve maradt a fürkésző orosz tekintetek elől. Az a tény, hogy az orosz mesterlövészek azonnal öt alkalommal lőttek a német „fejekre”, azt bizonyította, hogy jó lövészekkel van dolga, de emellett tapasztalatlanok. Ez jelentősen csökkentette Sepp félelmeit a közelgő, ellenséges túlerőben lévő párbaj során.

A terv szinte ijesztő hatékonysággal működött. Amikor a „fej” megjelent, az oroszok szinte ugyanabban az időben egyszer, kétszer, akár többször is rálőttek a célpontra. Sepp látta a mozgó ágakat, célba vette az orosz mesterlövészt, megvárta amíg az MG kilő egy sorozatot, majd kilőtte az egyik orosz mesterlövészt a másik után. A oroszok úgy potyogtak le a fákról, mint a teli zsákok. Gyors pozícióváltás következett, majd a gyilkos macska-egér játék folytatódott. Ezzel a technikával egy órán belül tizennyolc orosz mesterlövészt szedett le a fákról.

17.00 óra körül a mesterséges fejekre leadott lövések abbamaradtak. Mivel további egy órán át nem érkezett lövés, ezért az őrmester úgy döntött, hogy Sepp-et egy MG fedezete alatt előreküldi a fák közé. Egyetlen lövés nélkül elérte Sepp az erdőt. Nyilvánvalóvá vált, hogy az oroszok visszavonultak, ezért a század is megindult az erdő felé. Óvatosan, nem bízva meg a megtévesztő csendben bementek az erdőbe, ahol halott fiatal orosz mesterlövésznőket találtak a fűben, mellettük szétszórva mesterlövész fegyvereik hevertek.

Az orosz mesterlövészek eme nagyszámú egy helyre történő telepítése különleges orosz taktikának számított.

 

Az 1920 években a két egykori ellenség „érdekházasságot” kötött egymással. Oroszországot technológiailag és gazdaságilag térdre kényszerítette a forradalom zűrzavara, amíg Németország számára a Versailles-i Szerződés nem engedélyezte a katonai célú fejlesztéseket. Annak ellenére, hogy politikailag teljesen más irányvonalat képviseltek, a kormányok meghozták a szükséges kompromisszumos lépéseiket. A németek biztosították Oroszország műszaki „tudd meg – hogyan” kell készíteni technológiáját, cserébe az oroszok engedélyezték a fejlesztések és új katonai gépek tesztelését Oroszország területén. A szárazföldi és légi harci járművek fejlesztésének terén nem volt különösebben szoros az együttműködés. Ennek az együttműködésnek a részeként Németországban a német mérnökök segítettek technológiai és taktikai szakértelemmel az oroszoknak kifejleszteni egy mesterlövész távcsövet, ami javíthatja az orosz lövészeti eredményeket. Eddig az időpontig az oroszok sosem használtak távcsővel ellátott fegyvereket.

Amíg a Wehrmacht a későbbiekben a rendkívül mozgékony mobil háborúzásra támaszkodott, és elhanyagolta a gyalogsági taktikai fegyverek fejlesztését, addig a fiatal szovjet hadsereg korlátozott eszközei igénybevételével koncentrált a fejlesztésekre. Az innovatív fejlesztésre jó példa lehet az öntöltő pisztoly és a páncéltörő fegyverek. Továbbá, amíg a német hadsereg továbbra is 1940-ig a régi, háború előtti távcsöveket használta, addig a Vörös Hadsereg kifejlesztette a modern mesterlövész fegyvereit, és nagy mennyiségű katonát toborzott mesterlövész kiképzésre. Ezek a mesterlövészek dolgozhattak akár egyedül vagy megfigyelővel párban vagy akár dolgozhattak csapatokban is. Az orosz mesterlövész csapatok létszáma elérhette a hatvan főt.

Az oroszországi hadjárat kezdetétől fogva a szovjeteknek jelentős veszteségeket okozott a közeledő Wehrmacht. Az oroszoknak gyakran napokig is sikerült megállítani a német előrenyomulást anélkül, hogy nehézfegyverzetük lett volna. A kezdeti eufóriás állapotban a németek leírták mesterlövészeiket, alattomosként titulálták őket, és figyelmen kívül hagyták azt a veszélyforrást, amit valójában képviseltek. 1942-ben a hadviselés változása és a védelmi intézkedések bevezetését követően a probléma nyilvánvalóvá vált és sürgős korrekciókra volt szükség. A távcső hiánya a német hadseregben már kritikus szintet ért el. Az első távcsövek mintegy 1,5x-es nagyítása teljesen alkalmatlannak bizonyult a távoli célpontok kilövésére.

Amíg a puskákra helyezhető erősebb távcsövek termelése nem indult be, addig a német katonáknak rögtönözni kellett és az oroszoktól zsákmányolt távcsöves vadászfegyvereket használták. Ezek közül sokat Németországba szállítottak elemzésre, sokat pedig kiosztottak a laktanyáknak gyakoratozás céljából. Az első használható német mesterlövész fegyverek és mesterlövészek 1942 végén jelentek meg a frontokon, azonban az első hivatalos rendelet a mesterlövészképzésre 1943 májusáig váratott magára.

 

Az erdőben Sepp és társai összegyűjtötték a fegyvereket és a lőszereket a halott mesterlövésznők mellől.

Egy fiatal orosz nő, aki talán nem volt még húsz éves sem, arccal a fegyverén feküdt a földön. Amikor az egyik landser lenyúlt, hogy elforgassa a halott testet a fegyverről, a nő véres keze benyúlt véráztatta kabátjába, melynek jobb mellén óriási lyuk tátongott és hirtelen előhúzott egy Tokarev automata pisztolyt kabátjából, majd hörögve lihegte, miközben véres hab folyt ki a lány ajkán: „Smert Faschistam!” – Halál a fasisztákra! – és meghúzta a ravaszt. A megriadt landser látva a nő mozdulatait félreugrott, így a lövés a nadrágját súrolta, amelyen szerencséjére csak egy véres csík keletkezett. A landser azonnal visszapattant a lány mellé, az MP40-est tüzelő állásba helyezve húzta meg a ravaszt. Tompa puffanásokkal tépték fel a lövedékek a lány mellkasát. Úgy vonaglott, mintha áramütés érte volna, majd arcvonásai megmerevedtek, amint távozott a halálba.

Ez volt az első alkalom, hogy a 144-es hegyivadászok nők ellen harcoltak. Most, hogy ott álltak az élettelen testek felett, látva a kettétört fiatal életeket, a tapasztalt katonákat furcsa érzés kerítette hatalmába, amely keveredett az undor és a szégyen egyvelegével, bár tudták, hogy nem választhatják meg ellenségeiket és nem kerülhetik ki a harc törvényét, miszerint ölsz vagy megölnek. Talán, ha tudták volna, hogy az ellenségeik lányok, akkor kevesebb vehemenciával harcoltak volna ellenük, de nagy valószínűséggel ekkor biztosan a saját erkölcsük áldozatává váltak volna.

A következő nap hajnalán az orosz vonalak megtörtek, a hadosztály harccsoportjai elsöpörték az útjukból az ellenséges alakulatokat, ami néha órákig is eltartott a kisebb egységeknek vagy kisebb harccsoportoknak. Sepp hadosztálya, ekkor már hatvan fős harccsoportra apadt. Mint minden kivonás során, igyekeztek, hogy semmit se hagyjanak hátra, csak a felperzselt földet, és az elpusztított infrastruktúrát, hogy az ellenség mozgását ezzel is lassítani tudják. A német utászok felrobbantottak egy vasúti alagutat, ami fontos volt az oroszok számára, hiszen ezen keresztül ömlesztették az ember és hadianyagot a frontvonalakra, most viszont ez volt az egyetlen menekülési út a németek számára. Amikor a II. zászlóalj átmasírozott az alagúton, Kloss kapitány azt mondta az utászok parancsnokának, hogy egy különítménye maradjon hátvédként hátra és késleltesse az omladék bontását, amíg a zászlóalj bent van az alagútban. De az utász tiszt idegei felmondták a szolgálatot és tíz perc elteltével felrobbantotta a bejáratot. Újabb tíz perc múlva két koszos és kiábrándult utász felzárkózott a zászlóalj hátvédhez és jelentette, hogy az alagút abban a pillanatban robbant fel, amikor ők áthaladtak rajta. Csak ketten élték túl a robbantást, mivel szerencséjükre az élen haladtak. A düh egyre több embert kerített a hatalmába. Sokan hiábavalónak tartották a háború eme őrületét. De mit tehet egy katona? A túlélés volt minden, ami most már számított.

Folytatták útjukat és egy óra múlva elérték a találkozóhelyet. Egy őr hirtelen odaszólt nekik: „Állj! Mi a jelszó?”. „Milyen jelszó, te seggfej?”-kérdezett vissza az élcsapat egyik hegyivadásza. „Honnan az anyánkból szereztünk volna jelszót szerinted? Dugd fel a jeszavadat a töködön!”-mondta, majd tovább sétált. A landserek mögött állva, az őr hitetlenkedve megmerevedett, amikor hirtelen egy géppuska felugatott. Az egyik hegyivadász mellkasa egy másodperc alatt felrobbant vérrel fröcskölve össze környezetét. Másodperceken belül mindannyian a földön feküdtek és fedezéket kerestek maguknak. Kloss kapitány előre kúszott és felüvöltött. „Tüzet szüntess, idióta barmok! Ez a II. zászlóalj! Azonnal küldjétek ide a parancsnokotokat, szarháziak!” A másik oldalon lévő német hadnagy néhány perc elteltével arra kérte Kloss-t, hogy egyedül lépjen előre. Kloss felkelt a földről és egyik katonájával elindult a hadnagy irányába. Majd szétvetette a düh, hogy lelőtték az egyik katonáját, ráadásul elvesztette az utászainak nagy részét is. Vele szemben a hadnagy felállt. A lába előtt, remegve a félelemtől hasalt egy fiatal katona, aki a géppuskát kezelte. Kloss ráüvöltött: „Te rohadt szemétláda, lelőtted egy katonámat! Golyót eresztek a fejedbe te mocskos disznó!” Kloss kapitány elvesztette maradék önkontrollját és előrántotta pisztolyát. Az egész tár tartalmát beleersztette a géppuskás fejébe. A hadnagy szemei elkerekedtek a rémülettől. Néhány landser rávetette magát parancsnokukra, és a földre teperték, amíg lenyugszik. A hadnagy megértést mutatott Kloss kapitány idegösszeomlásával kapcsolatban és mivel nem voltak külsős szemtanúi az esetnek, ezért az ügy következmények nélkül lezárult. A családnak a szokásos üzenet lett kiküldve: „Fiúk hősi halált halt a nagy Németországért.”

Az ezrednek végre sikerült rádiókapcsolatot teremtenie a Wittmann-harccsoporttal, amely lehetővé tette a kitörés következő szakaszának előkészítését. Az új nap hajnalán az összehangolt kitörési kísérlet sikerrel járt, a külső gyűrűt alkotó halálos orosz ölelést a németek áttörték, de a németek ekkor már riasztó állapotban voltak. Ez idő alatt Wittmann parancsnok teljesen elszigetelődött. Minden irányban őrjáratokat küldött ki, viszont mindenfelé csak ellenséges erőkkel találkoztak. A mesterlövész felderítők mindig értékes információkkal tértek vissza. A mesterlövészek minden esetben a századparancsnokoktól kapták a parancsokat. A parancs függvényében mentek ki ellenséges mesterlövészekre vagy ellenséges fejekre vadászni, bizonyos esetekben pedig sorkatonaként harcolni. A propagandafilmekben látható, a kiképzési könyvekben olvasható és a fényképeken bemutatott egzotikus álcázás sosem képezte részét a frontkörülmények közötti vadászatoknak. A teljes álcázás nagyon idő igényes és gátolja a katona mobilitását. A keleti front kiszámíthatatlan helyzetében nem volt elegendő idő a tankönyvek szerinti eljárások alkalmazására. Sokszor lélegzetvételnyi idő maradt a parancsok kiadására és azok megvalósítására. Azok a mesterlövészek, akik túlélték az első heteket, saját rögtönzött álcázási tecnikákak fejlesztettek ki maguknak, ami biztosította a gyors és könnyű mozgást a veszély legkisebb jelére. Sepp például egy régi esernyőt használt álcázásra. A szövet borítást lefejtette róla, majd gallyakkal, lombokkal, esetenként fűvel borította be a tetejét. A fogantyúját pedig rövidebbre vágta. Továbbá, előnye volt az esernyőnek az is, hogy könnyen össze lehetett hajtani, harci helyzetben pedig nem foglalt el jelentős helyet.

1944. április 6-án este a rádiókapcsolat a Wittmann-harccsoporttal végre helyreállt. Minden kisebb egységet visszarendeltek, hogy erősítsék a harccsoportot. A visszatömörítés létfontosságú volt. Az elszigetelt kisebb egységek menet közben parancsot kaptak az egyidőben történő kitörésre. Erre a fajta hadviselésre a náci propaganda megalkotott egy új szót: „rugalmas hadviselés”.

Körülbelül 22.00 órakor Wittmann tábornok rádióüzenetet kapott a 97. Vadász Hadosztálytól ( Jäger Division ). Minden egységet a zónában arra utasítottak, hogy vonják vissza erőiket egy új frontvonal kialakításához, a Kuchugan-on túl. A 97-esek előkészítették az átkelőhelyeket, majd azok biztonságos átkelését a 257-es Gyalogsági Hadosztály biztosította. Éppen ideje volt, mert az oroszok energikusan üldözték őket, állandó aknavetőtűzet zúdítva rájuk. A 257-esek bevetették és tüzérségi ágyúik maradékával tűz alá vették az oroszokat, hogy a menekülési útvonalat biztosítani tudják. Az oroszokat meglepte a határozott német gyalogsági bombázás, majd gyorsan reagáltak, egy megsemmisítő tüzérségi csapással próbálva elzárni a kitörési útvonalat. A tapasztalt német katonák őrmestereik vezetése alatt egy féktelen támadásra indultak. Belevetették magukat a harcba, mint a macskák ugráltak bátran, forogtak és folyamatos nyomás alatt tartották az ellenséget. A mesterlövészek kicsit hátrébb maradtak, és célzott lövéseikkel szedték le a géppuska kezelőket vagy az egységek parancsnokait. Egy órán át tombolt a csata, amikor az oroszok nem bírták tovább tartani állásaikat és a németek berontottak az orosz állásokba. Kegyetlen közelharc következett. Harcikések, gyalogsági ások kerültek elő.

A holdtalan éjszaka segített nekik, és megvédte őket a további jelentősebb orosz támadásokkal szemben. Az ellenséges felderítő járőrökkel pedig egyszerűen meg tudtak birkózni. Április 7-én 09.00 órakkor elérték a Kuchurgan-t és gumicsónakokkal azonnal átkeltek rajta. Az öt hadosztály mintegy 4,500 főt számlált, a 3. Hegyivadászok létszáma a veszteségeik miatt kevesebb mint 1,000 főre csökkent. Megállás nélkül meneteltek a Dnyeszter-ig, amelyet három nappal később el is értek.

Ekkor hagyták el az orosz területeket és beléptek a Besszarábiai régióba, Románia területére. Három évnyi súlyos harcok után az oroszok, a döbbenetes veszteségekből talpra állva sikeres győzelmeket arattak a németek felett. A németek számára világossá vált, hogy a háború már Németország határai felé közelített. Ez már nem volt többé hódítás. Az ellenség nagy valószínűsggel könyörtelenül bosszút fog állni rajtuk. Egy kis maradék remény éltette talán még őket.

 

<<<Előző rész Következő rész>>>